Egy igaz barát jelenthet többet egy testvérnél is – A fogadott családról és az életre szóló szövetségekről

–

Néhány napja valaki nekem szegezte a kérdést: lehet-e a barátság erősebb, komolyabb, vagy legalább hasonló érzés, mint az, amit a testvéreink iránt táplálunk? Azok iránt, akikkel jó eséllyel együtt nőttünk fel, akiknek a genetikai állománya 25–50 százalékban egyezik a miénkkel?

Azt mondtam, lehet, de arra már nem tudtam válaszolni, miért és hogyan. Csak arcok jutottak eszembe; jelenetek az életemből, évek, évtizedek történései, együtt megszerzett élmények és tapasztalatok. Például, amikor tizenhét éves koromban a hónapok óta tervezett közös nyaralás előtt első szerelmem felhívott, hogy mégsem engedik el a szülei. Az én családommal mentünk volna egyébként, öt óra volt az indulásig. Összeomlottam. Nem tudom, kinek az ötlete volt, talán Anyué, hogy ugorjak át a szomszédba Verához, aki akkor már négy éve a legjobb barátnőm volt, és kérdezzem meg, nem jönne-e el. Ez egy pénteki nap volt. Még nem voltak mobiltelefonok, Vera pedig korábban megbeszélte a barátjával, hogy együtt töltik a hétvégét. Mindenesetre egy óra múlva már ott állt a kapunkban a bőröndjével.

Pár évvel később zokogva hívott fel, hogy azonnal találkoznunk kell. Tömegközlekedéssel kétórányi távolságra voltam tőle, úgyhogy néhány hetes jogosítványommal, úgy, hogy azt megelőzően még sohasem vezettem egyedül, gondolkodás nélkül bepattantam az autóba, és nem sokkal később már le is parkoltam a háza előtt.

Ezek nem olyan dolgok voltak, amiket pro és kontra érvek mentén mérlegeltünk

Nem azért tettük meg őket, mert az embernek illik ilyesmit megtennie a barátaiért – hanem azért, mert magától értetődő és természetes volt. Sokak szerint ez a barátság lényege: hogy mindig számíthatunk a másikra. De számomra még ez sem adja meg a valódi esszenciáját. Amióta például kisgyerekeink vannak, Verával sem számíthatunk bármikor egymásra. Már nem lehetünk biztosak abban, hogy a másik azonnal ott terem, ha sírva felhívjuk. Szerintem ez nem is elvárható, és egy meglehetősen túlidealizált felfogás az, hogy az igaz barátnak mindig rendelkezésre kell állnia, ha az emberek szüksége van rá. Ez a felnőtt életben már sokszor lehetetlen, és nem határozhatja meg a szeretetünket és a kötődésünket. Ha így lenne, akkor nem lehetne barátunk az, aki a világ másik felén él. Azt hiszem, inkább arról van szó, hogy egy igaz barátságban méltán tarthatjuk jogunknak, hogy bármikor számíthassunk a másikra. Akkor is, ha ő ezt adott esetben mégsem tudja megoldani.

Nem az az igaz barát, aki biztosan felveszi a telefont és eljön, ha az éjszaka közepén hívjuk, hanem az, akinek merjük tárcsázni a számát hajnali kettőkor anélkül, hogy szégyellnénk magunkat.

És ha mégis felveszi a telefont, és találkozunk, akkor bármilyen csip-csup problémánk lehet, azért nem fog kinevetni, vagy megkérdőjelezni azt, hogy valóban szükségünk volt-e rá.

Ilyen értelemben a barátság a másik alanyi jogon járó elfogadása

Az igaz barát előtt sohasem szégyenülhetünk meg, és sohasem kell másnak mutatnunk magunkat, mint amik vagyunk, mert a másik teljes személyiségünket elfogadja, cserébe viszont nekünk is el kell fogadnunk őt úgy, ahogy van. A hibáival, idegesítő tulajdonságaival együtt. 

