A tudatos gyermektelenség ugyanolyan felelős döntés, mint a gyerekvállalás – Ilyen a „childfree” életforma egy most megjelent könyv szerint

–

Kettős szorításban élünk manapság: egyrészt régóta hallgatjuk, hogy „fogy a magyar”, elöregszik a társadalmunk, húsz–harminc év múlva nem lesz, aki eltartsa, gondozza és gyógyítsa az időseket, másrészt az is legalább akkora erővel nyomaszt minket, hogy a bolygónk viszont túlnépesedett, ami környezeti katasztrófát okoz, ez is itt toporog már a küszöbön. A kettő együttes hatása, hogy a családalapítás, gyerekvállalás kérdése állandóan napirenden van, és már nem magánügy. Nem is egyszerűen közügy, hanem politikai kérdéssé vált.

Itthon, Magyarországon ráadásul az sem mindegy, ki akar gyereket, és kitől, hogyan. Vannak, akiknek nemhogy nem támogatják ezt a törekvését, hanem direkt akadályozzák. Csak meghatározott módon szabadna családalapításra gondolni: férfi-nő kapcsolatban (bocsánat, lehetőleg házasságban), már valamiféle anyagi biztonságban, amire lehet további hiteleket vállalni. Melegek és egyedülállók ne is álmodozzanak róla, támogatást biztosan nem kapnak hozzá.

Márpedig a helyzet az, hogy vannak melegek, akik nagyon szívesen fogadnának örökbe, vannak egyedülállók, akik így is belevágnának a gyereknevelésbe, és vannak párok (nem is kevesen), akik itt nem, legfeljebb egy szabadabb országban és nagyobb anyagi biztonságban, illetve más párok még az ideális körülmények ellenére sem. És ma mindegyik felsorolt csoport azzal szembesülhet Magyarországon, hogy ezért megbélyegzés, zaklatás, kiközösítés jár. (A könyv megszólalóinak tanúsága szerint nyugaton ez nem téma, vagy nem így téma.)

Rácz Laura Rebecca azért írt könyvet a tudatos gyermektelenségről, hogy legalább az egyik csoporttal szembeni előítéletet csökkentse, hiszen az – mint sok más esetben is – részben tájékozatlanságból fakad.

Nem akarunk belegondolni abba, valaki MIÉRT nem vágyik gyerekre, mi lehet emögött, és ha egy ilyen tabudöntő elhatározást fel mer vállalni, mennyi gondolkodás, beszélgetés és önreflexió árán juthatott el eddig.

A gyermektelenségüket tudatosan vállalók ma nemcsak a családjukban, hanem a baráti-ismeretségi körükben és a munkahelyükön is folyamatos értetlenségnek és piszkálódásnak, rosszabb esetben noszogatásnak vannak kitéve, ami természetesen nem fogja őket meggyőzni semmiről. 

Viszont, ha ilyen mélységében elmondhatják, milyen okok húzódnak meg mögötte, valószínűleg nem zaklatják őket többé. Mert egy dolog biztos: megvan rá az okuk. Kinek ez, kinek az, de semmiképp sem ad hoc döntés, ha valaki a tudatos gyermektelenséget választja, hanem hosszan kiérlelt, ezerszer körüljárt téma. És ahogy a könyv egyik szakértő megszólalója, egy pszichológus mondja: kutatások szerint minél korábban megjelenik ez a gondolat (vagy érzés) az emberben, annál nagyobb a valószínűsége, hogy nem fog megváltozni.

Vagyis aki már gyerekként is így érzett (és többen vannak a könyvben, akik erről számoltak be), azok várhatóan felnőttként sem vágynak gyerekre, csak már sokkal jobban meg tudják indokolni, miért.

Az összesen 23 mélyinterjúból pedig az is kiderül: ezer okból és módon juthat az ember erre a következtetésre, de a leggyakrabban elhangzó érv: „mert hiányzik belőle a anyai/apai ösztön”. Valóban lehet, hogy korai traumák állnak az okok között (bántalmazó szülők, elhanyagoló szülők, fel nem dolgozott halálesetek, vagy akár túlzottan domináns anya), de ha ezt váltották ki az illetőből, akkor is joggal merül fel a kérdés: ez miért baj? Kinek baj? A sok családi tragédiát vagy csapást olvasva, ismerve, ki merné azt mondani, hogy márpedig erre tessék gyereket vállalni, mert muszáj, az életnek folytatódnia kell? És kinek lenne az jó?

