A szülő, aki marad: Eszter 

Érdekes változásokat figyeltem meg. Nem a lakás újonnan kifestett falaira vagy a hétvégi lomtalanításkor kitett, esetleg a Zero Waste-csoportban továbbadott cuccok miatt kevésbé rumlis lakásunkra gondolok.

A hiányod egész furcsa dolgokban ölt testet. 

Mondok konkrétumokat, hogy érts (és röhögj). Például a kávézásban nem lelem úgy az örömömet, mint azelőtt, és nagyon nem tudom kitalálni, hogy milyen fajta kávé esne jól, mert az van, hogy egyik sem ízlik igazán. Ettől kicsit hisztisebb vagyok. Remélem, átérzed, hogy ez micsoda szörnyűség. A hiszti is, de főleg a kávégond (a hisztire még visszatérek később).

Aztán, az új Enyedi-film bemutatója, amikor a háromórás alkotás végén körülöttem mindenki áradozott a moziban, és csak úgy röpködtek a fennkölt gondolatok, miközben én csendesen, a büféasztalokhoz menekülve, a süteményfalatkák társaságában megbújva vártam, hogy hazamenjünk végre. És hogy minél kevesebb embernek kelljen bevallani: alig tudott lekötni a helyes, szakállas Störr kapitány, mert én a vásznon többet láttam a közösen, hármasban töltött pár napunkról, és bizony többet tartózkodtam a háromórás vetítés alatt Amszterdamban, mint a Corvin moziban, olyan friss volt még az utazás, a veled töltött pár nap élménye.

Vagy a hajvágásom. Egy teljesen random (ez az egyik leggyakrabban használt szavad) ötlettől vezérelve azt hittem, jó buli lesz, magamnak levágni a hajamat, épp indulás előtt, ó ez csak egy perc, csak a végéből, olló, na, jó, legyen kicsit több, mint csak a vége, hát hat-nyolc centi nem leugrott? De bizony. Mármint hol hat, hol nyolc. Most leginkább az óvodáskori képeidre hasonlítok.

De talán minden változás közül a legfurcsább, hogy más szemmel nézek Budapestre. Mert nem vagy benne.

Egy kicsit idegenebb lett. Ezen persze eltöprengtem: hogy létezik az, hogy az én imádott városomban, amelynek szépségére és különlegességére 40+ év után is képes voltam mindennap rácsodálkozni az ötös buszon zötykölődve… itt van most is, ugyanaz, de mégsem. Más arcát mutatja. Üresebbnek éreztem a Bartók Béla utat, a belvárost, idegesítőbb a Pasaréti tér környéki dugó. Még lelkifurdalásom is lett a városom miatt. Aztán pár nap elteltével, a 47-es villamoson álltam, épp rákanyarodott a Szabadság- hídra – és megértettem. Nem lett idegenebb Budapest, nem lehet az, csak egy darab belőlem Amszterdamban maradt, és arról van szó, hogy lett egy másik városom is. Igen, Amszterdam mostantól egy kicsit az enyém is, hiszen otthonod lett az a város is, és bármilyen fura, de tényleg otthonosan éreztem magam ott, pedig azelőtt sosem jártam a holland fővárosban.

A távolságot már nem kilométerben, hanem súlyban mérem. Néha egészen összeszorítja a lelkemet.

