„Ha valaki kíváncsi és szorgalmas, még ha egy szakközépből érkezett is hozzánk, el tudjuk juttatni bárhova” – Beszélgetés a Milestone alapítóival

–

Fiala Borcsa/WMN: Honnan ismeritek egymást?

Greskovits György: Mi, Ádámmal (Zeitler Ádám – a szerk.) mindketten Danit ismertük először. Én onnan, hogy az egyik rokonom gyakran látogatta őt, amikor Skóciában, a Saint Andrews-i Egyetemre járt. Mi, a félig angol, félig magyar családommal már ’97 óta kint éltünk Londonban. Danit egyszer elhozták hozzánk vendégségbe, az én anyukám meg az a fajta, aki mindig mindenkit megvendégel, a magyar diaszpóraközösségben ő az, akihez paprikás krumpliért, meg Túró Rudiért lehetett menni. Dani erre nagyon rákapott, amikor csak tudott, állandóan nálunk lógott. Édesanyám konyhájában aztán nagy világmegváltó beszélgetéseket folytattunk. 

Léderer Dániel: Amúgy én Gyuri anyukájához jártam fel ebédelni, meg aludni Londonban, Gyuri meg csak úgy néha megjelent. Ádámot meg onnan ismerem, hogy két nyáron keresztül voltunk a Közel-Keleten önkénteskedni, akkor meséltem neki az elképzelésemről: kéne valami Milestone-szerűséget csinálni, Ádám meg mondta, hogy ez szuper. Ez volt az egésznek a dinamikája is, onnantól ő ezt nagyon nyomta. Aztán volt egy olyan időszak, amikor mindkettőnknek volt állása, de elhatároztuk, hogy abban az évben kipróbáljuk, milyen lenne, ha elindulnánk öt diákkal. Ha úgy ítéljük meg, hogy működik, akkor mindketten felmondunk. Ebből az elején semmi fizetésünk nem volt, így a döntésünk azt is jelentette, hogy a megtakarításunkat elkezdjük felélni. Gyurival ezután futottam össze, meséltem róla, mit csinálunk Ádámmal, neki meg nagyon megtetszett. Mondjuk, az is nagy szerencse volt, hogy épp a PhD-ján dolgozott, és nagyon keresett valamit, ami eltérítheti ettől, úgyhogy rögtön csatlakozott hozzánk. Pár hét alatt aztán hamar kiderült, hogy a hármasunk remekül fog működni.

F. B./WMN: Mi volt az eredeti alapötleted?

L. D.: A hogyanok módosultak csak időközben, a cél ugyanaz maradt.

Azt láttuk, hogy van egy tátongó űr a tehetségek és a külföldi elvárások között. Ezt szerettük volna betömni azzal, hogy segítünk rájönni, a diák miben jó, milyen szakot válasszon, mit tanuljon, hogyan jelentkezzen, hogy tudjuk ezekre a kihívásokra felkészíteni.

Azt is megtapasztaltuk, milyen egyedül kint lenni egy egyetemen: amikor nincs közösséged sem kint, sem itthon, ahová diplomázás után vissza tudnál térni. Nincsenek idehaza szakmai kapcsolataid, kint teljesen gyökértelen vagy (maximum Gyuri anyukájához tudsz feljárni ebédelni), így azonban egy hontalan világpolgár leszel. Innen jött a másik szempont: hogyan tudunk közösségként is funkcionálni. Időközben pedig rájöttünk, hogy mi, hárman, elég otthonosan mozgunk az oktatás különböző területein, így esetleg meg tudjuk oldani azt a problémát, hogy hogyan lehet elérni, hogy egy országnak a tehetsége nemzetközileg versenyképes legyen, és aztán a megszerzett tudást az egyén ide vissza tudja építeni. Később pedig azt is kidolgoztuk, hogyan tud a Milestone jelen lenni az oktatás legkülönbözőbb pontjain üzleti vállalkozásként is.

F. B./WMN: Akkor az a ti döntésetek volt, hogy az első évben öt fővel indultatok? Vagy ennyien jelentkeztek összesen?

L. D.: Nem volt jelentkezés. Adódott ez az úgynevezett alapító öt diák, a nulladik évfolyam: egy diákkal összetalálkoztam a könyvtárban, ő behozott még valakit, az még valakit, kábé így indult. A többiek az öregdiákok. Ők a mai napig részesei ennek a közösségnek, és nagyon jó barátaink.