Persze ahhoz, hogy ezt a kérdést mélységében értsük, meg kellene ismerni azoknak a szülőknek a történeteit, akiket vertek a szüleik, de most unokát követelnek tőlük; akiket egész életükben érzelmi zsarolásban tartottak; vagy akik nem támaszkodhatnak senkire, mert nincs mögöttük hátország, esetleg súlyos pszichés zavarokkal küzdenek a mai napig.

Sokan meg azért nem szülnek, mert azt látták, hogy a gyerekvállalás tönkreteszi a párkapcsolatot, felemészti a szülők összetartozását, figyelmét egymás iránt.

Visszatérő téma, hogy a gyerekvállalás után valaki biztosan egyedül marad: nők félnek attól, hogy a férfi lelép majd, és férfiak is attól, hogy a feleségük/párjuk elhanyagolja őket, végül magukra maradnak. A harmadik opció, hogy csak egymás háta mögött próbálják pótolni a hiányaikat, és ezáltal egy hazug látszatot tartanak fenn. Ki cáfolja a mai statisztikák mellett, hogy ez nem történik meg az esetek több mint felében? Vagy ki tudja erre a megoldást?

És mit üzennek a mai családok azoknak a fiataloknak, akik mindezt kívülről látják, és nem tudják példaértékűnek tekinteni? És mit üzennek a harminc–negyven évvel ezelőtti családok a hagyományos nemi szerepeikkel, amikben valaki (vagy mindenki) tönkrement? Ezekről a családi diszfunkciókról a könyv olyan részletes és hiteles képet fest, hogy az ember szíve összeszorul – nem, nem a „childfree” életmód melletti döntés miatt, hanem mert ilyen történetekkel vagyunk körülvéve mindannyian, így nőttünk fel, és ebbe születnek azok a gyerekek is, akiket viszont vállaltak.  

Mindezek után csak a harmadik leggyakoribb érv a tudatos gyermektelenségre az emberiség jövője, ami számos világméretű krízist ígér, mindenekelőtt környezeti katasztrófát,

de mint tudjuk, az meg egy csomó társadalmi feszültséget és akár háborút is magával vonhat. 

A könyv célja azonban korántsem az, hogy bárkit is lebeszéljen a gyerekvállalásról – távolról sem. Sokkal inkább az, hogy elgondolkodtasson arról, kellően tudatosan élünk-e, tisztában vagyunk-e azzal, mit miért teszünk vagy nem teszünk. Mert végre abban a korban élünk, amikor dönthetünk, sokkal inkább, mint a korábbi évtizedekben, pláne évszázadokban. A társadalmi nyomás ugyan még mindig erős, de már látható, hogy van alternatíva. És főleg: egyre közismertebb a tény, hogy az ember önmagáért felelős. Van választása. Dönthet ilyen élet mellett, és olyan élet mellett, a lényeg, hogy őszinte legyen önmagához, és tisztában legyen a vágyaival, céljaival. Ehhez pedig hosszú önismereti út szükséges – ahogy a könyvben megszólaló pszichológusok is mondják. 

Rácz Laura Rebecca riportalanyai (akiknek egy része a teljes névvel vállalta a nyilatkozatot) átmentek ezen a folyamaton – és ő maga is, ahogy a könyve utolsó fejezetéből kiderül. Összesen 875 embert vallott neki a tudatos gyerektelenségről egy kérdőíven keresztül – részben a Gyermekmentes övezet nevű nyílt Facebook-csoport tagjai, aminek több mint húszezer követője van. A kérdőívek alapján pedig statisztikát is készített (a tudatos gyermektelenek társadalmi státuszáról, életkoráról, családi állapotáról), de az interjúk alapján is jól látszik: a childfree-életforma ezer dolgot jelenthet. 

Vannak, akik nem bírják a gyerekek közelségét, még egy nyilvános helyen sem; mások direkt gyerekek között dolgoznak, csak sajátot nem szeretnének; vannak, akik az állataikkal boldogok, mások a párjuknak és a kedvteléseiknek, vagy épp a munkájuknak szentelik az életüket.

A nőket természetesen jóval nagyobb arányban sújtja az előítélet és az elutasítás, ha így döntenek, de a férfiak sem mentesek tőle – és szinte kivétel nélkül találkoztak olyan szülőkkel is, akik viszont irigylik őket.   

Nagyon tanulságos olvasmány – szülőknek és a childfree-életforma iránt érdeklődőknek egyaránt. Talán eljött az idő arra, hogy ne egymással szemben határozzuk meg magunkat, és a másik döntését ne ítéljük el (vice versa), csak hallgassuk meg egymást, és figyeljünk, érezzünk együtt. Mert mindannyian tanulhatunk egymástól felelősségvállalásról, tudatosságról és önazonosságról – amik nélkül nincs boldog társadalom.  

Gyárfás Dorka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Jacobs Stock Photography