A múltkor heves vita kerekedett köztem és egy régi barátom közt. Egy elég komoly témában nem értettünk egyet, olyannyira nem, hogy utána napokig nem is kerestük egymást. Ha egy távoli ismerőssel vagy rokonnal folytattam volna le ezt a vitát, akkor azt hiszem, a jövőben tartottuk volna a kellő távolságot. Vele azonban ez elő sem fordulhatott volna, mert ahhoz képest, amit jelentünk egymásnak, még a legvérmesebb vita is bagatell. Persze ez nem azt jelenti, hogy véka alá rejtjük eltérő nézeteinket! Sőt, az igaz baráttal remekül lehet vitázni és veszekedni, ugyanis vele nem kell udvariaskodni. Őt el lehet küldeni néha a fenébe is, anélkül, hogy ebből drámát csinálnánk, és ő is elküldhet minket a fenébe. Ez az őszinteség és nyíltság a barátságban a legjobb.

Onnantól kezdve, hogy legrégebbi barátom, Tibi 1985-ben egy óvodai nézeteltérés során azt kiabálta felém, hogy soha többé nem játszik velem, már párszor összevesztünk, de az biztos, hogy ott és akkor, ötéves korunkban gondoltuk utoljára komolyan, hogy soha többé nem „játszunk” egymással (amúgy, azt hiszem, már akkor is egy óra múlva kibékültünk). Nem minden döntésével értettem egyet az elmúlt – úristen! – negyven évben, és ő sem értett egyet minden döntésemmel.

De azt hiszem, mindig tudtuk, mikor kell szólni (akár azt is megkockáztatva, hogy sértődés lesz belőle), és mikor kell csendben maradni (akár azt is megkockáztatva, hogy a másik hibát követ el). Ez is a barátság egyik ismérve szerintem.

Most már olyan szövevényes múltunk van, hogy elképzelni sem tudom, minek kellene történnie ahhoz, hogy megszakadjon köztünk a kapcsolat. Valami olyasminek, amire a saját testvéremnek azt mondanám, hogy nem vagy többé a testvérem. Vagy az apámnak, hogy nem vagy többé az apám. Vagy éppen eljutnom oda, hogy saját legbenső énemet ne tudjam elfogadni többé. Mert a hosszú barátságok a személyiségünk részeivé válnak. A barátainkkal egymás lelkén és szívén is osztozunk. Ez egyébként pszichológiai értelemben sem egy elvetemült hasonlat, hiszen a személyiség a külső hatások révén is fejlődik: azoknak a barátainknak tehát, akikkel együtt nőttünk fel, együtt változtunk, valóban szerepe van abban, milyen emberré váltunk, és nekünk is részünk van abban, amilyenné ők váltak. Én nem csodálkoznék már azon sem, ha a barátaim módosításokat hajtottak volna végre a DNS-emben.

A csoporttársnőm, Fruzsi fogalmazta meg nagyon jól a minap

(És szóbeli engedélyt adott ahhoz, hogy lenyúljam ehhez a cikkhez): hogy a felnőttkorban kötött barátságok is nagyon fontosak, de ott már általában csak életünk, személyiségünk egy szeletéhez kapcsolódik a másik. Persze ilyenkor is előfordulhat, hogy két ember nagyon összeillik, azonos a világnézetük, a humoruk, az érdeklődési körük – abszolút hiszek az idősebb korban köttetett barátságokban. Mégis, azok valahogy törékenyebbek, nehezebben megtarthatók. A hosszú, gyerekkorban köttetett, vagy évtizedekre visszatekintő barátságok életünk legstabilabb pontjai, olyanok, mint szilárd tartópillérek, amik a legnehezebb időkben sem hagynak minket összezuhanni.

