„A közöny undorító arca mellett mindig feltűnik a jóság szépsége” – Pszichológus édesanya és újságíró lánya beszélget
Már jóval a járvány előtt lehetett érzékelni, hogy telítődtünk. Túl nagy a zaj, a nyomás, folyton ingerel minket valami, és minderre még rárakódnak a társadalmi problémák; a politika, a klímakatasztrófa árnyéka, a háborús feszültségekről nem is beszélve. Mindenki a saját temperamentumához, érzékenységéhez mérten reagál. Van, aki mindig ugrásra készen áll, van, aki aktívan próbálja megtenni azt, ami tőle telik, hogy segítsen ott, ahol tud. És van, akinek szinte már semmi nem éri el az ingerküszöbét. Nem lehet nem észrevenni, hogy milyen hamar akklimatizálódunk egy-egy krízishez, milyen gyorsan megszokjuk, ha valami nem jól működik, ha a világunk a feje tetejére áll. Egyre többen fásulnak bele a zűrzavaros időszakok egymásutánjába, és szinte tapintható, ahogy a közöny egyre többször, egyre nagyobb területre borul rá. De mégis, mi is a közöny? Mit takar? Honnan ered? Van-e funkciója? Hova vezet? Szabó Anna Eszter édesanyjával, Kazimir Ágnes pszichológussal beszélget.
–
Szabó Anna Eszter/WMN: Amikor ezt a témát kitaláltuk, még nem volt háború a szomszédban…
Kazimir Ágnes: Nem bizony. A mostani helyzet mindent átszínez, felülír. Mást jelentenek a szavak, a tettek, a gesztusok.
Sz. A. E./WMN: Kezdjük az alapokkal: mi a közöny?
K. Á.: Az, ha nem mozdulunk a hívó szóra, hangra. Ha átlépünk és elfordulunk, a fülünket, orrunkat is befogva, szemünket lecsukva, vagy ami még rosszabb, nyitva tartva, látva mindent, amin segíthetnénk, de mégsem tesszük.
Sz. A. E./WMN: Mennyire része az életünknek a közöny?
K. Á.: A közöny ezerarcú. Áthajtunk a még élő, korábban elütött állaton, az éhezőnek nem adunk enni, a fázót nem takarjuk be. Napjainkban pont annyi dologra lehet közönyös egy ember, mint ahányféle lehetőség nyílik a segítségre is. Persze, ha egy ember szenved, vagy sok szenvedést lát, annak mértéke elérheti azt a telítettségi fokot, amikor már nem rázza meg egy újabb halott, vagy egy újabb szenvedő látványa.
Sz. A. E./WMN: Miközben azért a legmélyebb szenvedésben tud leginkább megmutatkozni az emberség…
K. Á.: Mind ismerünk ilyen történeteket, mint például az éhező a lágerben, aki megosztotta a szomszéd priccsen fekvő másik éhezővel a kristálycukorszemeket. Ez mutatja, hogy
a közöny a legmélyebb pokolban sem törvényszerű.
Sz. A. E./WMN: De ha a pokolban is képes győzni az emberség, akkor viszonylag normális keretekben folyó hétköznapokban miért nehezebb neki mégis?
K. Á.: Van, amikor a közöny pusztán önfelmentés a gyávaságra, a lustaságra, a megúszásra. A közöny a legkönnyebb énvédelmi forma. Ismerjük a három majmot. Nem lát, nem hall, nem beszél. Ha nem veszünk tudomást valamiről, átverhetjük magunkat, hogy az nincs is.
De a meg nem cselekedett dolgaink visszatérhetnek később bűntudat, szorongás és szégyen formájában, okozhatnak rémálmokat vagy alvászavart és más pszichoszomatikus tüneteket.
A bűnökért – és ilyen a közöny is –, a lélek kiköveteli a bűnhődést.
Sz. A. E./WMN: Mi a helyzet a gyerekekkel? Ők kevésbé hajlamosak még a közönyre.
K. Á.: Emlékszem, egyszer egy kisgyerek ment az anyjával az utcán, épp egy nagy kiflit majszolt. Elmentek egy nyitott markú koldus mellett, a gyerek habozás nélkül nyomta a kezébe a kiflijét, pedig picike volt, kétéves körüli. Ez a helyzet a gyerekekkel. Könnyen adaptálódnak bármihez, de alapvetően nem közönyösek, sőt. A gyerekkor, mint mindenben, ebben is meghatározó jelentőségű. Ha az eszmélő gyerek egymást segítő dolgokat lát, hall és tapasztal, az lesz neki a természetes. Ha az ellenkezőjét, akkor pedig az. Persze, kivételek mindig vannak. Ez optimizmusra adhat okot, fényt mutathat az alagút végén a mai reménytelenséget sugalló helyzetekben is.
Sz. A. E./WMN: Közben pedig azt is tapasztaljuk, legalábbis én mindenképpen, hogy néha jólesne félrenézni. Nem tudni mindarról, ami történik. Picit struccá válni. Mert nem lehet mindig mindenkin segíteni.
K. Á.: De még mennyire! Nem lehetünk közönyösek, mert az bűn, mantrázhatjuk ezt, de ha a huszadik koldus vagy más szenvedő kerül elénk, akkor – önvédelemből – érezhetjük, hogy nem, vége, nem adok, hagyj békén, elég volt, nem bírok segíteni, kiürült, nincs tovább. Mert tényleg eljön ez a pont, és ez teljesen érthető, hiszen természetes védekezési reakció.