Szóval Amszterdam. Második látogatás. Vagyis, első, hiszen az előző út nem látogatás volt, hanem kiköltözés. Képzeld, úton a repülőtér felé, Lizának, a húgodnak köszönhetően megismerhettem a Karen-jelenséget. (mivel rajtad kívül még néhányan olvassák ezt az írást, egy extra rövid magyarázat annak, aki nem ismeri: Karennek hívják azokat a jellemzően fehér bőrű, középkorú, középosztálybeli nőket, akik állandóan hisztiznek, fontoskodnak, feleslegesen háborognak dolgokon. És most a karenezés szexista és egyéb összefüggéseitől itt eltekintenék…) A húgod nem ám csak úgy, tárgyilagosan mesélt erről a számomra eddig ismeretlen női csoportelnevezésről, de nem ám. Rögtön szembesített személyiségem ezen oldalával. Saját karenságommal, amely állítólag közvetlenül az utazásunk előtt jött elő belőlem igazán. Oké, van benne igazság, tényleg nagyon idegesen és kapkodva indultunk a reptérre az utolsó perces antigén gyorsteszt miatt. Viszont jó hír, hogy szerintem Karenmentesen jöttem haza. Jajj, remélem nem hagytam nálad, a kollégiumi szobádban… szép baleset lenne.

Még egy kitérő arról, hogy mások is olvassák az online naplónkat. Az első rész megjelenése után többen megkérdezték, hogy akkor lesz-e harmadik gyerekem, és mikor érkezik? Az egyik ismerős azzal hívott fel, hogy tud egy öt hónapos kiskutyáról, akinek új gazdit keresnek, hozzam el. Egy másik arról faggatott, hogy vajon másképp írunk-e naplót amiatt, hogy tudjuk, az írások megjelennek.

Mondtam, hogy ez terápiás írás mindkettőnknek, és pont hogy olyan dolgokat is leírunk, amelyeket szóban nehezebb lenne elmondani. Akár az érzelmi töltet, akár az idő hiánya miatt.

Amikor pedig Petra barátnőm egy közös esti sörözés alkalmával az iránt érdeklődött, hogy tudjuk-e már, mi lesz veled a BA- képzés után, ha mész, melyik országban mész MA-ra, egyszerűen struccá változtam, jókora, méretes struccá, aki hosszú szempilláival pislogott a szépséges Petrára, és azt mondta: én csak a naptári év végéig látok. Panni karácsony előtt jön haza. Ott roló lehúz. Annál tovább egyáltalán nem tudok még tervezni. Azt már el sem mertem mondani neki, hogy a január valahányadikán vissza kell menni, a jegyedet még nem vettem meg. Lehet, hogy azt nem is fogom, és majd neked kell. Én mindig csak az Amszterdam-Budapestet veszem. Deal? 

 

Vendégek voltunk nálad a kollégiumi kis lakásodban. Jó vendéglátó voltál, határozott, aki kijelöli a határokat, pláne, ha az anyukája szeret belekotnyeleskedni a dolgokba. Világosan a tudtomra adtad, hogy az a lakás a te felségterületed, beszóltál párszor, amikor szervezkedni, pakolni kezdtem, de nem sértődtem meg. Emiatt megveregettem a saját vállamat. Mert a vérig sértődés helyett megértettelek. Tudom, hogy ennek így kell lennie, ez a leválás része. Ahogy azt is tudtam, hogy egy hosszú hétvége az csak egy pillanat, és már el is jött az újabb búcsú, te siettél az órádra.

Ülök a vonaton, sírdogálok.
Ülök a repülőn, sírdogálok.
Ülök Víkingur Ólafsson zongorakoncertjén a Müpában, mosolygok.

Főzök. Sütőtök krémlevest. Hagymát olajon megpirít. Potyognak a könnyeim. Jajj de jó, ez most a hagymától. Nahát, hogy ennek is lehet örülni!

Ülök az autóban, egy jól sikerült ebéd után, persze hogy mosolygok. Aztán persze hogy sírdogálok.

Ülök a mindjárt egyéves Bíborkával az ölemben, Gryllust hallgatunk, én is énekelem a dalokat. Mindegyikre emlékszem, kívülről tudom a szövegeket. (Ó, bár a történelmi évszámok és a gimiben tanult versek maradtak volna így meg a fejemben!) Folyik az arcomon a könny, rácsöpög Bíborka szép virágos felsőjére.

Ebben a sírásban sok minden benne van. Főleg az elszaladt 19 év.