F. B./WMN: Erre az úgynevezett pénzecskére hadd térjek még vissza: azért az viszonylag ritka, hogy kvázi pályakezdő fiatalemberek úgy döntenek, belevágnak egy olyan hosszú távú projektbe, ami nem biztos, hogy valaha is jövedelmezővé válik. 

L. D.: A pénz ebben a történetben mindig is marginális volt. Azért működhetett, mert a közösség borzasztóan jó volt. Egyszerűen szerettünk együtt lenni, úgyhogy viccelődtünk is azzal, hogy ha a Milestone nem jön be, legfeljebb nyitunk egy lángosozót. Tök mindegy, hogy mit csinálunk, csak hárman csináljunk valamit. Nem volt szempont, hogy ez üzleti vállalkozás legyen. Volt egy társadalmi probléma, amit mindannyian megéltünk, és azt éreztük, hogy erre tudunk egy reális választ adni. Most is szempont, hogy a Milestone, mint oktatási intézmény, nonprofit alapon tudjon működni, emellett pedig vannak olyan üzleti tevékenységeink, köztük tanácsadás, ami pedig behozza a pénzt. Illetve a Milestone modelljét szeretnénk elvinni külföldre is. Alapvetően az a célunk, hogy arra, amit felépítettünk, aminek egy része nem a profitról szól, hanem a folyamatos humántőke-utánpótlásról és -képzésről, rá tudjunk építeni olyan profitábilis vállalkozásokat, amiknek nagy része külföldről finanszírozódik.

G. Gy.: Az elejétől nagyon fontos volt, hogy legyen társadalmi hatása annak, amit csinálunk, és szakmailag magas minőséget nyújtsunk. Abba, hogy eleinte nem a profitorientált irányba indultunk el, az is belejátszott, hogy nem akartuk, hogy ebbe bárkinek is beleszólása legyen, hogy alkalmazkodnunk kelljen. Nekünk a piacról való megélés adott egyfajta fegyelmet, amellett lehetővé tette, hogy saját döntéseket hozzunk. Én nagyon szeretem azt, hogy az elején volt egy elég nagy ambíciónk: hogyan lehet világszínvonalú magasságba juttatni ezeket a tehetségeket. Volt egy nagyon kemény külső mérőeszközünk arra, hogy mi jelenti a sikert, és mi nem, annak mik a kritériumai, feltételei, és aztán az az oktatási rendszer, amit létrehoztunk, mindig ebből indult ki. Tehát az idealizmusunk mellett mindig tudtuk mérni is a sikereinket, és hogy mennyire közelítjük meg az eredeti céljainkat. 

F. B./WMN: Amerikában közszájon forgott egy anekdota a nyolcvanas évek végén: a magyar olyan ember, aki mögötted megy be a forgóajtón, de előtted jön ki. Jellemző még ránk ez a rátermettség, rafinéria, lendület? Mik a magyar fiatalok erősségei, és mik a gyengeségei, ha lehet ilyen általános dolgot megfogalmazni?

G. Gy.:

Mint ország szerintem nagyon túlhangsúlyozzuk a tehetség szerepét. Kulturálisan van bennünk egy géniuszimádat, amit én nem tartok egészségesnek.

A magyar iskolarendszernek remek értékei is vannak. Szerintem a jó pedagógiai munka a poroszos és az alternatív tanítási metódusban is ugyanúgy néz ki: interaktív, ad a diáknak egy csomó döntési lehetőséget, gondolkodásra késztet és kihívás elé állít. Reálban vagyunk erősebbek, ha nemzetközi viszonylatot nézünk, ebben épültek ki a tehetséggondozásnak olyan műhelyei, amik a diákokat versenyképessé teszik. Társadalomtudományok és nyelvek területén viszont messze el vagyunk maradva. Ami pedig szerintem átfogó probléma, hogy a magyar iskolarendszer nem tud afféle reneszánsz embereket kinevelni, olyan egyéneket, akiknek lehetőségük van egyszerre több dolog iránt érdeklődni, több dologban elmélyülni.

