„A működésben van a nyugalom"... hát, ja, stimmel. Mondjuk, ne vedd sértésnek, de nem gondoltam, hogy állapotfelmérés közben egy edző József Attilával summázza majd az egész életemet, még akkor is, ha te csak a szívemre értetted. De tényleg, ez milyen vicces, hogy amíg álltam, 100 felett volt a pulzusom, most meg, hogy itt gyalogolok, lement nyolcvanötre. Na, mindegy is, fordítva vagyok bekötve. Én nem tudok úgy pihenni, ahogy az emberek szoktak. Nekem állandóan többet kell teljesítenem. Valamelyik nap azon gondolkodtam, milyen is lehet az a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. De tényleg, szerinted lehet nyolc órán át szórakozni?

Én huszonévesen se buliztam. Amennyire vissza tudok emlékezni, már pályakezdőként is állandóan túlóráztam, éheztem a főnökeim dicséretére, persze nem kaptam meg annyiszor, mint szerettem volna, de piszkosul vágytam rá. Vezetőként aztán kevés dolog frusztrált jobban, mint a delegálás. Érted, mire én elmagyaráztam volna az asszisztensemnek, hogy mit hová tegyen az Excelben, már háromszor megcsináltam a feladatot helyette. Igaz, legalább imádtak bent a csajok, akik 15:55-kor drukkoltak az óramutatónak, négykor sajnálkozva elköszöntek, ne dolgozz ma olyan sokáig, mondták, de én ritkán léptem ki este kilencnél korábban a forgóajtón.

Semmivel sem lett jobb a helyzet, amikor megcsináltam a saját cégemet. Az első két évben még az irodát is én takarítottam. Néha este tízkor, máskor hajnali hatkor, mikor hogy jött ki a lépés.

Alkalmazottam nem volt, az nem fért bele a büdzsébe, egy idő után azon kaptam magam, hogy reggel hattól este tízig bent vagyok. Állva ettem, (ha ettem egyáltalán) főzni nem volt időm, így hát rendeltem a pizzákat, és döntöttem magamba a kávét meg a kólát. Igazán észrevétlenül kezdett nőni a fenekem, betudtam annak, hogy elmúltam negyven, nyilván ilyenkor már máshogy megy az anyagcsere. Mire kezdtem volna azt érezni, hogy most már sínre tettem a céget, és talán kicsit elkezdhetek magammal törődni, egyik napról a másikra eltűnt a férjem az életemből.

Ó igen, voltam férjnél, ja, ezt nem mondtam, mindegy, nem is érdekes annyira, nem voltunk egymáshoz valók, apám is megmondta.

Ah, figyelj, nyugodtan állítsd gyorsabbra a futópadot, bírni fogom! Ne izélj, ez egyáltalán nem gyors! Na, szóval, az apám. Kemény ember volt. Nálunk nem lehetett olyan, hogy éjfélig bulizunk, de még az se fért bele, hogy egy tányér benne maradjon a mosogatóban. Azt két napig hallgattuk volna utána. Ha apám otthon volt, akkor eleve nem lehetett mosogatni, mert nem tudtuk olyan halkan csinálni, hogy ne csattant volna fel egy percen belül: „édes lányom, egy rendes házhoz nem vettek volna fel cselédnek se, ahogy te csapkodod azokat a tányérokat!" Neki köszönhetem, hogy ennyire precíz, szorgalmas vagyok, tulajdonképpen miatta lettem sikeres üzletasszony.

