A tökéletes Barbie kiválasztása nehezebb, mint gondolnánk! – Azaz: miért vetkőztettem le minden babámat, amint hazavittem?

–

Amikor az egyik szerkesztőségi megbeszélésen lecsaptam a Barbie-megemlékezésre, tele voltam magabiztossággal. Azonnal elárasztottak az ötletek, mi mindenről írhatnék. Ott van például Barbie baba evolúciója. De aztán utánanéztem, és ezt már megírták. Írhatnék az érzékenyítő Barbie-kollekciókról is, de mit ad isten, azt is megírták. Jó, akkor összeszedek pár bizarr Barbie-modellt, de persze rögtön kiröhögött a kereső, hát persze hogy megírták azt is.

Épp kezdtem feladni, hogy nincs új a nap alatt, kész, kiégtünk, elfogytak a történeteink, kifogott rajtunk, rajtam ez a kiscsaj. Aztán beugrott a családi legendáriumunk egyik kedvenc története: az én Barbie-sztorim!

Na ezt nem írta még meg senki. Mondjuk, fura is lett volna.

Üdv Amerikában!

Tehát, négyéves voltam, amikor kiutaztunk az Egyesült Államokba, mert apa ott dolgozott. Rengeteget ingázott Magyarország és Amerika között, hónapokig nélkülöztük, hogy aztán pár napra hazajöjjön. Ezt megelégelvén végül egy egész évre csatlakoztunk hozzá. Ez idő alatt alaposan bejártuk az országot, erre persze alig emlékszem – amit azóta is gyakran a szüleim szemére vetek, hogy képesek voltak pont akkor elvinni egész életem legnagyszabásúbb utazására, amikor még nem tudtam rendesen magamba szívni az élményeket és emlékeket. Ám azért szerencsére maradt néhány emlékem abból az időszakból – no és rengeteg fényképünk, innen tudom, hogy tényleg megtörtént.

Egyvalamire pedig én magam is élénken emlékszem: az amerikai boltok végtelen, zavarba ejtő kínálatára.

A kilencvenes évek elején jártunk, abban az időszakban, amit most sokan visszasírunk. Ez volt a rácsodálkozás korszaka. A nyitás korszaka. A megérkező szabadság korszaka.

Persze négyévesen nem voltam tudatában annak, mennyire más világba csöppentünk az Egyesült Államokban, csupán egy dolgot észleltem (az idegen nyelven túl), azt, hogy mindenhol, mindenből nagyon sokféle van. Becsukom a szemem, és látom magam előtt a boltok polcait, roskadásig százféle gabonapehellyel. Kiválasztani a megfelelőt nem kis feladat volt, nem véletlenül gyűltek otthon egyre a dobozok, nem tudtunk ellenállni a választéknak. Ez persze mindennel így volt, épp ezért egy nagybevásárlás többórás projektnek bizonyult.

Faltól falig Barbie

Sosem felejtem el, milyen volt ebben a furcsa, gazdag világban először játékboltba menni. Akkoriban már volt játékszekció a debreceni áruházban is, de még most is fel tudom idézni, mennyi helyet kapott itt a Barbie: a legfelső polcon volt nagyjából három-négyféle modell. Ennyi. Ehhez képest az amerikai játékbolt babaszekcióját leírni is nehéz. Látom az apró önmagamat a hatalmas polcok között… ahogy felnézek, és befogadom, hogy ameddig a szem ellát, újabb és újabb polcsorok sorakoznak, egyik a másik után, faltól falig, padlótól a plafonig, roskadásig játékokkal. Csak Barbie-ból volt több óriás polcsornyi.

Nem túlzok. Le voltam nyűgözve. Volt ott minden. Akkor úgy éreztem: az egész világ ott sorakozik azokon a polcokon.

