„Nem vagyok antiszoc'! Csak szeretek egyedül lenni” ‒ Ettől függ, mekkora a társaságra való igény valakiben

–

Vajon miért éppen az antiszociális kifejezést használja a köznyelv arra, hogy az aktuális, vagy épp a gyakori társaságfóbiát szemléltesse vele? Ez a szó ugyanis valójában teljesen más jelentést hordoz magában: a pszichológiában elég komoly kórképet fednek le vele.

„Az antiszociális jelző épp olyan módon szivárgott be helytelenül a napi szóhasználatba, mint a depresszív, vagyis a »depis« kifejezés. Valójában egyfajta személyiségzavart jelöl, és a szó a pszichopata, illetve a szociopata szavakat váltotta. A határok vele kapcsolatban egyértelműen meghúzhatók: az empátia hiánya, a törvények és erkölcsi normák semmibevétele, mások érzelmeinek figyelmen kívül hagyása jellemzi”

– magyarázza Csukás Csaba pszichológus. Hozzáteszi: az antiszociális ember a többi társára eszközként tekint, tényleges beilleszkedésre képtelen, inkább csak megjátssza azt.

Ahogy a szakember mondja, a köznyelv a szociális ellentétére használja leggyakrabban az antiszociális jelzőt, holott az helyesen az aszociális lenne. Utóbbi jelöli azokat az embereket, akik nem szeretik, vagy teljesen kerülik a társaságot, hiszen nem érzik komfortosan magukat efféle helyzetben. Természetesen ennek a típusnak is léteznek különböző árnyalatai más-más igényszinttel.

„Valójában fontos hangsúlyozni, hogy nincs konkrét számokkal leírt egészséges mértékű szociabilitás. Ez mindenkinek az egyéni igényszintjéhez igazodik. Kóros helyzetről abban az esetben beszélhetünk, ha önmagára vagy a környezetére nézve ártalmas egy adott ember hozzáállása. Ide sorolható egyébként az is, ha valaki a társaság kerülésével valamilyen feldolgozatlan feszültséget, traumát vagy veszteséget tart magától távol. Ezt azonban kívülről nagyon nehéz megítélni” – hívja fel a figyelmet az alapvető tévedésre a pszichológus.

„Nem tudom, hogyan közelítsek az idegenek felé”

A kevésbé társaságkedvelő emberek nagy része tehát teljesen egészséges a szociális életet tekintve: egyszerűen csak a szűk családja, legközelebbi barátai között érzi jól magát, nem vágyik új ismeretségekre, illetve lazább, csak az aktuális jókedv miatt fenntartott viszonyokra.

Krisztina bevallása szerint pontosan ilyen ember

Ő a kamaszévei során figyelte meg magán először, hogy nehezen oldódik társaságban.

„Általában az éppen aktuális párom társasága volt az enyém is, de nehezen ment a beilleszkedés. A mai napig nagy erőfeszítések árán mozdulok ki, van egy-két program, amelyre szívesebben megyek, például vacsora vagy mozi egy baráti házaspárral, de ha már több ember közé készülünk ‒ főleg, ha még idegenek is vannak köztük, ‒ az nekem iszonyúan nehéz. Nem tudom, hogyan közelítsek ismeretlenek felé: a »small talk« soha nem ment, mélyebb témákról meg nem kezdek el idegenekkel beszélni” ‒ fedi fel saját gátlásai hátterét.

Krisztina egyébként azt mondja, a férje éppen az ellentéte, de ahelyett, hogy ez konfliktushoz vezetne a párkapcsolatban, inkább előnyükre válik:

„Szeretek vele együtt eljárni, mert többnyire ő elviszi a show-t, én meg háttérben maradhatok. Neki nagy igénye van a társasági életre, hetente egy estét biztosan a barátaival tölt. Nekem ez teljesen belefér, olyankor, miután az összes gyerek aludni ment, legalább egy kicsit egyedül vagyok” – vázolja fel, hogyan lehet megkötni a kompromisszumot, amelyből végül mindkét fél győztesen kerül ki. 

