„Amikor együtt vagyunk, máshogy peregnek a percek” – Közös napló a köldökzsinór két végéről

–

Eszter: A szülő, aki marad (vagyis: most épp ő is megy)

Lorelai már a nagy találkozót majdnem elbénázza, két hónapja nem látta a lányát, de nem sikerül időben a vonatállomásra érnie, hogy integetve, virágszirmokat dobálva, zsebkendőt rázva fogadja őt. Na, jó, ez nem volt a terv része, de egyéb romantikus gondolatok igen. Végül persze odaér, de csak azért, mert szerelme, Luke még épp időben átlátja a helyzetet – meg a párizsi lezárásokat –, észbe kap, és taxit hív.

Az autóban Lorelai semmi másra nem gondol, csak arra, hogy lehet ennyire béna, el fognak késni, Rory ott áll majd a peronon egyedül, és az egymás karjába futós lassított jelenet a (csak hogy egy másik kedvencemet is idecsempésszem) Házibuliból helyett csak a csalódás marad.

Lol, az anyám nem jött ki elém – gondolja Rory, vagyis helyette Lorelai, hiszen abban vérprofi, hogy kitalálja, mit gondol, érez, feltételez a lánya… és azonnal benyomódik benne a „rossz anya vagyok” gomb.

Aztán pár perccel később ki is kapcsol, amikor a vonat begurulásával egy időben az állomásra érnek. Huh, ezt megcsináltuk! – sóhajt fel az anya, és újra lepergeti maga előtt Vic és Matthieu lassítva összefutós jelenetét. Most már nyugodt szívvel állapítja meg, hogy a következő pár percben ez vele és Roryval máris megtörténik, és újra ölelheti sok-sok hete nem látott lányát.

Az utazók csak jönnek és jönnek a peronon, hátizsákkal, bőrönddel, Lorelai izgatottan nézi az arcokat. Vajon ő vesz észre előbb, vagy én őt? A tömeg fogy, Lorelai és Luke egyre bizonytalanabbul haladnak a vonat vége felé, Luke meg is kérdezi, hogy biztosan ezen a vonaton utazott-e Rory? De hát ez a vonat érkezett Amszterdamból – válaszolja kétségbeesetten Lorelai, és megállapítja, hogy erről a vonatról mindenki leszállt, aki Párizsba akart jönni. Rory viszont sehol.

Lorelai nem teketóriázik sokat, elengedi a romantikus találkozó vízióját, és felhívja a lányát. Hol vagy? – kérdezi aggódva. Épp lejöttem egy aluljáróba a Gare du Nordon – érkezik a válasz. De hát itt álltunk a vonatnál, és nem láttunk – így Lorelai. Miért, kijöttetek elém? Nem is számítottam rá – nevet Rory, és hozzáteszi: már épp indultam a belvárosba, de akkor jövök vissza! Lorelai megkönnyebbülten teszi le a telefont, egy perc múlva meg is látja a közeledő lányát, aki még mindig a telefonba beszél. Fura. Viszlát, egymáshoz szaladós lassított jelenet, ezek most nem mi leszünk (kár, mert Luke biztos szuper felvételt készített volna rólunk…). „Na, szia, barátnőm, megérkeztem, most leteszem, mert itt áll előttem anyám” – hallja Lorelai a telefonon búcsúzkodó Roryt, immáron néhány centis távolságra maga előtt.

Nem kell ide nagyjelenet, és hol van már az a két hónapnyi várakozás, épp most illant el, hiszen itt áll előttem, és olyan természetes minden – fut át Lorelai-on az érzés, és nagyon, de nagyon megöleli a lányát.

Ez a természetesség aztán végigkíséri a Párizsban töltött három közös nap minden pillanatát. Kezdődik a viszontlátás utáni közös kávézás azonnali igényével, amikor mindenki mindent megkérdez mindenről, és sietve néhány közös fotó is készül, tudva, hogy kevés az idő együtt, nehogy elfelejtődjön. (Ugyan… naiv gondolat.)

Közben besötétedik, irány hát az esti Párizs, séta, finom borral közös koccintás. Másnap fotókiállítás, aztán még több séta, fotózkodás – háttérben az Eiffel-toronnyal, és mindketten megállapítjuk, hogy szebbek vagyunk a képen, ha az Eiffel-torony nem látszik… jellemző. „Nem baj, magunknak csináljuk!” – felkiáltással kép mentése. Nyakunkba vesszük a várost, a többiek kiállításra mennek, mi inkább kettesben lógunk még egy kicsit, kart karba öltve mászkálunk a Marais-negyedben, dumálunk, röhögünk, parfümöket szaglászunk, palacsintát kóstolunk, vintage shopban nézelődünk.