Disney-hercegnők, Belle, Hófehérke, Hamupipőke, biciklis, lovaglós, babakocsi-tologatós, hófehér bőrű, de kreolosabb Barbie is, volt gyerek-Barbie, tini és felnőtt, strandoló és báli ruhás, persze mindegyikből többféle. És a pasijából, Kenből is rengeteg volt, szőke, barna, fürdőgatyás, öltönyös, amit akartok. És akkor ott voltak a kiegészítők, a Barbie-házak, -hintók, -autók, -ruhák, minden mennyiségben. Őrület!

Egészen addig a pontig csodálatos volt a nézelődés, amíg ki nem derült, hogy nem lehet enyém ez az egész csodavilág, csak egyetlen baba jöhet velem haza. Persze, mondhatná erre bárki (és igaza is lenne), hogy örüljön a gyerek annak az egynek, hiszen sokan nőnek fel egyetlen Barbie nélkül, és aki egynek nem örül, az ne kapjon egyet se. 

Ám szerencsémre a szüleim pontosan tudták, mennyire nehéz lehetett ezt felfogni gyerekfejjel. Hiszen bármelyik baba lesz is az enyém, garantáltan nem tudom majd kiverni a fejemből mindazt a sok másikat, amelyek a boltban maradtak. 

Igen drága mulatság volt a Kelet-Európából odaszakadt szüleimnek ez a játékbolt, de ők mégis megoldották valahogy, hogy időnként meg-meglepjenek eggyel. Bizony, időről időre kigazdálkodtak nekem egy-egy Barbie-t is.

Csak egyvalamit nem értettek: hogy miért vetkőztetem le az összes babámat, amint hazaérünk a boltból?

El kellett telnie egy kis időnek, mire anya megfejtette. (Naná, mégiscsak ő a pszichológus a családban.) A magyarázat pedig rendkívül szimpla volt.

Levetkőztetve a babák gyakorlatilag egyformák voltak. Oké, a haj- és bőrszín különbözhetett, de lényegében ugyanolyanok. Így valószínűleg kevésbé szorongatott az érzés, hogy a bolt nagy részét nem tudjuk hazavinni, és jobban tudtam örülni annak, ami az enyém lehetett. 

Nyilván ez nem volt tudatos, legalábbis én nem emlékszem ilyen gondolatokra, de tény, hogy minden alkalommal úgy kezdődött a vadiúj baba felavatása, hogy levetkőztettem. A Barbie-ruhákat váltogattam, cserélgettem, de legtöbbször úgy játszottam a babáimmal, hogy tök pucérok voltak. Egész napokat elvoltam velük. Ám valahogy mindig ott motoszkált bennem, hogy jó, ez szuper, de mennyire klassz babák maradtak még a játékboltban! Mi van, ha rosszul döntöttem, amikor választottam? Sose hagyott nyugodni a dolog, bármilyen csodadarabokat kaptam, akármennyire imádtam is őket. És nem elégedtem ám meg a játék babákkal, volt konkrétan egy teljes szett ruhám, fejdísszel, ruhával, cipővel, meg mindennel, hogy én magam lehessek egy két lábon járó Barbie baba. Nem volt semmi, és a határ látszólag a csillagos ég volt, még a tusfürdőm is Barbie alakú volt, azt is hordtam mindenhova magammal. 

A minimál felhozatal előnyei

Amikor hazatértünk Debrecenbe, iszonyú menő voltam, hiszen volt vagy egy tucat Barbie babám, olyanok, amiket itthon nem is lehetett kapni. Furcsa volt visszaállni a szűkös választékra, de valahol mégis egyszerűbb lett az élet, csak ezt akkor még nem fogtam föl.

A boltban kapható három-négyféle modellből ugyanis jóval könnyebb volt választani. 

