De mit is kerestem én a színpadon?

Idén harmadik alkalommal szerveztem és moderáltam a Sziget Fesztiválon a Mirror Talks című angol nyelvű beszélgetőműsort, amelynek során izgalmas LMBTQ-témákat járunk körbe. Igen, délután, a 40 fokos melegben, egy őrült fesztivál közepén. Jogos kérdés, hogy ilyen körülmények között kinek van „gusztusa” beülni LMBTQ-jogokról beszélni, de idén sokszor ünnepeltünk telt házat – ami őszintén, engem is meglepett. De ez az írás nem reklám – egy év alatt úgyis mindenki elfelejti, hogy van ilyen. Sőt, nem is a dicsekvés a lényege – jó, talán minimálisan. Sokkal inkább az a fontos, hogy igenis lehet és kell beszélni a szeretetről.

Mert számomra ez a program valójában nem másról szól, mint a szeretetről. És valahogy ide keveredtünk ki minden meghívottal is: hogy minden rosszra a szeretet lenne, lehetne a megoldás, és az, ha hangosan kimondanánk egymásnak: szeretni kell, nincs mese.

Volt, amikor a színpadot egy bécsi meleg rabbival, egy buddhista tanítóval és egy katolikus teológussal, Perintfalvi Ritával osztottam meg – utóbbit minden bizonnyal be sem kell mutatni, tiszta ügy, hogy mit keresett a társaságban. Bár a sajtót leginkább az érdekelte, hogy szóba került Jézus transzneműsége vagy az esélye annak, hogy Isten nonbináris, a bicskanyitogató teológiai gondolatokon felül valójában minden arról szólt, hogy

meglátások, törvények ide vagy oda, ha tiszteljük és félelem nélkül elfogadjuk egymást, békében élhetünk.

A három világvallás képviselői aztán a színfalak mögötti söröspadokon sem tudta abbahagyni az eszmecserét – diskuráltak, nevetgéltek, felemlegettek nemzeteken túllépő közös ismerősöket. És amikor csendben néztem őket, eszembe jutott, hogy bizony, ha nem hatalomról van szó, csak spiritualitásról, szeretetről és békéről, akkor három vallás így is meg tud férni egymás mellett egy söröspadnál. Ilyen is lehetne a világ. 

Emlékszem, mennyiféle szeretet jelent meg a színpadon azon a napon, amikor a közép-európai LMBTQ-aktivizmusról beszéltünk

A legnagyobb örömömre eljött a beszélgetésre egy lengyel barátnőm, Karolina Kedziora is, akit még az Egyesült Államokban ismertem meg: leszbikus, Lengyelországban volt már az év ügyvédje; a saját ügyvédi vállalkozása emberi jogi ügyekkel foglalkozik, ő maga pedig emellett büszke anya, DJ, és most debütált zenészként egy transzneműek életét feldolgozó, Orlando ihlette színházi darabban. A jelenléte viszont nemcsak ezek miatt volt fontos, hanem amiatt is, mert

Lengyelországban szintén dúl a politikai homofóbia – ott például LMBTQ-mentes övezeteket is kijelöltek az országban.

A beszélgetés után Karolina elmondta, hogy mennyit jelentett számára az, hogy végre azt érezte a színpadon: nincs egyedül. És elmondta azt is, hogy a két nemzetnek mennyire támogatnia kell egymást. Ehhez pedig nincs másra szükség, mint beszélni egymással, egymásról. Gondoskodni. Csak egy jó szóval. Csak elfogadással. A szeretet ugyanis áthidalja a politikát és igenis áthidalja az országhatárokat.

És reményt ad, megnyugtat.

Ez a remény lüktetett a sátorban, amikor magyar LMBTQ-kampányokról beszéltünk, amelyek üzenetei – mint a „Love is love” és „A család az család” – bár felzaklattak néhány embert, illetve politikust az országban, de végeredményben megmutatták egy társadalom elfogadóbb felét is, kijelölve egy utat, amin haladni lehet. És amikor a beszélgetés után Pál Marci még picit mesélt a családjáról, immár nem aktivistaként, csak egy fesztiválra kitévedt apukaként, akinek kellett egy ragtapasz a sarkára, mindannyian azt éreztük, hogy

legyen szó bármilyen homofób politikáról, igenis, lehetnek boldog emberek és boldog szivárványcsaládok ebben az országban. És az általuk adott remény néha nagyobb erőt ad a civileknek, mint egy több milliárd forintos plakátkampány a politikusoknak.

„Én csak annyit szeretnék tudni, hogy miért érdekel még mindig minket, hogy egy nővel vagy férfival beszélünk-e.”

Ezt a kérdést Lylybeth Merle tette fel a színpadon a közönségnek az első napon, amikor a gender törékeny kastélyát romboltuk le és építettük fel újra. Lylybeth Franciaországból érkezett, ő maga nonbinárisként jellemzi magát, nem hisz sem a férfi, sem a női szerepekben, csodálatos előadóművész (a genderről szóló rövidfilmjét is bemutattuk) és nem mellesleg gyönyörű ember. A kérdése az egész közönséget meglepte, néhány másodpercre talán picit mindenki el is hallgatott, de aztán a hallgatóság realizálta a felvetés kőkemény igazságát, és megkönnyebbülve tapsolni kellett. Mert igen, miért futtatjuk még mindig az agyunkban azt, hogy ki nő és ki férfi.