Tudjuk, hogy Lorelai és Rory pont így lennének együtt.

Ők is sorban állnának negyven percig egy jó ramenért, ők is beülnének átfagyva a város legmelegebb kocsmájába, hogy ott aztán szinte melltartóig vetkőzzenek. (De vajon az éjszakai diszkót is bevállalnák?) Rory kalauzolja Lorelai-t Párizsban, a lánynak sokkal frissebbek az emlékei a városról. Közben sokat mesélnek magukról, az örömeikről, a kétségeikről, a szorongásaikról.

Az utolsó napjukat percre pontosan beosztják, mintha felvehetnék a versenyt az idővel. Biztosak benne, hogy ők kerülnek ki győztesen. Kávé, nevetés, Saint Chapelle, angol könyvesbolt, nevetés, kávé, Pompidou. Aztán bőröndök és sírás.

Lorelai-nak az fáj a legjobban a reptérre vezető úton, hogy tudja: Rorynak most nehezebb. Kapkodva kellett őt otthagyni, egyedül, a csomagjaival, a busz indulásáig neki még maradt néhány üres órája, hogy aztán nyolcórányi utazás után, éjfélre újra Amszterdamban, a kollégiumi szobájában legyen.

Abban a pillanatban mázsás súlyként nyomja össze őt az idő, és Rory hiánya. Kezdődik újra. Vagyis folytatódik.

Aztán arra gondol, amit Rory az egyik sétájuk alkalmával mondott neki: „anya, én jól vagyok Amszterdamban. Úgy érzem, eléggé megtaláltam a helyem.” Akkor vesz egy nagy levegőt, megnyugszik. Egy kicsit.

És Lorelai Gilmore innentől kezdve már csak magát sajnálja. De azt sem sokáig, hiszen Luke Danes szerencsére nem hagyja…

Panni: A gyerek, aki megy

A Párizs-szindróma új értelmet nyert.

Amikor két hosszú hónap után újra megöleltelek a Gare du Nord pályaudvar közepén, félig még a barátnőmhöz beszélve a telefonban, olyan volt, mintha hirtelen újra a Déli pályaudvar szürke és izzadt forgatagában lennénk. Én épp jövök haza a vándortáborból tizenhárom évesen, vagyis a Nulltáborból tizenhat évesen, vagyis a Milestone Leavers campből tizenkilenc évesen… Ja, nem is. Én jöttem ki eléd meglepetésből az állomásra. Pedig nem, tényleg itt vagyunk Párizsban, és tényleg két hónap volt, én Amszterdamból jöttem vonattal, az úton a mellettem ülő nő pedig kedvesen megkérdezte, hogy „ugye, nem fogsz végig telefonálni?”. Te (és a baráti társaságotok) pedig repülővel Budapestről. Most már szerintem bevallhatjuk, hogy ez az utazás valójában nem a Paris Photo kiállításról szólt…

Bár a tárlat tényleg kimerítően csodálatos volt, az én fejemben egy kis hang mindig azt suttogta, hogy miért is kószálok egyedül a végtelen képsorozatok között, ha éppen veled is lehetnék?

Szerencsére együtt is kószáltunk, vagy ahogyan a franciák mondják; flaneur-ködtünk. Szajna part, les Invalides, Le Marais, Sacre Coeur; a nap végére pontosan huszonkét kilométer séta, jó pár crépe, sok vintage bolt, annál is több tütü. (Na, jó, ezt az utolsót csak mi értjük, Párizsban született és ott is marad, ne haragudjatok.) Az utcák, a folyó csak biodíszlet… csavaroghattunk volna akár megint a Naphegyen, mint júniusban, Rájátszást dúdolva, fagyit nyalogatva, vagy a Tóth Árpád sétányon, rózsaszín cseresznyevirágszirom-zivatarban.

A két hónapnyi fizikai távollét keltette űrt betölteni, és megint elegendőt elraktározni – erről szólt ez a pár nap.

Persze végig ott van a levegőben, hogy ki-ki felszáll majd egy repülőre, buszra, és megy vissza oda, ahol nincs a Te.