L. D.: Számunkra nagyon fontos, hogy ha valakit, mondjuk, a matematika érdekel, mellette arra is kerüljön hangsúly, hogy hogyan fog egyéb területeket is megérteni, ott a matematikai tudását alkalmazni, hogyan lesz mindez társadalmilag érzékeny, hogyan fog a kreativitása fejlődni. Amit mi csinálunk, az egy keveréke a jól működő angolszász oktatási modelleknek és a magyarországi jól működő műhelyek munkáinak, aminek része a tárgyi tudás fontossága is. Fontos dolog, hogy a tehetséget hogyan kezeljük. Ha valaki kíváncsi és szorgalmas, még ha egy szakközépből érkezett is hozzánk, el tudjuk juttatni bárhova. Mi erre vagyunk büszkék. Az ország tele van ilyen fiatalokkal, akikben ott a potenciál, hogy nagy sikert jelentsenek Magyarországnak.

G. Gy.: A rendszeren múlik nagyon sok minden, és talán ilyen szempontból kijelenthetjük, hogy az emberi erőforrásainkkal nagyon tékozlóan bánó nemzet vagyunk. Még rengeteg potenciál van, amivel nem foglalkozunk érdemben. 

F. B./WMN: Külföldről, elit iskolákból is érkeznek hozzátok a módszereiteket elsajátítani. Nekem már a modulok számán fennakadt a szemem. Pontosan mit takar ez a százhatvan tárgy?

G. Gy.: Négy nagy tudományterület van: a numerikus tárgyak közé tartozik az informatika, a közgazdaságtan, a matematika, a fizika, a természettudományok közé az élettudományok, a kémia, aztán vannak a társadalomtudományok, ahol a földrajztól az üzleten át megyünk az antropológiáig, és aztán vannak a művészetek és a bölcsész tárgyak, amiben a klasszikafilológiától kezdve az építészetig mindent megpróbálunk lefedni. A lényegi eleme, hogy van egyrészt ez a horizontalitás, vertikálisan pedig alapvetően funkciót és nehézségi fokozatokat építettünk be. Az egész tárgyi rendszer amellett, hogy sokféle diszciplináris és tematikus dolgot ajánl ki a diáknak, alapvetően az ő navigációjáról szól. Mi nem hiszünk abban, hogy nekünk kell meghatároznunk, mit kell tudnia a tanulónak, hanem hogy egy olyan célállításra van szükség, amit a mentorával közösen tesz meg, és mindent, ami ehhez releváns, azt kell mellérendelni. Ha az az elképzelése például, hogy érdekli a klímaválság, akkor neki, mondjuk, a közgazdasági modellek ott lesznek relevánsak, hogy megértse, mindez hogyan függ össze a jelenlegi rendszerrel. Meg fogja érteni, hogy végső soron minden eszköz ahhoz, ami őt érdekli. Ennek eredménye aztán az, hogy tizennyolc évesen publikálni fog tudni, vagy konferencián előadni, egy tanulmányi versenyen szép eredményeket elérni, netán megállni a helyét nemzetközi vitaversenyeken, hiszen a saját érdeklődését követi, a rendszer pedig elősegíti az ebben való elmélyülést. Nálunk nem kötelező ezeket csinálni; a felnőtté válása, a saját autonómiája kiépítéséről szól, hogy lépésről lépésre döntéseket kell hoznia. A mentornak pedig az a feladata, hogy ezen az úton őt végigkísérje.

L. D.:

A világ gyorsan változik, és ha meg tudjuk a diáknak tanítani, hogyan alkalmazkodjon hozzá, akkor ötven-, hatvanévesen is a kezében lesz egy módszer, amivel alkalmazkodni fog tudni a külső-belső változásokhoz. Az oktatás szerintünk mindig arról szól, hogy milyen lesz a világ húsz-harminc év múlva.

G. Gy.: Jó példa erre az egyik diákunk, aki politikatudományt végzett alapképzésen, dolgozott Brüsszelben, aztán hazajött, megtanult programozni, egyszerre végzett el egy mesterképzést és dolgozott a Logmeinnél, és most elment PhD-zni kognitív tudományokból a Brown Egyetemre. Ennyire sok kurfli van, ilyen széles lehet az érdeklődési kör, de valójában ez lenne a természetes. 

F. B./WMN: A nálatok dolgozó tanári kar is szokatlan, abból a szempontból mindenképp, hogy háromszáznyolcvannégy diákra nyolcvannégy fő jut. Hogy kerülnek hozzátok? Ti keresitek őket, ők jelentkeznek, netán régi diákokból lesznek mentorok?

G. Gy.: Ez mind igaz. Amit mi keresünk, az egyfajta kapcsolódás pont ehhez a közös ethoszhoz. Van, aki kutatóintézetből jön hozzánk, vagy külföldi egyetemi tapasztalattal, sokan most végzik a doktorijukat, de alapvetően network alapon működik, barátok ajánlanak barátokat.