Emlékszem, hányszor csodáltam meg a sellő-Barbie dobozát! Levetettem a dobozt a szüleimmel, és csak bámultam a részleteket. A szőke fürtök között megbújó csillámló hajszálakat, a víz hőmérséklete alapján színváltós uszonyt, a dobozon lévő illusztrációkat, mindent. Ezerötszáz forintba került. Egy életre megjegyeztem. Ez volt a nagy karácsonyi kívánságom. Határtalan volt a boldogság, amikor végre megkaptam. Percekig csodáltam a dobozt úgy, mint korábban az áruházban, csak most azzal a tudattal, hogy ő már az enyém. Hónapokig vártam erre a pillanatra. Ez a baba szerezte a legnagyobb örömöt. Valószínűleg az lehetett a titka, hogy hosszú hónapokat kellett várni rá. Mert amíg az amerikai kereseti viszonyokhoz képest egy Barbie kigazdálkodható ajándéknak számított, addig itthon bőven luxusszámba ment.

És, képzeljétek, amíg odakint azonnal leszedtem róluk a ruhákat, itthon már nem! Lekerült a nyomás a vállamról, hogy kiválasszam A TÖKÉLETESET. Nem bántott többé a retinámba égett kép a faltól falig sorakozó Barbie-világról. 

Így, hogy végre nem vetkőztettem a babákat kényszeresen, a szomszédunkkal még varrtunk is pár csoda szép ruhát, amiket mi terveztünk! A ruhák alá gyakran zoknikat tuszkoltam, így készült a terhespocak. A kedvencem az volt, amikor sisiset játszottam a babákkal. Volt egy Ken babám is, ugye ő volt a mindenkori pasi, a „szükséges plusz egy fő”, szóval kiválóan alakította Ferenc Jóskát is, csak picit hiányos volt az öltözete, mert neki bezzeg nem volt többszettnyi ruhája, csak a kék-rózsaszín-citromsárga kockás fürdőnadrágja. Pasikba több energiát nem feccölünk, gondoltam akkoriban. 

Narancssárga dobozban őrzött emlékek

Egy narancssárga dobozban tartottuk a babákat és a hozzájuk tartozó ruhákat, cipőket, hajkeféket. Ez a doboz máig megvan, most már az én gyerekeim játszanak velük, ha épp Debrecenben vagyunk. A galiba csak annyi, hogy az öcsém előszeretettel rágta le a gyűjteményem lábait és tépte le a fejüket. Így bizony nem egyet vágott haza a kis aranyos.

Aztán a kollekció néhány darabja baráti családok gyerekeihez került. (Amiről utólag szereztem tudomást, és ne tudjátok meg, hogy letorkoltam érte anyukámat!) Így az igencsak bőséges Barbie-készletem alaposan megcsappant. Ez van, nincs már mit tenni. A megmaradtak, a veterán babák annál jobban meg vannak becsülve.

Sokan szidják a Barbie babákat, hogy a klasszikus szőke, kék szemű, nyúlánk fazon milyen rossz hatással van a gyerekek testképére (és nyilván van is benne igazság), de ezt magamon speciel nem tapasztaltam, sőt.

Sokszor írtam már, hogy nekem milyen nehézségeim voltak amiatt, hogy már kislányként hamar megnőtt a mellem. Akkoriban épp Barbie segített; az osztálytársaimmal ellentétben közöttük simán találtam sorstársakat. Hiszen Barbie kortalan. Kicsit mentsvárként is tekintettem rá, hogy ő legalább biztos megért. Ha Barbie-nak lehet nagy melle, akkor nekem is. 

Aztán, ahogy nagylánnyá váltam, Barbie már nem segített rajtam többé. Vagyis egy idő után már nem Barbie segített, hanem más. Ami persze természetes. 

A Barbie babák érdekes utat jártak be az életemben: egy idő után nem voltak mentsvárak többé. Előbb vágyálom, majd mindennapos játszópajtás, hallgatóság, éveken keresztül. Aztán parkolópályára kerültek. Mára pedig emlékké váltak.

Várnak.

Várnak és várnak, ruhában, vagy pucéron, polcon, vagy dobozban, de várnak, hogy újra életre kelhessenek egy kisgyerek kezében. 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Chris Jackson 

A további képek a szerző tulajdonában vannak