Sz. A. E./WMN: Mi a megoldás? Mert egyik út sem tűnik hosszú távon járhatónak, de közben dolgunk van, rengeteg, és egyre fajsúlyosabbak.
K. Á.: A közöny legjobb ellenszere az összefogás. Mert akkor eloszlik a teher, a felelősség, nő a cselekvési hatékonyság. Magányosan hamar kiürülhetnek a testi, lelki és egyéb tartalékok.
A kollektív erő fel tudja segíteni az elgyengülőt, összeadja tartalékokat, ezáltal képes igazi segítséget nyújtani. Mert a kiégés és a közöny testvérek.
A személyes jóérzés és segítő erő véges, átfordulhat tehetetlenségbe, az pedig közönyt szülhet, mert az is tehermentesíti rövid távon a lelket. De a jó emberek nem tudnak nem segíteni. Ha más nincs, akkor jó szóval, takaróval, egy kiflivel.
Sz. A. E./WMN: Most kifejezetten jóleső látni, mennyien segítenek ebben a háborús helyzetben, némi reményt ad, hogy ha szükség van rá, igenis össze tudunk fogni online és offline is. Kell találkoznunk az emberiség szép arcával is. Meg kell látnunk magunkban a jót.
K. Á.: Persze, főleg, mert tényleg reményt tud adni. Döbbenetes az összefogás ereje. Még a hazugság és a közönyös, rosszindulatú okoskodás fojtogató gátját is áttöri. Rengeteg ember fog össze. De közben még mindig igen sok a közönyös, a számító érdekember. Elég a kommentekbe kukkantani. Képes valaki egy segítőnek odapukkantani, hogy „na, ja, és bezzeg a nemtomkinek, miért nem segítenek?” Az bezzeg nem jut eszébe, hogy önmagának tegye fel ezt a remek kérdést. A világ folyása borzalmas irányt vett, de mindennél van rosszabb – szoktam mondani.
Sz. A. E./WMN: Tulajdonképpen egy háború kirobban(t)ása is egyfajta közönyös cselekedet, nem?
K. Á.: Igen, mert akik játszótérnek, terepasztalnak használják a Földet, és mindig győzni akarnak, hisz veszíteni, ki tudja, miért, de nem tanultak meg, érzelmi kríziseiket, önértékelési zavaraikat kezelni képtelenek, azok kizárólag az agressziót ismerik, azoknak az emberáldozat nem tétel.
Ezen a téren a közöny a legrettentőbb emberi tényezőkön is átsiklik.
A történelem a múltban és immár a jelenben is, sok – normál emberi ésszel – felfoghatatlan infernális helyzetet teremtett. De mindig ezek a helyzetek mutatják meg azt is, hogy milyen sok a jó ember, milyen erős az összefogás.
A közöny undorító arca mellett mindig feltűnik a jóság szépsége. A beszoktatás ideje alatt síró ovist megnyugtató kedves kéznyújtás, az éhezőnek adott szendvics, a háború elől menekülőknek kifizetett tankolás, a rengeteg adomány, a tömérdek segítő akarat mutatja, hogy merre tarthatna a világ, ha néhány ember szörnyű terepasztala és korlátolt gondolkodása helyett a jók mutathatnának irányt. Ha a duma helyett a jócselekedetek lehetőségein gondolkodna ki-ki a saját lehetőségein belül. Aztán ezt össze lehet adni. És akkor a közöny labdába se rúghatna.
Sz. A. E./WMN: Lehetséges a mérleget a jó irány felé billenteni?
K. Á.: Hatalmas ebben (is) a szülők felelőssége. Hogy jó embereket neveljenek. Nem a Nyilas Misi félékre gondolok, akik naivak, és felkészületlenek az életre. Olyanokra gondolok, akik úgy lesznek szülővé, hogy felfogják: a fogantatás pillanatától kezdve továbbadják önmaguk mintáit. És ebben van az emberi felelősség. Aki durva, buta, számító, hazug, kíméletlen, akinek erkölcsi tárháza üres, aki megvezethető, szeretetlen, irigy, tanulatlan, ő azt adja tovább. Aki másmilyen, az pedig mást.
De ezek a tulajdonságok mind fejleszthetők vagy elhagyhatók, ha erre felmerül az igény. Az önmagunk erejének, lehetőségeinek, tartásának fejlesztése is lehetséges. Tömérdek jó és a rossz példát tudnék sorolni naphosszat. Amikor azzal jönnek hozzám, hogy „a gyerekem még nem szobatiszta, nem szeret aludni, nem mászik, nem beszél, nem köszön, nem tanul jól” – pont mint ahogy egy versenyló gyengeségeit sorolják a vásáron, akár a gyerek előtt mesélve mindezt –, azon szoktam elgondolkodni, hogy vajon tud-e szeretni az adott szülőpár. Tudják-e egyáltalán, hogy mi az, adnak-e a gyermeknek érzelmi elfogadást az elvárásokon túl, hogy ezekről vajon miért nem kérdeznek annyit, mint arról, hogy hogyan tudnák felgyorsítani a fejlődést? Miért övezi ezt csend, vagy nevezhetjük úgy, hogy közöny? Ez a nagy kérdés lóg a levegőben.
A szeretetlenség és a közöny kézen fogva jár, és pusztítja a lelket. Az meg a testet.
Szabó Anna Eszter és Kazimir Ágnes
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Henrik Sorensen