Tényleg önzők lennének? – A világnap alkalmából gondolatok és tények az introvertáltságról

–

A csípős megjegyzés után pár évvel Amerikába költöztem, ahol az extrovertált jellemvonások, a jó kommunikációs készség, a közvetlen, barátságos stílus tűnt általánosnak, és alapként mindezt megtetézik humoros előadásmóddal és nagy társaságban is természetes és spontán poénkodással. Szociális introvertáltként sokkal jobban szeretem a meghitt, elmélyült beszélgetéseket, a szűk, baráti társaságot, és ebben a közegben extrovertált személyiségjegyeket is tudok produkálni.

A small talk, a tengerentúlon tökélyre fejlesztett könnyű csevej olyannyira távol állt a személyiségemtől, hogy megindult a ráncképződés a homlokomon, amikor a Tesco-jellegű boltban ismeretlenek két doboz tejföl mellől roppant kedvesen ugyan, de mégiscsak a hogylétem felől érdeklődtek. Az az eset pedig abszolút frászt hozó kategóriának számított, amikor egy társaságban egy srác, akivel másodjára találkoztam, feltette a „what’s up?” kérdést.

Bár a „mizujs?” kérdés inkább költői és üdvözléssel egyenértékű, kettőnk relációjában ez számomra értelmezhetetlen volt. Mivel nem ismertük egymást, mi volt a legutolsó információja rólam, amihez képest valami újat mondhatok? Míg én analizáltam magamban, hogy mihez is igazítsam a mondanivalómat, addig ő szépen faképnél hagyott.

Ezekhez az extrovertáltaknak kedvező helyzetekhez sikerült némileg hozzáidomulnom elméleti tudással (értsd: Hogyan legyünk profik a könnyed csevejben? vagy Small talk hülyéknek témájú könyvekkel), de a mai napig inkább a kisebb csoportokban vagyok elememben.

A megértés és az értékelés mindenkinek jár!

Az introvertáltak világnapjának ötletével Felicitas Heyne pszichológus rukkolt elő 2011-ben, aki csendes és befelé forduló embertársaink megértését és értékeik elismerését akarta elérni ezzel a kezdeményezéssel. Véleménye szerint extrovertáltak által dominált világunkban elsikkadnak az introvertáltak erősségei, és ez a mellőzöttség hosszú távon a fizikai és mentális egészségüket is veszélyeztetheti. Gustav Jung Lélektani típusok című, 1921-ben megjelenő könyve óta igényeljük az önmeghatározást, hogy vajon az energiát a környezetükből, a társas kapcsolatokból nyerő extrovertáltakhoz tartozunk, vagy a befelé, a gondolatok és érzések belső világa felé forduló, az egyedüllétet is kedvelő introvertáltakhoz, akiket, nagyon helytelenül, gyakran szégyenlősnek tartanak. Jung, aki maga is introvertált volt, közös munkája során gyakran került konfliktusba extrovertált kortársával, Sigmund Freuddal, és ezek a megoldandó helyzetek is szerepet játszottak elmélete megalkotásában. Jung szerint a két típust leginkább a társas kapcsolatokhoz való hozzáállásuk és igényük különbözteti meg.

Az extrovertáltak a társas helyzetekből nyerik energiájukat, míg az introvertáltak számára ez energiaigényes feladat, ami után némi szusszanásra és az élmény feldolgozásához egyedüllétre van szükségük.

Az, hogy az extrovertáltaknak jobb az imázsuk, talán nem is olyan meglepő: a hangos, felgyorsult világ, a munkaerőpiac gyakran kiélezett versenyhelyzetei az extrovertáltaknak kedveznek, ahogy a sikert is az ő személyiségjegyeikkel kapcsolják össze. Ők könnyen teremtenek kapcsolatot, társaságban érzik jól magukat, általában rugalmasak, jól el tudják „adni” magukat, így a munkahelyi közegben csendesebb társaik gyakran nem jutnak szerephez annak ellenére, hogy erősségeik, az empátia, a dolgok mélyebb megértése, a nyugalom, a meggondoltság tökéletesen párosítható lenne egy csapatban együttműködve az extrovertáltakkal. 

 

 Szó sincs sablonokról

Ezért is figyelemre méltó Heyne kezdeményezése, amelyhez aktivisták is kapcsolódtak. A nap kiválasztása szorosan összefügg az introvertáltak egyik fő jellemvonásával: szeretnek egyedül lenni. Heyne ugyanis úgy gondolta, hogy a maratoni karácsonyi céges rendezvények, családi összejövetelek, majd a kötelező szilveszteri bulik után igazán megérdemelnek befelé figyelő embertársaink egy szabad napot; így esett választása január másodikára.

Az introvertáltakra sem lehet sablont húzni, hiszen az extroverzió–introverzió skáláján helyezkedünk el mindannyian, és helyzettől meg a környezettől függően változhat, éppen hol állunk ezen a skálán. Jonathan Cheek, amerikai pszichológus javaslatára sorolták az introvertáltakat további négy csoportba. Vannak

• a szociális introvertáltak, akik nyitottak a világra, de kisebb társaságban érzik komfortosan magukat;
• a mentális introvertáltak roppant gazdag fantáziájuknak köszönhetően nagyon sok időt töltenek a saját gondolataikba merülve;
• a szorongó introvertáltak nem érzik jól magukat társaságban, és kifejezetten emésztik magukat egy-egy szociális érintkezés kapcsán;
• a visszafogott introvertáltaknak pedig minden egyes tettét hosszabb megfontolás előzi meg.

De hogy ne legyen olyan egyszerű a helyzet, az utóbbi időben megjelent az ambivertált személyiségtípus leírása is.

Az ambivertáltak a skála közepén helyezkednek el, és kaméleonszerűen a helyzettől, a környezettől függően tudnak extrovertáltként vagy introvertáltként is viselkedni.

A cikk e pontján önreflexiómba bekúszik a felismerés, hogy valójában ambivertált vagyok.

 A csendes erő

Az amerikai élményeimet a Wall Streetet maga mögött hagyó jogász, Susan Cain erősítette meg Quiet: The Power of Introverts in a World that Can’t Stop Talking című könyvében írtakkal, amely Csend – A hallgatás ereje egy harsány világban címmel jelent meg magyarul. Cain szerint a nyugati világban a kulturális DNS-ünkben hordozzuk az extrovertált viselkedés előnyben részesítését. Az introvertáltak ezért gyakran extrovertált módon kényszerülnek viselkedni a siker érdekében, így Cain ugyanúgy a befelé fordulók érdekében szólal fel, ahogy az introvertált világnap kezdeményezője, Heyne is tette. Egy biztos: a hölgy csípős megjegyzése az introvertáltak és az egoizmus összekapcsolásáról abszolút nem helytálló.

Trembácz Éva Zsuzsanna

Szerzőnk írásait Facebook-oldalán és honlapján is olvashatod.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Ivan Ozerov