Vera hasonló típus, és egyértelműen a gyerekkorára vezeti vissza, hogy nem szeret új embereket megismerni

„Azt hiszem, ez leginkább az önbizalomhiányomból fakad, abból, hogy általános iskolában sokat bántottak, és kiközösítettek, nem éreztem szerethetőnek magam. Féltem, bármit mondok, hülyének néznek az új társaságban, nem vagyok elég vagány vagy jó fej. Ezért korábban új közegben egyenesen megnémultam: amikor először találkoztam a férjem szüleivel például csak tőmondatokban tudtam válaszolgatni” – idézi fel.

Vera idővel tudatosan dolgozni kezdett a problémán:

„Sokat változtam a gyerekek hatására: velük kötelező volt elintézni dolgokat, ráadásul »egyedül«, távol a szülővárosomtól. Majd a következő lépést egy anyukás Facebook-csoport jelentette, ahol elmerészkedtem személyes találkozókra: ez átsegített sok mindenen. Végül pedig elkezdtem pszichológushoz járni, ami erősítette az önértékelésemet, ezért most már szívesen megyek bele új társas szituációkba, és őszintén mondom: csak minimális szorongást érzek.”

Julit hasonlóan Verához és Krisztinához elsősorban az új emberekkel való ismerkedés frusztrálja, ő főként a szuperérzékenységének tulajdonítja, hogy így alakult a személyisége:

„Gyerekkoromban nyitottabb voltam, talán a kamaszkorom negatív visszajelzései hatottak rám. Nem kell semmi drasztikusra gondolni, egyszerűen csak találkoztam emberekkel, akiknek nem voltam szimpatikus, és ezeket a megjegyzéseket hajlamos vagyok túlságosan magamra venni.

Az érdekes, hogy alapvetően nyitott és érdeklődő személyiségem van, míg a férjem inkább visszahúzódó, mégis ő igényli igazán a társaságot kettőnk közül. Általában a kívülállók ellentétes attitűdöt párosítanak hozzánk. A visszajelzések alapján egyébként a környezetemnek egyáltalán nem tűnik fel, hogy nem vagyok társasági arc, egyrészt az alapvető személyiségem miatt, másrészt igyekszem palástolni a frusztrációm” – osztja meg tapasztalatait Juli.

Nem a gyakoriság, a mennyiség a meghatározó

Azt, hogy mennyit és mennyire esik jól társaságban lenni, befolyásolja az a tény is: személyiségünk inkább az introvertált vagy extrovertált típusba sorolható-e. Előbbi csoportba tartozó emberek nem szeretnek a figyelem középpontjában lenni, az egyedüllét feltöltődést jelent számukra, hajlamosak az elmélyedésre, és szeretnek például csendesebb munkakörülmények között dolgozni. Ezzel szemben az extrovertált ember szereti és vágyja a figyelmet, nyitott, kedveli a csapatmunkát, és kiterjedt kapcsolati hálót tudhat magáénak. Persze az élet itt sem fekete vagy fehér: könnyen találhatunk mindkét oldalról jellemzőket magunkkal kapcsolatban, éppen ezért lesz nagyon színes a paletta, ha az emberek társaságigényéről beszélünk.

„Az extrovertált-introvertált spektrum egyértelműen hatással van a társaságigényre. Azonban nem feltétlenül abban a formában, hogy milyen gyakran akarunk találkozni másokkal, sokkal inkább abban, hogy mennyi embert tudunk elviselni magunk körül. Az introvertáltak számára gyakran kimerítő figyelni a szociális helyzetekre, így inkább kevés emberrel találkoznak egyszerre. Az erősen introvertáltaknak olykor elég a párjuk társasága is” – mondja Csukás Csaba.

