Harmadikos voltam, és épp beteg. Az előszobából a szomszédos hálóba vittem a vonalas telefont, az ajtót gondosan becsuktam magam mögött, és a szüleim ágyán fekve tárcsáztam a barátnőm otthoni számát. Csak a leckét és az órai feladatokat szerettem volna elkérni, nem számítottam az előző heti angol témazáró eredményére. Arra pedig végképp nem, hogy a sok-sok ötösöm és néhány négyesem mellé becsúszik egy hármas is…

Egyetemista koromig szorongtam a jegyeim miatt,

aztán már csak az érdekelt, hogy sikerüljenek a vizsgáim, és évekig hidegen hagytak mindenféle jegyek. Egészen pontosan tavaly szeptemberig, amikor is a fiam iskolás lett.

Amióta kinyílt előtte a világ, beszélgetünk a fekete lyukról (kösz a segítséget, Google!), fejből tudja a legtöbb dinó nevét, és még azelőtt elkezdett fejben szorozni, hogy egyáltalán felmerült volna bennünk: iskolatáskát kell venni a gyereknek. Sosem dugtam az orra alá fizikakönyveket, fejben pedig maximum magamban szorzok, azt is ritkán.

Nem nagyon lepett meg, amikor a gyerek elkezdett a suliban is jól teljesíteni. Az viszont annál inkább, amikor az addigi kiválóan teljesített visszajelzések után megláttam az első jól teljesített értékelést az online felületen, és egy pillanat alatt kúszott vissza a gyomromba, amit harmadikos koromban, a barátnőmmel telefonálva éreztem.

Nekem hiába mondták a szüleim, hogy nem számít, hányast kapok, nem hittem nekik

Teljesíteni akartam, méghozzá tökéletesen, ennek pedig évekig tartó szorongás lett a következménye. Most, közel húsz évvel később, a jól teljesített értékelés értesítését bámulva vettem egy mély levegőt, és eldöntöttem, hogy most tényleg megtanulom elengedni a jegyeket – a fiam érdekében.

Az egyik legfontosabb tanulsága az iskolás éveimnek, hogy mennyire fontos a beszélgetés a szülők és a gyerekek között, hiszen ez az első lépés a kölcsönös bizalomhoz.

A kölcsönös bizalomból pedig önbizalom épül, még akkor is, ha időnként egy-két felelet vagy dolgozat a vártnál rosszabbul sikerül. Ez ugyanis teret enged annak, hogy a gyerekek tanulhassanak a hibáikból és kijavíthassák őket, miközben mi is megtanulhatjuk, hogy ezek a számok nem feltétlenül tükrözik a gyerekünk tudását.

Meghallgatni a gyerekeket, megkérdezni, hogy milyen érzéseik vannak az adott jeggyel (tantárggyal/tanárral/stb.) kapcsolatban sokszor többet elárul arról, hogy van-e szükségük segítségre, mint maga az érdemjegy. Ráadásul ez is szuper módja lehet annak, hogy szülőként kifejezzük a törődésünket és a támogatásunkat.

A legszorgalmasabb gyerek sem gép, mindenkinek vannak jobb és rosszabb napjai

Amíg ezzel tisztában vagyunk, amíg pozitív környezetben él a gyerek, ahol reális elvárásokat támasztunk irányába, lesz tere fejlődni. Folyamatos kritikával azonban ennek épp az ellenkezőjét érjük el. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy szülőként el kell tűnnünk a képből, és részvétlenül végig kell néznünk, ha a gyerek kudarcot vall.

Gondolj csak bele, felnőttként hány fronton érhetnek nehézségek a munkahelyeden: a nem megfelelő támogatás vagy képzés, az érzelmi vagy kapcsolati problémák, a negatív környezet mind hatással van a teljesítményedre.

Egy jó főnök azonban bízik a képességeidben, és mélyebbre ás, hogy kiderüljön, mi okozza a problémát. A gyerekeknek pedig ugyanerre van szükségük. Ha időt szánunk rájuk, ha meghallgatjuk őket, sokat megtudhatunk arról, hogyan javíthatunk a teljesítményükön.