Pedig annak idején néha nagyon hosszúnak éreztem a napokat, és azt hittem, a gügyögős időszaknak sosem lesz vége, és hogy ezentúl már nem hallgathatok más zenét csak Gryllust és Marcipán cicát.

Ülök a gépnél, neked írok, és arra gondolok, hogy most nehéz lesz. Olyan sokáig nem találkozunk, ilyen még sosem volt.

Babám, azt hiszem, az utóbbi időben túl sokat ültem. Elmegyek futni.

Ölellek, imádlak. 

A gyerek, aki megy: Panni 

Hiába, újra megtörtént a császármetszés. Nem az utolsó ölelés, a „puszimilliárdoshiányoznifogszimádlak” volt a legnehezebb, sem a nagy felismerés, hogy akkor a köldökzsinór tényleg lazul. Az ázsiai étteremben, amit a búcsúebéd helyszínének választottam, Athénének hála megpillantottam a leendő barátnőmet, akiről később kiderült, hogy ugyanúgy kinézett magának mint „potenciális barátnő”, ahogy én is őt, két asztallal arrébb sírdogált a meghitt családi gyűrűben.

Nem tudom, mit gondolhattak a vendéglátósok ennyi könnyes szem láttán.

Visszasétáltam a koliba, egyre növekvő gombóccal a torkomban, vagy ahogyan az érettségire való felkészülést is illettük: a „szorongó pokróccal”. Elmentem futni, ami mindig jólesik, ha ideges vagyok, vagy ha azt érzem, hogy a „túlgondolkodás-mód extraerősségbe” kapcsolt bennem. Ez segített is, olyannyira, hogy aznap este már egy házibuliba is elmentem. Bár itt az „elmenés” annyit jelent, hogy fölgyalogolok az én harmadik emeletemről a negyedik emeletre (ott vannak a négyes szobák, tökéletes prototípus bulihelyszínre). Ez az összejövetel egy hosszú életű Manó-bulisorozat (így hívják a fiút, aki vállalta, hogy minden héten szétugrálják a lakását) első epizódja volt. Ismerkedni persze nem lehetett, mert a zene túl hangos volt, az elsőévesek (meg pár harmincas, még mindig nem értem, hogy keveredtek oda, vagy éppen miért), mint a heringek dülöngéltek és tették fel egymásnak ugyanazt a három kérdést, mint valami furcsa mantrát: hogy hívnak, mi a főszakod, melyik országból jöttél? Persze a választ már senki nem hallotta és/vagy nem érdekelte, de nem baj, ezen át kell esni. 

Ahogy egy nagyobb incidensen is át kellett, hogy essek, lehetőleg éjszaka, a munkám befejezte után. Amszterdamról tudni kell, hogy mivel mindenki biciklivel jár, az önkormányzat bicikliparkolónak kijelölt sávokat fest fel a járda szélére, ahol otthagyhatod a bringádat. Az én belvárosi munkahelyem mellett is van egy ilyen viszonylag nagy parkolóegység, de egyik alkalommal a mellette lévő fához kötöttem ki a bringám, mert már nagyon késésben voltam, és egyetlen szabad hely sem maradt. Este tizenegykor végeztem, elég fáradtan, de viszonylag jól bírtam nyolc órán át a vegán ételekkel való szaladgálást és kiszolgálást. Megyek a bringámhoz, hogy akkor most gyorsan haza, és ágy, de a bicaj nincs ott a fánál, ahol hagytam. Körbemegyek, egyszer, kétszer, hátha eltévesztettem a „fámat”, de nem, a kis Gazelle bicikli nincs sehol. Megkérdezem a parkolóőrt.

„Hát, akkor biztos elvitte az önkormányzat” – mondja. Tessék? Ja, igen, kiderült, hogy ha rossz helyen hagyod a kerékpárt – jelen esetben a parkolótól fél méteren belül –, akkor elviszik a bicikli-dutyiba.