Vera, Krisztina és Juli éppen erre a jellemzőre csatolnak vissza mindhárman, amikor arról mesélnek, mi a leginkább komfortzónán kívüli számukra a társasági létben:

„Engem a zaj nagyon le tud szívni. Fizikailag és mentálisan is igazán kimerülök tőle. A folyamatos stressz, hogy ha lehet, ne a sarokban üljek, hanem próbáljak meg vegyülni, beszélgetni, nagyon sokat kivesz belőlem” – mondja Krisztina.

Juli szintén az átlagnál érzékenyebb a külvilág ingereire:

„Viszonylag hamar túl tudok telítődni színekkel, szagokkal, hangokkal, érintéssel, ilyenkor pedig muszáj kipihennem ezeket az impulzusokat.”

Vera pedig bevallja: őt a másokhoz való alkalmazkodás fárasztja el igazán:

„Bár sokat fejlődtem tudatosan az évek során, ez az egyik tényező, amely miatt még most is nagyon szeretek egyedül lenni.”

Az érem másik oldala

Vannak olyanok, akiknek a párjuk vagy a barátaik térden állva könyörögnek egy közös bulis estéért, de ott a másik oldal is: akiknek a nyugodt, otthoni filmnézős, pattogatott kukoricás verzió megvalósítására kell külön kérvényt kell benyújtani.

Éva imádja a társaságot és heti többször igényli is, bár bevallása szerint nem vágyik arra, hogy a tömeg középpontjában legyen.

„Engem kifejezetten csak az üldögélős, beszélgetős programok érdekelnek” – jegyzi meg. Éva szerint ő anyai ágon zsigereiben hordozza a társasági élet iránti rajongást.

„Az egyik legmeghatározóbb emlék a gyerekkoromból, hogy a dédimnél soha nincs becsukva a kertkapu, és jönnek-mennek az emberek, a nagymamámmal pedig nem tudunk elmenni sétálni, mert kétpercenként meg kell állnunk beszélgetni, de anyukám is mindenkivel szóba elegyedett akár a vonaton is” ‒ meséli.

Mindezek ellenére mégis egy teljesen más típusú embert választott párjául, igaz, hatására a férje hozzáállása alapjaiban változott meg.

„A férjem teljesen más volt, amikor megismerkedtünk: abszolút magának való, emberkerülő alkat. Mostanra pedig ő is ugyanúgy élvezi a társaságot, mint én, sőt! A társasághoz való ragaszkodás nálunk hétköznapi értelemben annyit tesz, hogy egy héten általában több napra tervezünk szociális programot, mint nem. A gyerek előtt ez kávézást, sétát jelentett, amióta pedig megszületett a kislányunk, a gyerekes ismerősökkel futunk össze, vagy altatás után jönnek át vacsorázni a barátaink. Hétvégente legtöbbször családi vagy baráti társasági eseményre megyünk, és elég nagy szerencse, de a lányunk is élvezi ezt – hogy ez nála hozott anyag vagy a kezdetek óta beleszokott, azt persze nem tudhatom” ‒ teszi hozzá Éva. 

Dóri szintén gyerekkora óta igényli, hogy folyamatosan történjen vele valami. Ahogy mondja, szerencsére a lányai is hasonlóan ingerkeresők, úgyhogy az anyasággal sem kellett lemondania a társaság iránti szenvedélyéről.  

„A férjem is sok programba bevonható, illetve neki is van igénye társaságra, így egészen jól össze tudjuk hangolni a dolgokat, de ha ő épp egyedüllétre vágyik, attól én még a gyerekkel át tudok ugrani másokhoz. Ez a kompromisszum nálunk abszolút működik.”

Éva és Dóri egyetértenek abban, hogy hasonló szociális igényekkel őket igazán megviselte a Covid okozta karantén, és nem azt a tábort erősítették, akik üdvözölték a home office-t vagy a folyamatos otthonlétet.

„A végén már csak azért mentem le az utcára, hogy vehessek egy elviteles kávét valódi emberektől” – teszi hozzá Éva.

Szociálissá vagy aszocálissá tesz a közösségi média?