F. B./WMN: A közösségépítés bevallottan is nagyon fontos helyet foglal el a Milestone életében. Ez miért lett ennyire kiemelt?

G. Gy.: Bármi megszerzett tudásnak nagyon nagy része az, amik az erkélyen beszélgetés vagy egy kávézás közben jönnek létre, ennek lettünk mi afféle intézményesítése. Nálunk a tanulók tulajdonképpen bármilyen témában alapíthatnak szervezeteket, így van vitaklubunk, vitorlásklubunk, de ha valaki pizzaklubot akar indítani, arra is nyitottak vagyunk. Van olyan klub, ami mostanra önálló szervezetté nőtte ki magát, ilyen a Milestone Finance Club például, ami top egyetemeken hálózatosodott, és afféle befektetői körként létezik az öregdiákjaink között. A diákjainknak szervezeti struktúrát adunk át, és vezetői képzést, de alapvetően mindent maguk csinálnak, tudnak például pénzre pályázni, mi csak támogatjuk őket, rendszeresen konzultálunk velük az éves terveikről. Ezért van az, hogy amikor kimennek a külföldi top egyetemekre, rendszerint ők azok, akik a magját képezik a magyar diaszpóraközösségnek, ami aztán hosszú távon a visszaadás célját erősíti, ami számunkra szintén fontos.

Sokat beszélgetünk velük arról, hogy érezzék a saját felelősségüket, legyenek vele tisztában, hogy különleges dolog egy ilyen helyre járni, de ebben az is benne van, hogy gondolkodniuk kell azon, hogyan tudnak ezzel a megszerzett plusszal társadalmi szerepet vállalni, visszaadni a közösségnek, hogyan gyűrűzik ez tovább olyanok számára, akiknek ez a lehetőség első körben nem adatott meg.

Egyszóval, hogyan lehet az egész torta nagyobb.

F. B./WMN: Van egy vitakultúrát népszerűsítő programotok is, amit örömmel láttam. Úgy érzem, nagyon sok mindenkire ráférne ennek az alapjainak az elsajátítása. Mesélnétek erről egy kicsit?

L. D.: A legelején még győzködnöm kellett a diákokat, hogy ez mennyire fontos, aztán ez odáig fajult, hogy a kis Fiatomban vittem a gyerekeket különböző szomszédos országokba vitaversenyekre. A program mostanra elválaszthatatlan része lett a Milestone kultúrájának. De amiért nagyon fontos, hogy olyan típusú készséget ad, ami az élet legkülönbözőbb pontjain hasznos, úgy hogy mellette rettentő élvezetes is. Nálunk majdnem minden esszéalapú, ott is tulajdonképpen írásban vitatkozik a diák, de a tanulási folyamat is arról szól, hogy nem bebiflázni kell dolgokat, hanem van egy probléma, amihez adunk eszközöket, amivel választ kaphatsz rá. 

G. Gy.:

Magyarországon a társadalmi diszkusszió nagyon törzsi. Szekértáborok vannak, ahol beszélünk ugyan a problémáinkról, de annak sokkal nagyobb szerepe van, hogy ki hova tartozik, mint hogy mi igaz, vagy hogy milyen dolgok tudnak párhuzamosan igazak lenni.

Egyébként pedagógiailag nyilván nagyobb kihívást jelentenek azok a gyerekek, akik megtanulnak vitatkozni. Onnantól, hogy nincs egy tankönyv, ami úgy működik, mint a Szentírás, és azt kell visszamondani, a tanító autoritása azon múlik, hogy valóban kellően felkészült-e, és ott van-e fejben. Ehhez az ember nem egy lineáris óratervet rak össze, hanem egy olyat, ami olyan, mint egy térkép. Ehhez nagyon képben kell lenni. 

F. B./WMN: Mi kell ahhoz, hogy valaki jól teljesítsen a Milestone felvételijén?

G. Gy.: Az angol elengedhetetlen elem, hiszen nálunk minden angolul folyik. Ezen felül a minimum, ami számunkra fontos, hogy elhisszük-e az adott diákról, hogy ezt a pluszterhelést az iskola mellett bírni és élvezni fogja. A teljes programunk négy éven át tart, heti nyolc-tizenkét óra elfoglaltságot jelent, amihez persze nem kell egyfolytában itt ülni. A diákoknak minden héten van egyórányi találkozójuk kettesben a mentorukkal, van egy modul kontaktórájuk, mellette eljárnak egy-két diáktársaságba, és ezen felül van az önálló készülés. De nálunk a mentor első dolga az, hogy segít a diáknak az időgazdálkodás fejlesztésében, együtt végiggondolják a célokat, illetve a szülőkkel is leülnek közösen átbeszélni a célokat és az ehhez vezető lépéseket.

