Ha menekülni kell, mit csináljon az elvált szülő? – Egy aggódó apuka gondolatai

–

Amikor ott álltunk a járási bíróság épületének egyik hűvös tárgyalójában egy fagyos januári reggelen, kisírt szemmel, illetve pár szem nyugtatóval felbátorodva, hogy képesek legyünk véget vetni a házasságunknak hivatalosan is – nos, a háború akkor még nem volt opció.

A bírónő – meglehetősen rutinosnak tűnő, kissé cinikus negyvenes hölgy – számunkra teljességgel értelmezhetetlen tárgyilagossággal feltette a kérdést: biztosan nem akarunk kibékülni? Mert itt és most, még utoljára megtehetjük. Akkor (még) feleségem a tárgyalóterem egyik oldalán, én a másikon állva, még egyszer utoljára az életben, cinkosokként néztünk össze: ez hülye. Mármint a bírónő. Ha nem akarnánk elválni egymástól, mi a fenét keresnénk itt?

Vélhetően Iustitia nagyasszonya elkapta szemünk villanását, mert szükségét érezte gyorsan megmagyarázni, hogy ha és amennyiben az embernek gyereke van, tehát ha felelősségteljes szülő – hangsúlyozta –, akkor esetleg átgondolja még egyszer, hogy mennyire akar egy ilyen önző döntést meghozni – mélyesztette tekintetét felváltva hol az elképedt (még) feleségem szemébe, hol az enyémbe.

– Nem vagyunk összeveszve, bírónő. Csak szeretnénk elválni.

Igyekeztem menteni, ami menthető, ismerve (még) feleségem temperamentumát, mert tudtam, hogy hamarosan asztalborogatás is lehet a vége egy ilyen eszmefuttatásnak, mint amit a bírónő megengedett magának. Hiszen kerek perec elhangzott, hogy önző, egoista szülők vagyunk, akik nem képesek engedni a személyes kis sérelmeikből, és inkább elválnak egy életre, semhogy a gyerekük érdekeit helyezzék előtérbe. 

Nagy nehezen megértette, hogy a helyzetünkből adódóan mi már soha többet nem leszünk egy pár. Hiszen a váláskor már egy hét hónapja létező kisembert hordott a (még) feleségem a szíve alatt, akinek az apukája alig várta, hogy mi elváljunk, ő pedig nősülhessen, és elvehesse azt a nőt, aki a gyerekét várta. Elég fájdalmas volt mindezt nekem elmagyarázni, el is csodálkoztam rajta, milyen higgadtsággal tudok érveket felsorakoztatni a döntésünk mellett.

– Hát jó – sóhajtott nagy kegyesen a bírónő. – Akkor most visszavonulok. Addig fáradjanak ki a tárgyalóteremből, amíg meghozom a döntésemet – és fekete talárjában elsuhogott a cellájába. Legalábbis én így képzeltem, hogy oda vonul vissza döntést hozni életről-halálról. Nagyjából 20 perc múlva hívott vissza bennünket.

– Meghoztam a döntést. Tekintettel arra, hogy kiskorú gyermek szülei, elsőként a felügyeleti jogot kell megállapítani. Tudtak-e hozni olyan döntést, amit mindketten szándékukkal megegyezőként adnak elő? Kinél lesz a gyermek felügyeleti joga?

– Igen, bírónő. Mindkettőnknél. Közös felügyeleti jogot szeretnénk.

Mindketten szeretnénk továbbra is ugyanúgy részesei lenni a kisfiunk mindennapjainak, mint eddig – adtam elő, amiben korábban megegyeztünk gyermekem anyukájával.

A bírónő egy darabig még kérdezgetett bennünket, nekem volt egy emlékbetörésem a Kramer kontra Kramer mozi kapcsán, amit először kiskamaszként láttam, és azonnal beleégett a retinámba a csodálatos gyerekszínész, Justin Henry kisírt szeme, hogy akkor hol lesz az ő ágya, meg a felhői, amiket az anyukája festett a falra… szóval nyeltem jó néhányat, amikor próbáltam válaszolni a kérdésekre. 

Igen, nálam is lesz szobája a fiamnak. Igen, természetesen én is veszek neki cipőt, nem várom meg, amíg kilyukad a talpa. Naná, hogy érte megyek az oviba, meg a suliba is majd, ha már nagyobb lesz, megoldom, nem számít, hogy másik városban lakom, 25 kilométer nem távolság, ha Amerikában lennénk, három óra autózás is bele kellene hogy férjen. Igen, közösen fogunk tanintézményt választani a gyereknek. A különórákat, edzéseket is megbeszéljük majd. Az orvosi kérdésekben mindig konzultálunk egymással, és ha beteg lesz, akkor felváltva vigyázunk rá. És így tovább.

Végül sikerült mindent pontokba szedni, és aláírni a papírokat. Elváltunk.

Az utána következő időszak elmondhatatlanul fájdalmas volt. Egy kísértetházzá alakult az otthonunk, hiszen csak én voltam ott, meg a kutyák. A gyerekszoba, az a lépcső, ahol korábban meztelen talpak rohangáltak, üresen tátongott. Emlékszem, sokszor hallucináltam, és a fiam árnyékát véltem a konyhapulton ücsörögni. Amikor a mi közös időnk következett, újra megtelt élettel minden, de ettől az elválás még fájdalmasabb volt. Ha jött a vasárnap este, amikor vissza kellett őt vinnem az anyukájához, egész egyszerűen zombiüzemmódba kerültem. Igyekeztem olyankor senkivel sem találkozni, beszélgetni. Közel tíz év elteltével kicsit könnyebb lett a helyzet.

Viszont most jött ez a háború, amiről soha egyikünk sem gondolta volna, hogy valaha is megtörténhet. A rengeteg borzalom állandó szorongással és frusztráltsággal jár, mert valahogy azt érzi az ember, hogy semmilyen segítség nem lehet elég egy ilyen helyzetben. A gyerekkel kapcsolatosan pedig egyszer csak belém hasított, hogy egyfelől minden létező módon szabályozva és törvénybe iktatva szerepel, hogy az elvált házastársak gyerekei mikor, hol és hogyan tartózkodhatnak a szüleiknél.

De mi van akkor, amikor kitör egy háború alig 250 kilométerre tőlünk? Ilyenkor mit csinál az elvált szülő? Mit csinálhat egyáltalán?

Jobb híján ír egy e-mailt a másik szülőnek, és megkéri, hogy ha nem gond, állítson össze egy menekülőkészletet a gyereknek. Is. Egy akkora hátizsákot, amit elbír, benne a legszükségesebbekkel: váltás meleg ruha, esőkabát, sebtapasz, jód, kötszer, kisbicska, szőlőcukor, csokoládé…

Úristen, mi kellhet még egy menekülő gyerek hátizsákjába?

Miközben ezen töprengek, észreveszem, hogy kb. háromszor írtam le azt a mondatot, hogy ne nézzen teljesen hülyének, nem kattantam meg, csak jobb félni, mint megijedni. Végezetül felteszem a kérdést, hogy ha menekülni kell, van-e hova, és azt is leírom, hogy ha épp akkor, amikor beüt a ménkű, nálam lesz a fiunk, akkor mi ide meg ide tudunk bújni. 

Visszaírt, hogy nem tart totálisan hülyének, és hogy köszöni, hogy írtam neki.

Mert amikor mi váltunk, a háború még nem volt opció.

És nem kellett feltennünk egymásnak a kérdést – vagy inkább a bírónőnek –, hogy ha kitör egy háború a környezetünkben, megegyeztünk-e, ki viszi a gyereket magával…

András

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Peter Muller