–

Maximalista környezet

Nem vagyok normális, tudom. Örülök is a szerencsémnek, higgyétek el, már amennyiben szerencse egy olyan gyereket nevelni, aki mindig, mindenkinek, mindenhol meg akar felelni. Hogy ilyen lelki alkattal született, örökölve tőlem a szörnyű szorongást, vagy a családi nevelés tette ilyenné, azt már meg nem tudom mondani. A válás után nem tudtam egyedül boldogulni, ezért hazaköltöztünk a családhoz, ahol ugyanazok az emberek vették körül a lányomat, akik közt magam is felcseperedtem. Nagyon sok mindent köszönhetünk nekik, segítettek a bajban, de az elvárásaik nem csökkentek az évek múlásával.

Ahogy én gyerekként, a lányom is árgus szemekkel leste, a szüleim elégedettek-e, mert ha nem voltak azok, két napig nem szóltak hozzá.

Okosnak lenni pedig kötelező volt, hiszen mi mással tudna eldicsekedni egy nagyszülő, ha nem azzal, hogy az unoka egészséges, szép, és már ötévesen folyékonyan olvas? Hároméves korában már javítgatták a rajzait, mert nem volt elég szép a vonalvezetése, négyévesen angolul tanult, ötévesen már az iskolára készítették fel. Hosszú éveknek kellett eltelnie, mire össze tudtam szedni magam annyira, hogy kiszakítsam mindkettőnket ebből a helyzetből, de addigra valószínűleg már késő volt.

A gyerek egyébként minden akadályt szépen megugrott. Szinte már túl szépen is. Azóta is kitűnő tanuló, sportol, udvarias, segítőkész, szabadidejében a Mikrovilág című könyvet olvassa, és minden falat után illedelmesen megtörli a szája sarkát a szalvétával. Mutatom, hogy néz ki ennek az árnyoldala. Mert minden történetnek van.

Az ötös sem elég

A lányom kiskora óta képtelen elviselni azt, ha kudarcot vall. Szerencséje van, mert a legtöbb kihívást szinte azonnal képes teljesíteni, de azért mégsem csodagyerek. Így aztán, ha nem tud azonnal lerajzolni/megoldani/megcsinálni valamit, akkor kiakad. Sírógörccsel kezdődik, ami rossz esetben dührohammá fajul, csapkodással, és szigorú önmarcangolással végződik.

Tudod, milyen látni a gyereked, ahogy az új cipőjét és a plüssállatát kidobja a kukába, mert úgy érzi, nem érdemli meg őket a „rossz teljesítménye” miatt?

Mintha kitépnék a szíved. Hónapokba, évekbe telt, mire eljutottunk addig, hogy a dühét ne maga ellen fordítsa, és ne tegye magát egyenlővé az adott kudarccal. De ehhez minden elmaradt piros pontnál, minden be nem rúgott gólnál le kellett ülnöm vele egy órára egy százas zsepivel, és a lelkére beszélni. Hogy nem kell mindig a legjobbnak lenni. Hogy nem sikerül minden elsőre. Hogy attól, hogy most nem sikerült, még legközelebb menni fog, csak addig gyakorolni kell. Hogy minden ember hibázik, hogy küzdelem nélkül nincs siker, hogy ő egy értékes, szeretni való, csodás kis lény akkor is, ha ez az adott feladat soha a büdös életben nem sikerül. Így csináltuk végig az ovit, és az iskolában a tanárnő már tudja, mit kell tenni, amikor a legjobb tanulója az osztály előtt fakad sírva, ha négyest ír. A négyes hiába „jó”, ha van nála jobb, és ha lehetne hatost kapni, akkor azt akarna.

Mániákus kitartás

A kitartás nagyon jó tulajdonság, örülök is, hogy jutott belőle jó nagy adag a gyerekbe. De nála ez már szinte mánia. Amikor életében először ült pótkerék nélkül biciklire, természetesen azonnal  kilométereket akart tekerni profiként. Amikor ez nem ment, szó szerint addig gyakorolt, amíg el nem eredt az orra vére. Aztán másnap is nyeregbe pattant, harmadnap is, és csak azért is megtanult biciklizni. Tegnap este kilencig ült a matek házija mellett, újabb és újabb feladatokat oldva meg, mert nem értette a szöveges feladatot.

Nem evett, nem ment játszani, nem lehetett elrángatni, maximum házhoz szállítani a papírzsepiket, összeszedni a dühödten szétdobált ceruzákat, és kivárni, amíg annyira elfárad, hogy be lehet tenni az ágyába.

Kértem szépen, szelíden, hogy hagyja már a francba, aztán érveltem, végül kiabáltam, de olyan volt, mintha egy sugárhajtású gépet akartam volna eltéríteni a pályájáról.

Beilleszkedési gondok

Mutass egy osztályt, ahol szeretik az okos gyereket! Ha ilyenbe jár a tiéd, örülj neki. Nálunk sajnos nem vet jó fényt a lányom szociális életére az, hogy állandóan vele példálóznak, mint „bezzeg-gyerekkel”. Akik irigyek rá, azok egyszerűen kiközösítik. Szerencsére akadnak pajtásai, jó barátai, de a legtöbb esetben a szülők elkezdenek versengeni velünk, vagy csak simán utálnak, mert másmilyenek vagyunk.

Nagyon nehéz megtalálni azokat a komolyabb gondolkodású gyerekeket, akiknek hasonló az érdeklődési körük, és akikkel jót beszélgethet, játszhat.

Pedig nem vagyunk sznobok, sem okostojások, sőt. A lányom egyik legjobb barátnője egy roma kislány volt, aki tízévesen tangát hordott, de szeretett bújócskázni, labdázni, vicces történeteket kitalálni, és imádtak együtt lenni. Az erőszakos játékok és a nyilvánvalóan veszélyes kalandok kivételével semmit sem tiltok, ami segít a lányomnak abban, hogy felszabadultan játsszon. Ha valakinek, hát neki szüksége van rá. Csak nehéz ehhez társakat találni, mert a korosztályát lassan csak az okostelefon, a klikkesedés-gúnyolódás, és a szerelem érdekli – a lányomat meg egyelőre egyik sem.

Hippit nevelni

Ha esetleg időközben felmerült bennetek a kérdés, igen, járunk pszichológushoz. Én is, a lányom is, a szüleimet viszont nem lehet elrángatni még mediátorhoz sem. Külön költöztünk, ami nagyon sokat oldott rajtunk, én pedig bekapcsoltam a hippi-nevelő programot. Megtiltottam a szorgalmi feladatok elvégzését. A szabadidő arra van, hogy pihenjünk, játsszunk. Nincs orrvérzésig sportolás, sem különóra, nem érdekel, kitűnő marad-e, nem kell késsel-villával, leszorított könyökkel enni az asztalnál, nem diétázunk, csak hogy leadja a pocakját, nem kell félteni a sártól a ruháját. Továbbra is minden egyes kudarcnál ott vagyok, ölelek, és próbálom megértetni a lányommal, hogy értékes emberke. Mesélek neki a saját hibáimról, mindegy „példát mutatva”, hogy lám, állandóan szerencsétlenkedő, egy egészen kicsit sem tökéletes emberi lényként is el lehet boldogulni ebben az életben. Drukkoljatok nekünk, hogy ezt el is higgye végre.

F. Polgár Lili