Szegény apám, mennyire óvott a férjemtől! Mondta ő, hogy igazi semmirekellő, aki sem a pénzt, sem a munkát nem becsüli, csak az élvezet érdekli, hogy is mondta, várj csak... „az a szép életébe belefásult lézengő ritter”, így emlegette. Tényleg az volt, de én bolondultam érte. Gyönyörű férfit képzelj el, emlékeztetett a nagyapámra, aki viszont apámmal ellentétben vérbeli dzsentriként szórta a pénzt, és hajtotta a lányokat. Kamaszlány voltam, amikor először láttam az érettségi tablóképét, szabályosan szép nemesi vonások, szőke göndör tincsei szinte körbenevették vakítóan kék, zsiványos szemeit. „Nagypapa, de jóképű srác voltál!" Suttogtam meglepetten, ő meg hangosan felnevetett: „Bizony, kicsim, állva pisiltek utánam a lányok." Azóta is elgyengül a lábam, ha egy kék szemű férfi kerül az utamba. Mennyi a pulzusom? Tedd már ide, hogy én is láthassam rendesen. Na, ott jó lesz. Még tolhatjuk feljebb, ugye? Szóval épp ilyen vakítóan kék szemű zsivány volt a férjem, aki egy perc alatt levett a lábamról. Tudod, amikor tisztában vagy azzal, hogy férjnek olyat kellene választanod, mint az apád, egyenes gerincűt, becsületeset, aki hazaadja a keresetét, nem iszik, nem balhézik, ha szól, annak ereje van... mégis eszméletlenül vonzott ez az átkozott, hevesen udvarló rosszfiú.

A mai napig nem tudom, miért akart olyan elszántan feleségül venni, és miért pont engem. Mindegy is. Megcsalt. Nem egyszer. Gyerekünk nem született. Állandóan veszekedtünk. És akárhányszor kidobtam az ajtón, visszamászott az ablakon.

Aztán egyszer csak megszűntek a harcok. Elcsendesedett a házasságunk. Engem nem zavart, régen belefáradtam már ebbe a héjanászba, szóval addigra épp ilyen „unalmas” házasságra vágytam, pont, mint a szüleimé, és észre se vettem, hogy valahogy más is változott. El voltam foglalva a céggel. Az alvás ezerszer nagyobb élvezetet okozott a szexnél. És ha őszinte akarok, lenni, nem is akartam én ennél kevesebbet dolgozni. Így legalább nem volt időm a saját elcsellózott életem felett gondolkodni.

Amikor aztán egyik napról a másikra egyedül maradtam, az elején talán mintha megkönnyebbültem volna. Egy gonddal kevesebb. Bent maradhatok akár éjfélig is, senki nem fog rosszalló tekintettel nézni rám. És így is tettem. A cég prosperált, már volt alkalmazottam, nem is egy, akik ugyanúgy imádtak, mint a beosztottaim annak idején. Helyettük is mindent megcsináltam. Egyre többször döntöttem úgy, hogy bent alszom inkább a kanapén, minek arra a kis időre hazamenni.

Amikor rájöttem, hogy mégiscsak makacs kitartással növekszik a fenekem, elkezdtem edzeni. Néhány hét alatt váltam fitneszőrültté. Minden edzést kipróbáltam, minél jobban küzdöttem a túlélésért, annál jobban élveztem. Nekem ez a kis lájtos sétálgatás a futópadon, amit most nyomunk, semmi megterhelést nem jelent.

Lehet, hogy ez a zsírégető zóna, de ha az ember edz, akkor eddzen rendesen. Inkább azt nem értem, miért nem tudtam fogyni tőle. Egyre híztam. Reggeltől estig pörögtem, tízkor estem be az éjjel-nappal nyitva tartó edzőterembe, és gyakran éjfélig ott gyúrtam a vasat, amíg ki nem ürült kicsit a fejem. Négy óra alvás után keltem, de általában úgy sem tudtam végigaludni az éjszakát. És ide jutottam. Az orvos, aki hozzád küldött azt mondta, kapok két hónap haladékot, hogy rendbe szedjem magam. Totálisan felborult a hormonháztartásom, megbillent az anyagcserém, azt mondta, egy lépésre vagyok a cukorbetegségtől, én meg csak nézek ki a fejemből, és nem értem, hogy jutottam ide. Szóval figyelj, nekem mindegy hogyan, de csináljunk valamit, bármire hajlandó vagyok, csak segíts nekem! És tehetnénk bele egy kis emelkedőt…?

Prónay-Zakar Gina

életmód-tanácsadó, személyi edző

a Libertad Stúdió tulajdonosa

(www.pcostrener.hu)

A Történetek a szabadság előszobájából című sorozat előző részeiben egy alkoholista nő vallomását (ITT) és egy olyan lány történetét olvashattátok, aki nem kellett (ITT), egy 16 éves lány meglepő gondolatait pedig (ITT) olvashatjátok el.

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Hlib Shabashnyi