Merjünk közelebb menni a halálhoz – és ne hagyjuk magukra a hozzátartozóinkat!

–

Eltávolodtunk a haláltól

Az elmúlt év más. Talán a Covid, vagy talán az, ahogy az én életkorom is egyre sodródik attól, amit kimondottan fiatalnak nevezhetünk. Még inkább a kettő együtt. Tavaly sokszor hétről hétre kaptam a hírt hol a Facebookon, hol az ismeretségi körből, hol a családunktól. Minden logikát nélkülözve. A legváltozatosabb életkorban, hirtelenséggel vagy épp őrlő lassúsággal, okkal vagy megmagyarázhatatlanul. Gyerekként, felnőttként, máskor pedig az életet hosszan végigélve. Egyszerűen csak jött és jött és jött. Azt vettem észre, hogy szép lassan elkezd kiürülni a tér, amit gyerekkoromban még állandónak és öröknek hittem.

Sok áldozatunk van. Nem csak az, akit elvitt a Covid. Az is, aki hónapok óta nem jutott el a háziorvosához, és a gyógyszeradagját nem állították be időben.

Az is, aki az idősek otthonát nem hagyhatta el, még az udvarra se mehetett ki, és néhány hónap vagy hét alatt teljesen leépült azon a néhány négyzetméteren, a rokonaitól elzárva. Ahogy az én drága Klári nénim is, aki velem egy napon született pont 50 év különbséggel. Az is, akinek a teste nem tudta megvárni, amíg a kórházba szállítás után megkapja a teszteredményét. Akiért nem ért ki a mentő. Aki még nyerhetett volna pár hónapot, ha nem kellett volna kiüríteni a kórházi ágyát. És csak a jóisten tudja megmondani, milyen hosszú ez a lista.

Ebben a helyzetben még feltűnőbbé válik az, mennyire eltávolodtunk a haláltól. Nem oké az, hogy rendszerszinten egyedül kell meghalni. Hozzuk el a nagymamát, a nagypapát az otthonból, a haldoklót a kórházból, ha elszigetelik. Keressünk hospice-szolgáltatást, és kérjünk infúziót otthonra. Ne szégyelljünk segítséget kérni akárkitől. Követeljük, hogy engedjenek be a kórházba a Covid ellenére is a végstádiumú beteghez, mert határozat van róla. Kérdezzük meg a körülöttünk élő időseket, hogy jól vannak-e, eljutottak-e orvoshoz mostanában. 

Ne hagyjuk magukra a hozzátartozóinkat!

Lehet jól meghalni?

A tegnap estémet azzal töltöttem, hogy egy közeli ismerősöm blogját olvastam, miután megtudtam, mi van vele – hogy hogyan távozik belőle napról napra az élet, és söpör rajta végig a halál. Hogy a teste apránként, szinte még éltében, darabokra esik. Hogy óráról órára keresi az egyensúlyt az élet peremén opiáttal töltött idő, és a fájdalommal megélt hús-vér jelenlét között. Egyszerre volt megrendítő és irigylésre méltó az a bölcsesség, az a nyíltság, az a természetesség és tudatosság, ahogyan megélte ezt, és a vele járó érzéseket. 

Azóta szinte szünet nélkül azon gondolkozom: lehet jól meghalni? 

Talán a halál akkor jó, amikor az élet is. Ha önazonos. Ha magától értetődő, bárhogyan zajlik. Ha elfogadjuk a vele járó összes érzetet és érzést. 

Ha ordítunk, ha fáj. Ha sírunk, ha szomorúak vagyunk. Ha reszketünk, amikor félünk. Ha merünk gyengék lenni. És ha mindezt merjük vállalni. Vagy épp nem, ha úgy tudjuk csak elviselni.

Min múlik az, hogy valaki százévesen békésen átsiklik álmából a halálba, más meg 35 évesen hónapokig szenved? 

Min múlik, ha meghal a gyerekünk? És milyen lesz meghalni? Rosszabb lesz, mint amikor órák óta vajúdtam, és a fájdalomtól már nem bírtam elviselni, hogy a testemben kell lennem? Amikor már nem tudtam beszélni? Vagy megkönnyebbülés lesz?

 

Hit, mindegy miben

Sokan próbálunk úgy élni, hogy valamiféle logikát keresünk abban, ki miért jut éppen arra a sorsra, amire. Vajon mit kellett volna másképpen csinálnia az életében, milyen utat kellett volna választania? A levont következtetésekből pedig megpróbálunk irányt találni. Úgy élni, hogy meghagyjuk magunknak az esélyt arra, hogy nem zárul le idő előtt az utunk. Hogy irtó szerencsénk legyen, és kíméletesen, szinte észrevétlenül mehessünk el, egy jól megélt, teljes élet végén. De valójában fogalmunk sincs semmiről. Nincs garancia.

Az egyetlen, ami segít, a hit. A hit, mindegy miben. A reinkarnációban, Istenben, a mennyországban, az angyalokban, önmagunkban, a sorsszerűségben, az eleve elrendeltségben, vagy abban, hogy majd pont az a szerves anyag, amivé bomlunk ad lehetőséget egy fűszálnak, hogy kinőjön. Egy katicabogárnak, hogy megpihenjen rajta, vagy egy csigának, hogy jóllakjon. És abban, hogy 

tovább élünk egy emlékben, egy mozdulatban, egy nevetésben, egy értékrendben, egy sorskönyvben. Akármiben. 

Igen. Kiürül az a bizonyos tér, amiről azt hittem, örök. Csakhogy apránként újra megtelik a következő generációval, amiben már én is egy másik szerepet játszom. Nem tehetek mást, a hit mellett viszem magammal az emlékeket. Na meg a hiányt, mert most már egy ideje az is örök társam marad.

Kőrizs Kata

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / KatarzynaBialasiewicz