–

1. Amikor az anyai elszántság nem ismer határt – Császármetszés saját kezűleg

2000 márciusában a negyvenéves, dél-mexikói Inés Ramírez Péreznél megindultak a fájások. A nő a világtól szinte elzárva élt egy kis faluban, ahol nem volt sem elektromosság, sem vezetékes víz, és orvosi ellátás is csak sok-sok kilométernyire.

Tizenkét órája vajúdott már, amikor egyre erősebben érezte: valami baj van. A baba elakadt. „Hét hónapos terhes voltam Orlandóval, amikor egyik éjjel elkezdődtek a fájások. Szörnyű volt. Alig bírtam ki. Pánikolni kezdtem. Tudtam, hogy valamit tennem kell, vagy ez a baba is meghal. Tudtam, hogy valahogy ki kell vennem” – mesélte a Telegraphnak. Mivel korábban hasonló okból veszítette el szülés közben egy gyerekét, arra a döntésre jutott, hogy császármetszést végez magán, hogy ezt a picit ne veszítse el. Így hát leült egy padra, felhajtott két pohár erős alkoholos italt, és egy tizenöt centiméteres – elmondása szerint kevésbé éles – konyhakéssel összesen három részletben felvágta magát, kiszedte egészséges babáját, és elvágta a köldökzsinórt is.

„Egyszer nem volt elég (megvágnia magát – a szerk.), megcsináltam újra. Sírtam és sikoltoztam, rettenetes fájdalmat éreztem. Aztán felvágtam a méhemet is, és a lábánál fogva kihúztam a babát. Azonnal felsírt.”

Ekkor küldte el segítségért nyolcéves kisfiát, aki csodával határos módon elő tudott keríteni egy elsősegélynyújtásban jártas embert a faluban. Inés már ájultan feküdt, mire a férfi összevarrta a sebét, és elvitte a többórányi autóútra lévő kórházba. Orvosa szerint a nőnek elég valószínűtlenek voltak a túlélési esélyei, mégis épségben megúszta az esetet, ahogy a babája is. A szóban forgó kést pedig elmondása szerint azóta zöldség- és gyümölcsdarabolásra használja. 

Egyébként nem ő az egyetlen nő, aki a történelem során császármetszést végzett magán, ezeket a beavatkozásokat azonban általában sem a baba, sem az anya nem élte túl. Inés Ramírez Pérez császármetszése egyike azon kevés ismert esetnek a világon, amelynek során az önmagán császármetszést végző nő sikerrel járt.

2. Ha az Antarktiszon gyullad be a vakbeled, és közel s távol te vagy az egyetlen orvos, nincs sok választásod…

A 27 éves orvos, Leonyid Rogozov egy antarktiszi expedíción vett részt 1961-ben. A tizenkét fős csapatot, amelynek ő is tagja volt, azzal a feladattal bízták meg, hogy egy új bázist építsen ki a Schirmacher-oázisban, ami a Déli-sark egyik jégmentes felülete. A civilizációtól több száz kilométerre elzárva azonban nem csak az elemekkel kellett szembeszállniuk. Leonyid az ott-tartózkodásuk alatt egy idő után egyre fáradtabbnak és gyengébbnek érezte magát, hányingerre, majd erős alhasi fájdalmakra panaszkodott. Orvosként nem kellett sokáig gondolkodnia a diagnózison: vakbélgyulladása volt. Harminchat napnyi hajóútra az otthonuktól, és azzal a tudattal, hogy a következő hajó érkezésére amúgy is egy évet kell várniuk, két lehetőség állt előtte: vagy meghal a kezeletlen vakbélgyulladás miatt, vagy a csapat egyetlen orvosaként maga veszi kézbe a dolgokat – pontosabban a szikét.

„Nincs más kiút… Meg kell próbálnom saját magamat megoperálnom… Ez szinte lehetetlen… Alig tudom már megemelni a karomat” – írta naplójában.

Rogozovnak természetesen a társai is a segítségére voltak; mindenkinek külön feladata volt a műtét alatt. Volt, aki a tükröt tartotta, Leonyid úgy gondolta ugyanis, hogy segítségével jobban láthatja a kérdéses részeket, ám az eszköz csak jobban megzavarta, nem tudta megszokni, hogy mindennek a tükörképét látja, így végül elhagyta. Ahogy az orvosi kesztyűt is, ami szintén zavarta a munkában, ami elképesztő fizikai és mentális igénybevételt jelentett – pláne úgy, hogy már eleve is le volt gyengülve.

A műtét végső, legkényesebb fázisához érve, amikor a féregnyúlványt kellett kiemelnie, majd lekötnie, már kétségbe volt esve, hogy el fogja veszíteni az eszméletét. A vérzés egyre erősebbé vált, az ideje pedig vészesen fogyott. A hashártyája azonban még nyitva volt, és a sérült részeket be kellett varrnia – ehhez négy-öt percenként meg kellett állnia pihenni. Sokáig azt hitte, nem is tudja majd befejezni a műtétet, de végül megcsinálta. Sőt, a kétórás beavatkozás végeztével, mielőtt lepihent volna, arra is gondja volt, hogy utasítsa a társait, tisztítsák le a sebészi eszközöket. Így csak az után vett be antibiotikumot és altatókat, hogy már minden ragyogott. Két hét elteltével pedig ismét munkába állt. 

