Szabó Anna Eszter/WMN: Amikor ezt a témát kitaláltuk, még nem volt háború a szomszédban…

Kazimir Ágnes: Nem bizony. A mostani helyzet mindent átszínez, felülír. Mást jelentenek a szavak, a tettek, a gesztusok. 

Sz. A. E./WMN: Kezdjük az alapokkal: mi a közöny?

K. Á.: Az, ha nem mozdulunk a hívó szóra, hangra. Ha átlépünk és elfordulunk, a fülünket, orrunkat is befogva, szemünket lecsukva, vagy ami még rosszabb, nyitva tartva, látva mindent, amin segíthetnénk, de mégsem tesszük. 

Sz. A. E./WMN: Mennyire része az életünknek a közöny?

K. Á.: A közöny ezerarcú. Áthajtunk a még élő, korábban elütött állaton, az éhezőnek nem adunk enni, a fázót nem takarjuk be. Napjainkban pont annyi dologra lehet közönyös egy ember, mint ahányféle lehetőség nyílik a segítségre is. Persze, ha egy ember szenved, vagy sok szenvedést lát, annak mértéke elérheti azt a telítettségi fokot, amikor már nem rázza meg egy újabb halott, vagy egy újabb szenvedő látványa. 

Sz. A. E./WMN: Miközben azért a legmélyebb szenvedésben tud leginkább megmutatkozni az emberség…

K. Á.: Mind ismerünk ilyen történeteket, mint például az éhező a lágerben, aki megosztotta a szomszéd priccsen fekvő másik éhezővel a kristálycukorszemeket. Ez mutatja, hogy

a közöny a legmélyebb pokolban sem törvényszerű. 

Sz. A. E./WMN: De ha a pokolban is képes győzni az emberség, akkor viszonylag normális keretekben folyó hétköznapokban miért nehezebb neki mégis? 

K. Á.: Van, amikor a közöny pusztán önfelmentés a gyávaságra, a lustaságra, a megúszásra. A közöny a legkönnyebb énvédelmi forma. Ismerjük a három majmot. Nem lát, nem hall, nem beszél. Ha nem veszünk tudomást valamiről, átverhetjük magunkat, hogy az nincs is.

De a meg nem cselekedett dolgaink visszatérhetnek később bűntudat, szorongás és szégyen formájában, okozhatnak rémálmokat vagy alvászavart és más pszichoszomatikus tüneteket. 

A bűnökért – és ilyen a közöny is –, a lélek kiköveteli a bűnhődést.  

 

Sz. A. E./WMN: Mi a helyzet a gyerekekkel? Ők kevésbé hajlamosak még a közönyre. 

K. Á.: Emlékszem, egyszer egy kisgyerek ment az anyjával az utcán, épp egy nagy kiflit majszolt. Elmentek egy nyitott markú koldus mellett, a gyerek habozás nélkül nyomta a kezébe a kiflijét, pedig picike volt, kétéves körüli. Ez a helyzet a gyerekekkel. Könnyen adaptálódnak bármihez, de alapvetően nem közönyösek, sőt. A gyerekkor, mint mindenben, ebben is meghatározó jelentőségű. Ha az eszmélő gyerek egymást segítő dolgokat lát, hall és tapasztal, az lesz neki a természetes. Ha az ellenkezőjét, akkor pedig az. Persze, kivételek mindig vannak. Ez optimizmusra adhat okot, fényt mutathat az alagút végén a mai reménytelenséget sugalló helyzetekben is. 

Sz. A. E./WMN: Közben pedig azt is tapasztaljuk, legalábbis én mindenképpen, hogy néha jólesne félrenézni. Nem tudni mindarról, ami történik. Picit struccá válni. Mert nem lehet mindig mindenkin segíteni.

K. Á.: De még mennyire! Nem lehetünk közönyösek, mert az bűn, mantrázhatjuk ezt, de ha a huszadik koldus vagy más szenvedő kerül elénk, akkor – önvédelemből – érezhetjük, hogy nem, vége, nem adok, hagyj békén, elég volt, nem bírok segíteni, kiürült, nincs tovább. Mert tényleg eljön ez a pont, és ez teljesen érthető, hiszen természetes védekezési reakció. 

Sz. A. E./WMN: Mi a megoldás? Mert egyik út sem tűnik hosszú távon járhatónak, de közben dolgunk van, rengeteg, és egyre fajsúlyosabbak.

K. Á.: A közöny legjobb ellenszere az összefogás. Mert akkor eloszlik a teher, a felelősség, nő a cselekvési hatékonyság. Magányosan hamar kiürülhetnek a testi, lelki és egyéb tartalékok.

A kollektív erő fel tudja segíteni az elgyengülőt, összeadja tartalékokat, ezáltal képes igazi segítséget nyújtani. Mert a kiégés és a közöny testvérek.

