Steiner Kristóf: Hagyjuk abba a tettetést!

–

Van aki szerint az emberek nem változnak. Nem tudom, velük mi van, de én változom – állandóan, és amennyire hiszek benne, hogy változni jó, annyira nehéz és zavarba ejtő felfedezni: valami már sosem jön vissza. 

Persze erre szoktam azt mondani magamnak (is), hogy aminek mennie kell, menjen – és ez igaz is kapcsolatokra, amelyek nem funkcionálnak, és toxikus mintákra, amelyeket követünk. De mi a helyzet azokkal a dolgokkal, amiket alapvetően szerettünk magunkban, az életünkben, mégsem maradhattak tovább? 

Ilyen nekem az a sokakat bosszantó, másokat inspiráló élet- és emberszeretet, amivel együtt éltem az elmúlt negyven évben – mindannak dacára, hogy

az emberek (beleértve saját magamat is), és a világ (sok) mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne legyek ennyire „pozitívgombóc”. 

De én kitartóan mondogattam minden csalódás után: „A baj nem velem, nem az élettel, nem az emberekkel és nem a világgal van – hanem velük, akik bántottak. Velük, aki kirekesztően, gonoszan, tiszteletlenül bántak velem, és bánnak másokkal.”

És mindig oda lyukadtam ki, hogy én, a nagy túlélő, a világ szépségének fáradhatatlan hírnöke, majd összeszedem magam, megtanulom a kis leckémet, majd élem tovább a csodás életet egy újabb bukkanó után tovább indulva a Boldogság Ösvényén.

Aztán jött ez az év, amikor valahogy úgy felgyülemlett a negatív (és nem is csak friss dolgok, inkább csak észrevettem mindazt, ami mögöttem és ezáltal még mindig kicsit körülöttem is van), hogy nem nagyon lehetett tovább úgy tenni, mintha még mindig elhinném a tündérmesét. 

Az elmúlt hónapok belső munkája – ami miatt sokkal kevesebbet publikálok, posztolok, és beszélek nyilvánosság előtt – arról szólt, hogy kérdéseket tettem fel magamnak, amikre igyekeztem a lehető legőszintébben felelni. 

Mint például hogy miért próbáljuk elhitetni magunkkal, hogy az emberek jók, és a világ szép.

Főképp, ha tudjuk, hogy az emberek többsége érzelmileg és intellektuálisan kihívásokkal küszködim (és most direkt nem használtam olyan jelzőt, ami sértődésre adhat okot), a világ tele van szeméttel, amivel az emberiség megtömte, és az élet szép idők mellett küzdelmek sorozata is?

És miért akarjuk egyáltalán, hogy bárki (főleg olyan valaki, akit szeretünk) azt gondolja, hogy ez nem így van, ha egyszer nyilvánvaló, hogy egy ponton felfedezi majd? Hiszen akkor az emberi léttel kapcsolatos hamis elvárásokkal csak még több csalódás vár rá ezen a bolygón. 

És a csalódott emberek, akik azt hitték, hogy életük olyan szórakoztató lesz, mint mások hamisan bemutatott (nem) valósága, majd rájönnek, hogy az élet gyakran szívás: ők miért csatlakoznak a tömeghez, amelynek tagjai azt állítják: létezik tiszta és tökéletes boldogság?

„Ha megszabadulok a kártékony mintáktól és elvárásoktól, amiket a szüleimtől örököltem, majd…” – Nem. 

„Ha felvesznek az egyetemre, ahol majd…” – Nem. 

„Ha találok egy társat, aki majd végre…” – Nem. 

„Ha sikeres és elismert leszek a munkámban, akkor majd…” – Nem. 

És akkor sem, ha idősebbek leszünk, meg akkor sem, ha elköltözünk, de még akkor sem, ha terápiára járunk. 

Nem, nem, nem, nem lesz minden jó. 