Tapasztalat ide vagy oda, aki sziklát mászik, az tudja, hogy bármikor bármi megtörténhet. Ennek ellenére viszont van, amire nem lehet felkészülni. Aron Ralston kénytelen volt véghez vinni az elképzelhetetlent, amikor 2003-ban, 27 évesen egyedül indult egy rövid túrára a vadregényes utah-i Bluejohn-kanyonba. Miközben a sziklába vájt ösvények mélyére ereszkedett, a keze alatt elmozdult egy lazán függő, méretes szikla, ami az esésnél annyira hozzászorította a falhoz a jobb kezét, hogy nem tudta kihúzni onnan. Ralston senkit sem tájékoztatott úti céljáról, és térerő híján segítséget sem tudott hívni. Mivel alapvetően rövid útra indult, víz és élelem is alig volt már nála. Rájött: ha élve akar kijutni a kanyonból, magának kell amputálnia az alkarját. „Korán ráeszméltem, hogy le kell vágnom a karomat ahhoz, hogy kiszabadulhassak. De eleinte volt bennem ellenállás: nem akartam megtenni” – mondta. Ugyanakkor bármennyire el akarta kerülni, végül kénytelen volt nekifogni.

Igyekezett elszorítani az ereket, majd a nála lévő bicskával kisebb vágásokat ejtett az alkarján. Az eszköz azonban nem volt alkalmas arra, hogy a csontokat is átvágja vele. Azt hitte, fel kell adnia, itt a vége.

Majd az ötödik napon, amikor a kiszáradás határán már hallucinált is, végül mégis rájött a megoldásra: a szikla segítségével eltörte a csontjait, majd miután kiszabadította magát, útnak indult.

Tudta, hogy nem marad sokáig eszméleténél, így minden erejét összeszedve húszméternyit mászott fel a kanyon tetejére, ahonnan visszaindult a biciklijéhez – onnan tizenhárom kilométerre. Tíz kilométer után aztán kempingezőkbe botlott, akik segítséget hívtak – épp mielőtt elvérzett volna. Ralston történetét vászonra is vitték, a 127 óra című, 2010-es alkotás főszerepét James Franco játszotta.

+1. Amikor valaki önként vág bele – a saját koponyájába

A koponyalékelés, azaz trepanáció évezredes múltra tekint vissza, és egyes kutatók szerint egyébként igazi hungarikum; honfoglaló őseink körében a tizedik században a felnőtt nők és férfiak koponyamaradványain 12-13 százalékos gyakorisággal figyelhető meg. Ám a következő történet főszereplője mégsem egy honfitársunk, aki szerette volna feléleszteni a régi rítust, hanem az Egyesült Királyságból származó Amanda Feilding, aki – orvos híján, aki vállalta volna – önmagán végezte el az eljárást. Mielőtt azonban rátérnénk a véres részletekre, nem árt, ha röviden átvesszük, milyen esetekben estek egymás fejének ily módon őseink. A treapanációnak kétféle fajtája létezett: az egyik életmentő beavatkozás volt, többnyire a koponyaűri vérzés csökkentésére, amelynek során eltávolítottak egy csontdarabot és megnyitották a koponyaüreget. A másik az úgynevezett jelképes trepanáció volt – amelynek jeleit III. Bélán is megtalálták –, amikor különösebb ok nélkül egy ujjbegynyi kaparást ejtettek a koponyacsonton a fej legmagasabb pontján. Ennél mélyebbre azonban nem hatoltak, a koponyaüreget nem nyitották meg. Ennek valódi oka nem ismert, az antropológusok feltételezései szerint azonban valamilyen sámáni gyógyító rituálé része lehetett, esetleg beavatási szertartás, lelki megerősítés.

Ehhez hasonló okok vezérelték Amanda Feildinget is, aki a magasabb tudati állapotot kereste, amikor úgy döntött: itt az ideje kiengedni a rossz szellemeket a palackból (vagyis a koponyájából).

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Lens based artist (@otlylie) által megosztott bejegyzés

Miután elmélyedt a témában, hajmeresztő ötletét saját tudományos feltételezésével igyekezett igazolni, amely szerint az agyi vérkeringést visszafogja a szilárd koponya, és emiatt nem élvezhetjük azt a magasabb szellemi állapotot, amit egyébként csecsemőkorban, még a kutacsunk megkeményedése előtt megtapasztalhattunk. Amanda orvosi segítség híján maga vette kézbe a dolgokat, illetve kis kézi fúróját, amivel 1970-ben elvégezte a beavatkozást. Annak ellenére, hogy állítása szerint a lyuk új távlatokat nyitott meg számára, mi azért óva intenénk mindenkit attól, hogy úgy lékelje a saját koponyáját, akár nyáron a dinnyét.

Filákovity Radojka

Források: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / gdinMika