Az embernek egész élete során el kell hagynia dolgokat, változtatnia kell szeretetkapcsolatai minőségén. Felnő, és el kell hagynia a gyermeki életét, el kell költöznie a szülőházából, aztán általában még sok más lakásból is, el kell tudnia engedni a szüleit, szerelmeket, esetleg házasságokat, a gyerekeit, ha azok felnőnek.

Jó esetben egyedül önmagát őrizheti meg maga számára többé-kevésbé változatlanul – és évtizedes barátságait.

Az ilyen barátságok számomra csak az élethosszig tartó, jó házasságokhoz hasonlíthatók

Ez utóbbiakból azonban sokkal kevesebb van, és egy emberre általában maximum csak egy jut élete során. Igaz barátságból azonban több is, ha szerencsések vagyunk. Mert persze mindehhez szerencse is kell. Az igaz barátságokat a szereteten kívül sokszor köti össze egy azonos környezet is: egy iskola, egy falu, egy város, egy kerület, egy lakótömb, egy bérház. Mi Verával és Tibivel egy környéken nőttünk föl, mondhatni, szomszédok voltunk. Egy falu szélén a sorházakban. De ez már nagyon régen volt. Legelőször Vera költözött el, aztán néhány éve Tibi is. Mi voltunk az utolsók, akik eladtuk a házat. Ez tavaly nyáron történt. Mielőtt az új lakó beköltözött, még egyszer, utoljára végig jártam az üres szobákat, megérintettem a falakat, az ajtókat, a lépcsőkorlátokat. A régi szobámba érve felidéztem, amikor kilencéves korunkban majdnem mindennap Gazdálkodj okosan!-t játszottunk iskola után, aztán a tinédzserkori lusta, semmittevéssel töltött nyári szüneteket, amikor délig aludtunk, és ébredés után vagy én menten át Tibihez, vagy ő jött át hozzám, hogy a délutánt – immár együtt – további semmittevéssel töltsük. Hirtelen eszembe jutott, hogy már jócskán felnőttként egyszer egy meleg nyári éjszakán újra bebarangoltuk együtt a falut: felkerestük közös gyerekkorunk színhelyeit. És már az is tíz éve volt.

Kimentem a teraszra, és átnéztem Verához is

A hatalmas bodzabokrot, amely több mint harminc évig állt a kertkapunk előtt, nem olyan régen kivágták, így most zavartalan kilátás nyílt egykori lakása nagy ablakaira. Azon át beláttam egészen a konyháig, a villanysütőre, ahol 1995-ben szénné égettük a leveles tésztából sült süteményt, aztán az étkezőasztalra, ahol egy évvel később elszavalta a Születésnapomra című vers átiratát az akkori gimnáziumi igazgatójának a nevével, aki kirúgatta őt egy igazságtalan vád miatt. Aztán tovább haladtam az emlékeimben, és láttam a banános matricákkal teleragasztott vécéajtót, mellette a szekrényt, ahol egyszer Puff Daddy nevű macskája elbújt szülni. Gondolatban továbbmentem a nappali felé, ahol láttam magunkat 1993-ban ülni, és Kispált hallgatni, aztán 2001-ben ugyanott az egyik hétköznap este megtartott házibuliban táncolni féktelenül. Fölmentem a szobába, ahol körülbelül harminc évvel azelőtt a nyulak laktak, és ahonnan Vera kiabált ugyancsak valamikor a kétezres évek elején, hogy segítség, mivel egy denevér lógott a plafonból kiálló kampón, amit aztán végül Tibinek kellett leszednie egy összetekert újságpapír segítségével.

Indulnunk kellett, mert már esteledett. Utoljára néztem át a házra, ahol a legjobb barátnőm lakott. Egyszer, régen. Tétovázva elindultam, aztán még egyszer visszafordultam. Csak hogy jól megnézzem magamnak az ajtót, ahová Vera huszonnégy évvel ezelőtt celluxszal kiragasztott egy papírlapot, és ráírta piros filccel: „Kedves H! Elmentem Olaszországba. Egy hét múlva jövök.”

Kerekes Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Rawpixel