Mivel már majdnem éjfél volt, elkértem a bácsitól ennek a megőrzőnek a telefonszámát, de felhívni nem tudtam őket. Akkor csak jussak haza valahogy. Uberre harminc percet kellene várni, hogy aztán harminc eurót fizessek, akkor inkább marad a tömegközlekedés. A telefonom egy százalékon, többszöri átszállással, az idegességtől hullafáradtan próbáltam megtalálni a megfelelő metrót, vonatot. Szerencsére itt az emberek eszméletlenül segítőkészek, egy fiatal nő elmagyarázta, hogy merre, hogyan menjek, és aztán végigbeszélgettük a vonatutat, sőt, egy hétre rá még írt is Instgramon (mert ragaszkodott hozzá, hogy bejelöljön), hogy meglett-e a bringa?

Panni két keréken Amszterdamban (fotó: Bognár Panni)

De akkor éjjel, hajnali egy és kettő körül, bringa sehol. Másnap felhívom a dutyit, mondják, hogy meg kell néznem egy honlapot, oda fotóznak be minden biciklit. A 60 000 bicikli fotója között szerencsére ott van az enyém is, már csak vissza kell szerezni. Újabb két óra tömegközlekedésen zötykölődés, mire az Amszterdamon kívül elhelyezkedő dutyiba kiérek. Bírság kifizetése, jó, vehetek új láncot, mert szétvágták, és akkor most bringázzunk vissza harminc kilométert, hát jó. Mindez persze az Introduction Week (az egyetemi bemutatkozó hét – a szerk.) utolsó napján történik, így lemaradok az összes programról, amire jelentkeztem. De visszaértem, sőt este még tíz kilométerrel megkoronáztam ezt a csodálatos élményt, mert bementünk a belvárosba vegán füves sütit keresni (akkor még nem találtunk).

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Igen, én ilyen fura tinédzser/lány/kisfelnőtt/stb. vagyok, aki nem titkolja el előled, hogy szeretne már találni egy olyan coffeeshopot, ahol vegán space caket is árulnak, amire a legutóbbi látogatásotokkor Liza is rákattant, hogy akkor ő feltétlenül ki szeretné velem próbálni (nem történt meg).

Ahogy soha nem titkoltam el előled semmit, sőt, a legtöbbször nem is vártam, hogy te kérdezz, mert tudtam, hogy mindig érdekel, mi van velem, legyen akár olyanról is szó, amihez nincs sok közöd, de, mondjuk, az én életemet egy jó ideje meghatározza, behatárolja.

És persze most ez is fura, hogy nem otthon, kávét kortyolgatva, vagy ahogyan egy jó beszélgetés szokott nálunk kezdődni, elalvás előtt bedugod a szobám ajtaján a fejed (mindig nevetek ezen a mozdulatodon, te meg soha nem érted, miért, most is itt nevetek, persze könnyes szemmel), hogy megkérdezd, minden okés-e, aztán kuporgunk azon a kis ágyon (amit most jól láttam, hogy felraktál a Facebook Piactérre?!), és akár éjfélig is lelkizünk, pedig másnap vár az ötös busz és a Reáltanoda utca. Most meg másfél órás videócsetek, néha Tasnádi Bencével, máskor gofri vagy ramen evése, biciklizés, vagy épp buliba készülődés közben.

Persze, duplán elkanyarodtam, és ennek az incidens-anekdotának hála, nem sikerült elmesélnem, mi volt a (talán) legnehezebb a leválásban, de nem baj, remélem, ezzel már legalább egy Amszterdamba készülő embert (és a biciklijét) megmentettem a dutyitól, és egy kaotikus beavatódástól, de ha nem, az se baj, legalább lesz egy jó sztorim a bulikban, persze csak ha majd túljutunk a „Bognár Panni, Humanities, Hungary, örülök, hogy találkoztunk”-mantrán.

Riesz Eszter és Bognár Panni

A kiemelt képen Panni, Eszter és Liza (a fotó a szerzők tulajdonában van)