Ha van bármi, amit tényleg megtanultam magamtól, az ez: nem számít, hova költözöl, milyen munkát végzel, hány barátod lesz, házas leszel-e, hajadon, gyerekkel vagy gyerek nélkül, vallásos, világi, meleg, bi, heteró, biztosan lesz még részed szenvedésben. Amíg élsz. 

Meg persze örömben is, és megelégedettségben is. Ám ha az ezekből érkező cseppek után rácuppanunk a forrásra, mondván, „ebből, és csakis ebből akarok!”, akkor az azonnal elapad, vagy ha nem szárad is ki teljesen, mindig úgy tűnik majd, hogy nem elég, jöhetne még több, sokkal több. 

Ez az ötödik évem a WMN-nél, és amikor ide igazoltam, megnyomtam a reset gombot: magam mögött hagytam a korábban egy évtizeden át hónapról hónapra kanyarított „5 dolog, amitől még jobban kíván majd a pasid” jellegű női magazinos cikkeket, és szalonspirituális posztokat, amiket természetesen maximálisan magamének éreztem, tíz évvel korábban.

Ma, ha rápillantok az öt évvel ezelőtti WMN-en megjelent írásaimra, kicsit úgy érzem magam, mintha, mondjuk, egy Váratlan utazás-szintű sorozatot néznék – aranyos, természetesen tele van értékekkel is, de ha az emberi viszonyokról akarnék többet tudni, valószínűleg lenne jobb forrásom. 

Szóval ezért írok nehezebben. A publikálás és produkálás mögötti motivációm rendszerint az volt, hogy inspiráljak – ami jól hangzik, de kit és mire? Mindenkit mindenre biztos nem. Azt mondani, hogy „inspirálni akarok” olyan, mintha azt mondanám: „szeretnék érzéseket kiváltani”, holott igazából az számít, milyen érzéseket. 

Ma inspirált vagyok nem inspirálni is.

Inspirál nem tovább somolyogni, és posztolgatni a megtévesztően derűlátó hashtageket. Inspirál megértetni magammal és másokkal, hogy ha van érték, ami még a jóságnál-szépségnél is nagyobb, az a valódiság. 

Én ma már nem azt akarom, hogy az emberiség jó legyen hozzám – egyszerűen azért, mert ha akarom, akkor sem lesz az. Ez nem pesszimizmus, ez tény. Inkább azt szeretném, hogy bátran mutassuk meg az érzelmi és intellektuális nehézségeinket. 

Legalább olyan elánnal, ahogy szeretjük reklámozni, mennyire sikeresek vagyunk, és milyen csodálatos minden.

És nem akarhatom, hogy a világ, és általában az élet csak szép legyen, mert az irreális lenne. Azt akarhatom, hogy az élet viszonylag rendben legyen, kaotikus elemeivel együtt. És meg akarom tanulni szeretni olyannak, amilyen, miközben a magam állandóan bővített eszköztárával igyekszem alakítani is.

Bárki mondhatja: „ez már nem az a Steiner Kristóf-cikk, amit hétről hétre vártam”. Bárki mondhatja azt is, hogy rossz hangulatban vagyok, depressziós vagyok vagy talán idegösszeomlást kaptam. 

De ők olyan mércével mérik a kijelentésemet, amit én személy szerint inkább elengedek. És alázattal azt javaslom mindenkinek, hogy hagyja hátra a tettetést, mert jól fog esni. 

Nem lesz olyan euforikus érzés, mint amikor egy önigazolásoktól és öntömjénezéstől csöpögő, hamiskás életszeretettel megpakolt social poszttal vagy monológgal sikerül az elvárt hatást elérni, és a következő egofeltankolásig elhisszük: mi csináljuk a legjobban.

Cserébe viszont olyan érzés lesz – bocs –, mintha megszabadulnánk egy óriási mennyiségű, teljesen felesleges, bűzlő, mérgező szartól, amit folyamatosan magunkban hordunk. 

A világ tartogat nehézségeket anélkül is, hogy megpróbálnánk olyasmivé változtatni, amilyen sosem lesz. 

Kiemelt kép: Noa Smith 

Steiner Kristóf