Most is túldramatizálom, ahogy mindig, ahogy a Pompidou mozgólépcsőjén is, ahol a lassan három éve mindenhová elkísérő tavaszi fesztiválos vászontáskám megadta magát (vettünk rögtön egy újat a múzeum hatalmas boltjában, köszi még egyszer, imádom), mert hiába mondta Apa, hogy „sokat értem az utóbbi hónapokban, és összeszedettebb vagyok”, az, hogy a köldökzsinórba kapaszkodom, nem változott.

Szerencsére az sem változik, hogy amikor együtt vagyunk, máshogy peregnek a percek. Talán emiatt sikerült megint csak megcsúsznunk az idővel, siettünk, a végén már konkrétan futottunk vissza a kibérelt lakáshoz, hogy gyorsan összepakolj, mert mennetek kell a reptérre. Csomagolunk, mint az eszeveszettek, miközben az okkultizmusból doktorált lakástulajdonos kérdezget minket: minden rendben volt-e, milyen volt a matrac, nem volt-e túl kemény? Minden csodás volt, az ágy is, csak kérem szépen, tessék minket békén hagyni, én csak szeretnék elköszönni az anyukámtól. De nem, ő mondja tovább, ráadásul megjön a taxi, fogom a cuccaim, túl sok, két hatalmas hátizsák, plusz az újonnan beszerzett télikabátom, én nem jövök veletek, hisz a busz, ami visszavisz Amszterdamba, máshonnan indul.

Egy karácsonyfa áll egyedül az utcán valahol a Notre Dame és a Sorbonne között, kezében egy vegán burritóval, arcán akkor még csak pár könnycseppel. De nincs vesztegetnivaló idő, a taxi már elment, nekem meg fel kellene töltenem gyorsan a telefonomat, szóval irány egy kávézó. A harmadik helyen sikerül csak egy szabad széket és konnektort találnom, de nincs meg a töltőm. Sem az újonnan vásárolt kabátom. És a maradék időmet is elvesztegetem arra, hogy ezeket keresem, szóval lehet, hogy lekésem a buszomat is. Na, ebben a pillanatban, amikor mindezt egyszerre realizálom, elkezdek zokogni, ott, a Saint Germani Starbucks közepén.

Persze hogy téged hívlak, próbálom elmondani, hogy éppen egy idegösszeomlás szélén táncolok, de a zokogáshullámok újból és újból feltörnek, úgy érzem, mindent elrontottam. Még csak pár kilométerre vagy tőlem, de már ott van az a végtelen űr.

Próbálsz megnyugtatni, miközben érzem a hangodon, hogy te is síkideg vagy. Szerzek egy taxit, fél pillanatonként nézem a telefon óráját, csak le ne késsem a buszt, tíz százalékon vagyok, hogy jutok vissza, miért kell így véget érnie ennek a hétvégének? Ilyen gondolatok cikáznak a fejemben, gyorsabban, mint ahogyan a taxis (az utasításomra) száguld végig a városon.

Elérem a buszt, sőt, a mögöttem ülő pár még a töltőjét is felajánlja. De nem tudok megnyugodni, és amikor már a budapesti reptérről hívsz, még akkor is csak erővel szorítom vissza magamba a könnygleccsert. Jócskán éjfél után szállok le a buszról az amszterdami pályaudvaron, hullafáradtan beülök egy újabb taxiba, hogy minél hamarabb a szobámban, az ágyamban lehessek. Természetesen az itteni sofőr – ellentétben a párizsi kollégájával, aki meg se kérdezte, hogy minden rendben van-e, vagy hogy miért zokogok ott a hátsó ülésen – élénk kedvében van, szuper kedvesen kérdezget az élményeimről, az egyetemről, Budapestről. Nem mondom neki, hogy bár Párizs eszméletlen hely, de mi lenne, ha most egyperces néma csendben eltemetnénk a kiszáradt könnycsatornáimat, és csendben, ismétlem, csendben emlékeznénk meg a mostanra már távolinak tűnő csodaidőről, amit veled tölthettem.

Azt sem mondom neki, ahogy neked sem mondtam, hogy én csak szerettem volna elköszönni normálisan, vagyis nem kell elköszönni, hisz egy hónap, és látjuk egymást, sőt, mindenkit láthatok végre, csak még egyszer, ahogy szoktál néha nagyon-nagyon erősen megölelni, de annyira, hogy bár itt is, ott is, amott is vagyunk, viszlek magammal.

Riesz Eszter és Bognár Panni