A személyes jóérzés és segítő erő véges, átfordulhat tehetetlenségbe, az pedig közönyt szülhet, mert az is tehermentesíti rövid távon a lelket. De a jó emberek nem tudnak nem segíteni. Ha más nincs, akkor jó szóval, takaróval, egy kiflivel.  

 

Sz. A. E./WMN: Most kifejezetten jóleső látni, mennyien segítenek ebben a háborús helyzetben, némi reményt ad, hogy ha szükség van rá, igenis össze tudunk fogni online és offline is. Kell találkoznunk az emberiség szép arcával is. Meg kell látnunk magunkban a jót.

K. Á.: Persze, főleg, mert tényleg reményt tud adni. Döbbenetes az összefogás ereje. Még a hazugság és a közönyös, rosszindulatú okoskodás fojtogató gátját is áttöri. Rengeteg ember fog össze. De közben még mindig igen sok a közönyös, a számító érdekember. Elég a kommentekbe kukkantani. Képes valaki egy segítőnek odapukkantani, hogy „na, ja, és bezzeg a nemtomkinek, miért nem segítenek?” Az bezzeg nem jut eszébe, hogy önmagának tegye fel ezt a remek kérdést. A világ folyása borzalmas irányt vett, de mindennél van rosszabb – szoktam mondani. 

Sz. A. E./WMN: Tulajdonképpen egy háború kirobban(t)ása is egyfajta közönyös cselekedet, nem?

K. Á.: Igen, mert akik játszótérnek, terepasztalnak használják a Földet, és mindig győzni akarnak, hisz veszíteni, ki tudja, miért, de nem tanultak meg, érzelmi kríziseiket, önértékelési zavaraikat kezelni képtelenek, azok kizárólag az agressziót ismerik, azoknak az emberáldozat nem tétel.

Ezen a téren a közöny a legrettentőbb emberi tényezőkön is átsiklik.

A történelem a múltban és immár a jelenben is, sok – normál emberi ésszel – felfoghatatlan infernális helyzetet teremtett. De mindig ezek a helyzetek mutatják meg azt is, hogy milyen sok a jó ember, milyen erős az összefogás.

A közöny undorító arca mellett mindig feltűnik a jóság szépsége. A beszoktatás ideje alatt síró ovist megnyugtató kedves kéznyújtás, az éhezőnek adott szendvics, a háború elől menekülőknek kifizetett tankolás, a rengeteg adomány, a tömérdek segítő akarat mutatja, hogy merre tarthatna a világ, ha néhány ember szörnyű terepasztala és korlátolt gondolkodása helyett a jók mutathatnának irányt. Ha a duma helyett a jócselekedetek lehetőségein gondolkodna ki-ki a saját lehetőségein belül. Aztán ezt össze lehet adni. És akkor a közöny labdába se rúghatna.  A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Sz. A. E./WMN: Lehetséges a mérleget a jó irány felé billenteni? 

K. Á.: Hatalmas ebben (is) a szülők felelőssége. Hogy jó embereket neveljenek. Nem a Nyilas Misi félékre gondolok, akik naivak, és felkészületlenek az életre. Olyanokra gondolok, akik úgy lesznek szülővé, hogy felfogják: a fogantatás pillanatától kezdve továbbadják önmaguk mintáit. És ebben van az emberi felelősség. Aki durva, buta, számító, hazug, kíméletlen, akinek erkölcsi tárháza üres, aki megvezethető, szeretetlen, irigy, tanulatlan, ő azt adja tovább. Aki másmilyen, az pedig mást.

De ezek a tulajdonságok mind fejleszthetők vagy elhagyhatók, ha erre felmerül az igény. Az önmagunk erejének, lehetőségeinek, tartásának fejlesztése is lehetséges. Tömérdek jó és a rossz példát tudnék sorolni naphosszat. Amikor azzal jönnek hozzám, hogy „a gyerekem még nem szobatiszta, nem szeret aludni, nem mászik, nem beszél, nem köszön, nem tanul jól” – pont mint ahogy egy versenyló gyengeségeit sorolják a vásáron, akár a gyerek előtt mesélve mindezt –, azon szoktam elgondolkodni, hogy vajon tud-e szeretni az adott szülőpár. Tudják-e egyáltalán, hogy mi az, adnak-e a gyermeknek érzelmi elfogadást az elvárásokon túl, hogy ezekről vajon miért nem kérdeznek annyit, mint arról, hogy hogyan tudnák felgyorsítani a fejlődést? Miért övezi ezt csend, vagy nevezhetjük úgy, hogy közöny? Ez a nagy kérdés lóg a levegőben.

A szeretetlenség és a közöny kézen fogva jár, és pusztítja a lelket. Az meg a testet. 

Szabó Anna Eszter és Kazimir Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Henrik Sorensen