L. D.: Gyakori visszajelzés egyébként a szülőktől, hogy amióta a diák a Milestone-ba jár, sokkal hatékonyabb az iskolában is. A mi célunk nem az iskolával való konkurálás, sőt. Mi az iskolával együtt szeretnénk sikereket elérni.

G. Gy.: Emellett az még nagyon fontos a felvételinél, hogy lássam a diákban a csíráját az autonómiának, a partneri viszonynak. Ha valaki rettentően meg akar felelni, azt nehezebb elvezetni az önálló gondolkodáshoz. Inkább legyen kicsit nagyobb a pofája, mint hogy görcsöljön.

F. B./WMN: Már csak két kérdésem van. Egy: miért lett a logótok épp a Lajka kutya? Szegény, ugye, szörnyethalt az űrben, amint kilőtték.

G. Gy.: A név és a logó együtt értelmezendő. A Milestone, mint mérföldkő, azonnal megvolt: ez egy haladó, progresszív, nyugatias dolgot szimbolizál, ezt akartuk kiegészíteni az erre a régióra jellemző, autentikus jelképpel, amiben benne van a haladás, az újba, az ismeretlenbe való belépés, egy nagy határ átlépése, némi pionír hangulattal fűszerezve. Így találkozik a névben és a logóban a Kelet és a Nyugat. 

L. D.: De persze ebben benne van a humor is, ami a Milestone értékrendjében is kiemelt helyen áll. Az alapító diákjaink egyébként Lajkának hívják magukat és nagyon büszkék is rá. 

F. B./WMN: Ha egy dolgot kívánhatnátok a magyar diákoknak, mi lenne az a kettő?

L. D.: Hú, ezzel most nagyon megfogtál minket…

(Látszik, hogy nagyon törik a fejüket.)

F. B./WMN: Amíg gondolkodtok, hadd áruljam el az én kívánságomat: én azért nagyon örülnék egy Milestone lángosozónak is.

L. D.: Én azt kívánnám, hogy azt az oktatási élményt, amin a mi diákjaink keresztülmennek a Milestone-ban, minél többen megtapasztalhassák. De igazából azt remélem, hogy minél több milestone-ossal találkoznak az iskolákban a többiek, annál jobban megismerhetik a mi ethoszunkat.

G. Gy.: Nagyon kicsi elemekként, de hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy milyen világot teremtünk a gyerekeinknek, úgyhogy én azt kívánom mindenkinek, hogy merjen bátran gondolkodni ebben a horizontban is, és higgye el magáról, hogy képes változtatni. Ilyen szempontból tényleg mindegy, hogy ki hová jár.

Sokszor az igazán nagy tettek onnan jönnek, ahonnan senki nem várná.

Fiala Borcsa

*

Léderer Dániel szociológiát, politikatudományt és közgazdaságtant tanult Budapesten, Bonnban és Berlinben, a St. Andrews-i Egyetemen pedig közgazdász és nemzetközi kapcsolatok diplomát szerzett, az Oxfordi Egyetemen pedig MBA-t csinált. Tavaly az egyetem egyik befektetési alapját vezette, ez évtől az Egon Zehnder tanácsadója.

Greskovits György oktatási igazgató, szociológiát és kultúrtörténetet tanult a University of East Londonon, valamint holokauszttanulmányokat végzett mesterfokozaton a londoni Royal Holloway Universityn. Doktori tanulmányokat folytatott és kutatásokat végezett a University College of Londonon (UCL).

Zeitler Ádám közgazdász, Magyarországon és Angliában tanult. Diplomamunkáját a vízgazdálkodás egészségügyi aspektusairól írta. Tanárként dolgozott, majd közgazdaságtant tanított OKJ-s képzéseken. A Milestone megalapítása előtt négy évig egy nemzetközi munkaerő-közvetítő cégnél volt alkalmazásban. Szabadidejében több zenekarban is játszik, harcművészetet tanít és amerikai focizik.

Képek: Chripkó Lili/WMN