Ehhez azonban szembe kell néznünk azzal is: egyáltalán nem biztos, hogy tetszeni fog, amit a gyerektől hallunk.

Egy másik ok, amiért szülőként érdemes lehet felülvizsgálni, mennyit nyomnak az osztályzatok a latban, az az, hogy hosszú távon nem is olyan hasznosak ezek a mérőszámok. Thomas Guskey, a Kentucky Egyetem professzora által összefoglalt, az osztályzatok megbízhatóságáról szóló tizenhat tanulmány szerint a tanuló egyéni teljesítményén túl számos tényező befolyásolhatja az osztályzatokat, többek között: a tanári szigor vagy engedékenység, az eltérő értékelési kritériumok, és az, hogy bizony néha a tanár is hibázik. Amikor azonban kétségbeesetten mérni akarjuk gyermekeink kompetenciáit a feladatlapokon szereplő számjegyek alapján, gyakran nem vesszük figyelembe ezeket és sok más befolyásoló tényezőt, amiknek valójában semmi közük a gyerekek valódi képességeihez vagy készségeihez, és nem is tükrözik őket.

Mit szólnátok hozzá, ha azt mondanám, hogy az érdemjegyek helyett összpontosítsunk az intelligencia más típusaira?

Hogy ne a dolgozatok eredményei szerint mérjünk a képernyőzésre szánt időtől kezdve a zsebpénz mennyiségéig mindent. Mert ha vitába keveredsz valakivel, a másodfokú egyenlet megoldóképlete, vagy egy bonyolult szó helyesírása valószínűleg nem sokat segít majd abban, hogy megoldjátok a konfliktust. Az érzelmi intelligencia azonban igen.

Ne értsetek félre, nem az oktatási rendszer ellen beszélek. Rengeteg borzasztóan fontos dolgot tanulunk az iskolás éveink alatt, és biztos vagyok benne, hogy vannak ellentétek, amiket pont egy matematikai képlet old fel. Mégis úgy gondolom, hogy szülőként helyezhetünk nagyobb hangsúlyt a gyerekek szociális és érzelmi képességeire, arra, hogy hogyan kezelik az érzelmeiket, megtanulnak-e együttérezni másokkal, pozitív célokat tűznek-e ki maguk elé, kölcsönösségen alapuló kapcsolatokat tartanak-e fenn, és képesek-e felelős döntéseket hozni.

Tudom, ezeket sokkal nehezebb számszerűsíteni, mint a dolgozatok jegyeit.

A legtöbben mindent megteszünk annak érdekében, hogy elegendő figyelmet fordítsunk a formális iskoláztatásra, de gyakran ugyanezt az energiát nem tesszük bele abba, hogy a gyerekeink képesek legyenek boldogulni a megírt dolgozatok és felmondott versek sokaságán túl.

Biztos vagyok benne, hogy rengeteg négyes, hármas, sőt kettes és egyes is vár még ránk a következő években. De azt is biztosan tudom, hogy kellő figyelemmel és támogatással ezek közel sem hagynak majd akkora nyomot a gyerekemben, mint az én hármasom, amit az angol témazáróra kaptam. És bár amellett, hogy igyekszem azokat a dolgokat is átadni a fiamnak, amik az élet más területein fontosak, a változás nem megy egyik napról a másikra, ami a jegyek elengedését illeti.

Újra és újra emlékeztetnem kell majd magamat: csak akkor van esély arra, hogy egyedül is megállja a helyét a világban, ha minden alkalommal, amikor másképp sikerül valami, mint ahogy eltervezte, lesz ereje és önbizalma ismét nekifutni a dolognak. Mert tudom, hogy nem lehetek ott mögötte mindig, és szeretném hinni: az, hogy segítek neki magabiztossá és kitartóvá válni, az iskolán túl is hasznára válik majd.

Mózes Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / JGI / Jamie Grill