Ahogy a lányok mondják, a karantén adta ínséges időkben, mindketten nagyon sokat beszélgettek Messengeren, mert muszáj volt legalább virtuálisan megélniük a társaságot. Ennek az időszaknak a végeztével azonban visszahelyezték a hangsúlyt a személyes találkozókra: hiszen a valódi lételemük mégiscsak ez.

„A közösségi média a társaságigényre is hathat, abban az értelemben, hogy a valós találkozást háttérbe szorítja, hiszen online is zajlik az élet. Azonban ezt ritkábban tapasztalom: ahogy én látom, nagyon keveseknek elégíti csak ki a személyes kapcsolódási igényét az online kommunikáció. Bár az tény, hogy a kevés mélyebb emberi kötődést felváltani látszik a több felszínes kapcsolat, mert a túl sok »messengerbarát« fenntartása nagyon sok időt vesz igénybe” – figyelmeztet Csukás Csaba.

Ahogy a szakember mondja, amellett, hogy az egyedül töltött időnek is van haszna, ‒ hiszen bizonyos típusú ember produktívabb, kreatívabb, könnyebben megnyugszik, ha önmaga társasága lehet, ‒ nincs egyértelműen aláhúzható általános személyiségfejlesztő vonzata a sok magányos percnek.

„Az egyedül töltött időt is lehet kizárólag képernyő előtt megélni, és a társaságban zajló órák is lehetnek hasznosak, vagy akár önismeret-fejlesztők. Ez a helyzettől függ. Egy mély beszélgetés sokszor segít feloldani a belső feszültségeket, és növeli a kötődést a másik féllel, felekkel. Az önreflexióval egyedül szerzett önismeret pedig gyakran vezethet tévútra, ezért pszichológusként ebben az értelemben biztosan nem tenném le a voksom egyik, vagy másik típusú igény mellett” – foglalja össze Csukás Csaba.

Elfogadás és figyelem

Bár nincs a zsebemben statisztika a témát illetően, azért mégis az a tapasztalatom, hogy alapvetően több megjegyzést kap, aki nehezen indul társaságba, mint az, aki élvezi a sok embert, vagy épp gyakran kerül a középpontba. Ennek hátterében azonban nem feltétlenül a rosszindulat áll, sokszor a másik fél félreérti, illetve a saját személyének tulajdonítja az esetleges elutasítást vagy hezitálást.

„A környezet szerintem sokszor úgy érzékeli, hogy érdektelen vagyok, illetve magamnak való, esetleg konkrétan az adott emberrel van gondom, pedig csak nagyon nehezen beszélek magamról.

Emiatt azonban nem várom el mástól sem, hogy ezt megtegye. Ritkán előfordulnak nagy találkozások, amikor könnyebben megnyílok valakinek, de alapvetően a barátaim elfogadnak így, és mára inkább viccet csinálnak belőle, mint a szívükre vennék” – mondja Krisztina.  

Amellett persze, hogy elfogadjuk, ha egy hozzánk közel álló személy időnként egyedül szeretne lenni vagy nehezen indul társaságba, még próbálkozhatunk, hogy olykor kibújjon a csigaházból. A siker érdekében semmiképpen ne „becézzük” antiszociálisnak, ha épp kevésbé nyitott pillanatait éli. Saját tapasztalatom, hogy egy mellettünk élő, alapvetően extrovertált, és társaságot igénylő ember nagy segítséget nyújthat abban, hogy spontánabbak, lazábbak, nyitottabbak legyünk akár idegenek felé is.

„A valódi támogató hozzáállás az, ha megkérdezzük a zárkózottabb felet, milyen formában lehet jó neki a társaságban. Olykor csupán másfajta szociális kapcsolódásra van szükségük, például kocsma vagy bulizás helyett kirándulás, közös bowling, színház lehet a megoldás.

Ha pedig valakinek komoly gondot okoz az ismerkedés, és ez ténylegesen magányossá vagy elveszetté teszi, mindenképpen forduljon szakemberhez, mert van lehetőség segítséget kapni” – hangsúlyozza Csukás Csaba.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61

Széles-Horváth Anna