Miért nem tekintünk egyszerűen csak emberekként egymásra? Emberekként, akik végső soron tiszteletet keresnek? Lylybeth kérdése azóta szellemként kísért mindennap. Tökéletes gyakorlat önkritikára és önkontrollra.

A tisztelet mellesleg mindig kulcsszó volt minden beszélgetésen. Az utolsó napon is, amikor a ballroom és a drag kultúráról beszélgettünk, kicsit visszatekintve a múltba, a nyolcvanas évek New Yorkjába, ahol az utcára tett LMBTQ-fiatalok saját családokat alapítottak, majd a transznemű nők beöltöztek nőnek, a transznemű férfiak férfiaknak, az afroamerikaiak üzletembereknek (mindenki annak, aki valójában akart lenni, de a társadalom nem engedte neki), majd egymással versenyeztek, egymás előtt vonultak fel, közben pedig megszületett a house zene, a vogue tánc – egy egész kultúra. Bár a történet minden részlete gyönyörű, a lényeg itt mégiscsak az, hogy egy közösség kivetett tagjai hogyan kapaszkodtak egymásba és hogyan élték túl egy társadalom igazságtalan elutasítását – még a nemsokára lesújtó AIDS-krízis alatt is. Ennek a hagyatékáról beszélni egy közönség előtt, aminek a tagjai a világ minden részéről érkeznek és abban az egy órában csak azért ülnek közösen egy sátorban, mert hisznek a szeretetben, erőt ad. Később a Magic Mirrorban egy külön ballroomot is tartottak, ahol a műsorvezető kíváncsian kérdezte meg a közönséget: örülnek-e annak, amit a színpadon látnak, jó-e így ünnepelni az elfogadást. A hangos „Yes!”-re, csak annyit mondott: akkor mindannyian hálásak lehetnek megannyi afroamerikai transznemű nőnek, aki éppen ezért harcolt.

Ezt az elfogadást nem lehet eleget gyakorolni

Amikor a drogokról, alkoholról és chemsexről diskuráltunk három csodás szakemberrel, na meg arról, hogy a meleg férfiak szexuális életében ezek miért is játszhatnak sokszor vehemensebb szerepet, a válasz megrázó volt:

mivel egyszerűen egy társadalom által marginalizált csoportról beszélünk, amelynek tagjai sok esetben szexuálisan is frusztráltak – így könnyebb és egyenesebb út vezet a tudatmódosító szerekhez is.

Az idő szűkössége miatt már a beszélgetés után kérdeztem meg az egyik szakembert – a már előbb említett sörpadoknál –, hogy valóban csak marginalizált emberekről beszélünk-e a meleg férfiak esetében. Hiszen akinek jól menő munkája van, aki bulikba jár és konditermekben pattintja ki magát, nem is olcsó tudatmódosító szereket vásárol, az lehet, hogy még sincs annyira marginalizált helyzetben, nem? Ám lelkileg miért is ne lenne? Az, aki élete első két évtizedében folyton rejtegeti magát saját maga, a szülei és a társadalom elől, aki folyamatosan fel van készülve arra, hogy valaki lebuzizza az utcán, akinek plakátok harsogják az arcába, hogy bűnös és nem normális, igenis lelkileg marginalizált lesz. Fognunk kellene egymás kezét. Jobban kellene vigyáznunk egymásra. Jobban kellene figyelnünk egymásra. Többet kellene szeretnünk egymást.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Pont, ahogy ebben a sátorban és ezen a színpadon tettük. Ahol mindennap a szeretetről beszéltünk. Ahol mindennap elmondtuk, hogy

ha támogatjuk egymást, közösségben a leggyengébb is erős lesz.

Ahol nem volt „mi, magyarok”, nem volt „mi, brazilok”, nem volt „mi, németek”, csak „mi, emberek” voltunk. Aki ebbe a sátorba belépett, az ajtónál hagyta minden címkéjét. Mindegy volt, hogy valaki aki arról szólal fel, hogy miként tekintünk Isten nemére, hogy hogyan kellene legalizálni a drogokat, hogy az LMBTQ-marketing jól hat-e a társadalomra, liberális-e, vagy konzervatív, keresztény vagy ateista, fehér heteró nő vagy muszlim meleg nonbináris… Mivel a vélemények és kérdések sose azért születtek, hogy meggyőzzük egymást, hogy valakinek igaza legyen, hogy valaki igazsága győzzön. Hanem azért, hogy együtt építkezzünk. Hogy együtt jöjjünk rá, hogyan tudunk mindannyian jobban szeretni. Akár egyénként, akár közösségként.

Ez történik, ha nyitottak vagyunk. Ez történik, ha hiszünk abban, hogy a világ igenis lehet más.

Ez történik, ha mindennap beszélünk a szeretetről.

Kanicsár Ádám András

Fotók: Erdős Dénes

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / martin-dm