Gyárfás Dorka: „A végére csak könyvek és a ruhák maradnak” – Megtartás és elengedés; viszonyom a tárgyakhoz

 – 

Ott álltam múlt héten abban a berlini ajándékboltban a Kastanienallee-n,

és pontosan tudtam, hogy nem fogok semmit sem venni. Pedig maga volt a mennyország számomra, csupa olyan holmi, aminek a szépségétől elájulok, és mint a higanyszemcsék, szétgurulok a padlón. De már nem kell, hogy haza is vigyem őket. Mit csinálnék velük? Betenném őket egy dobozba, és évente egyszer elővenném, hogy megsimogassam őket, boldog legyek a tudattól, hogy az enyémek, aztán visszakerülnének a szekrény mélyébe.

Lassan jártam végig az üzlet minden szegletét, mint egy kamera, hogy egyetlen részletet se mulasszak el. Mindent magamba szívtam. Itt maradtak bennem a kedvenc amerikai márkám füzetei, tollai, határidőnaplói – mind egy-egy műalkotás –, majd elégedetten fordultam az eladó felé: Köszönöm, viszontlátásra! A hátamból már biztosan tudta, hogy nem leszek a vevője.

Két üzlettel arrébb ugyanilyen gyönyör várt rám – egy könyvesbolt, tele hasonló tárgyakkal –, de éreztem, hogy nem fér több belém. Telítődtem. Kiszédültem három csomagolópapírral a kezemben, amikbe majd karácsonyi ajándékot bugyolálok (erről nem tudok lemondani), és elindultam a megbeszélt találkozómra, boldogan, megkönnyebbülten. Megúsztam három tekercs csomagolópapírral. Igazán szép fejlődés.

Elmeséltem már egyszer, honnan datálódik a papír-írószerek iránti odaadásom, de azt hiszem, a szocializmus utolsó éveiben felnőtt generáció számára ebben semmi meglepő nincsen.

Mi még olyan világba születtünk, amit nem árasztottak el a tárgyak, és végképp ismeretlen volt a dizájn, a formatervezés fogalma. Talán ezért lettünk rabjai annak, amit nagy műgonddal terveztek, és kimagasló minőségben állítanak elő, ezért látunk sokkal többet egy hétköznapi tárgyban.

Egy olyan kultúrát és szemléletet, amihez mi csak később jutottunk hozzá, és aminek a birtoklása kiváltságot jelent. Egy olyan világot hoztak magukkal, amiben a dolgok működnek, kézre állnak, a kényelmünket szolgálják, és még gyönyörködtetnek is. Az ember lelkét megemeli, ha szép tárgyak veszik körül, amiket jó ízléssel, igényesen állítottak elő – legyenek azok bár tömegtermékek.

Könyvek és festmények között nőttem fel

Emlékszem arra a pillanatra, amikor a szüleim válása után apukám megjelent az új otthonunkban, és leakasztotta a képeket a falról, amelyeket ő gyűjtött még a 70-es években. Anyukám azt mondta: szikrákat szórt a szemem. De emlékszem arra is, ahogy Mamával meg visszacsempésszük a könyveit Papa rokonának lakásából, ahol éveken át parkoltak, mert nálunk már nem fértek el. Súlyos pillanatok voltak – és a szüleim tanúvá avattak bennük.

Azt mondták: ezek a festmények „én vagyok”. Én szereztem őket, engem fejeznek ki. Azok a könyvek pedig én vagyok, hozzám tartoznak, velem jönnek. Itt válunk szét: nem ágytól, asztaltól, hanem könyvtől, festménytől. 

Eltelt jó pár év. Megismerkedtem egy fiúval. Ő is könyvek és festmények között nőtt fel. Amikor elvitt bemutatni a szüleihez, és beléptünk abba a szobába, ahol a legbecsesebb képeiket őrizték, hirtelen szembe találtam magam gyerekkorom egyik festményével. Ott lógott a falon közönyösen, pedig abban a percben különös jelentőségre tett szert: összekötötte a két családot. Apukám eladta, hogy új életet kezdjen, a későbbi apósom meg megvette. Minden hétvégi ebéden ott volt egy darab belőlem is az új családom otthonában. 

Megint eltelt jó pár év. Végül mi is elváltunk

Magammal vittem a könyveimet, mint annak idején anyukám, és ezzel a nappali teljes falát betöltő könyvespolcot hagytam szinte üresen. A könyvek helye úgy éktelenkedett ott, mint egy figyelmeztető jel: ilyen űr marad azután, ha egy család szétesik. A volt férjem úgy döntött, hogy nem könyvekkel fogja betölteni a helyüket. Saját gyűjteményt hoz létre, és a könyvespolc új funkciót kap. Ma olyan, akár egy kiállítás: a rekeszekben 60-as évekbeli kisplasztikák sorakoznak. Komoly tárlat, és minden egyes újabb darabját büszkén mutatja, én meg elismeréssel csodálom. (Az első darabját még tőlem kapta.) Megteremtette a saját világát, ami a személyiségének kifejeződése.

„Tudom, hogy baromság” – mondja nevetve, de a diadal, amit egy-egy kis szobor megszerzése jelent, és a boldogság, amit rájuk pillantva érez, mégis csak ad annyit, hogy az értelmetlenségén felülemelkedjen. Nem halmoz akármit, de a gyűjtőszenvedély mindig is megvolt benne: gyerekkorában radírkollekciója és telefonkártya-gyűjteménye volt, de megőrizte az összes Hahota és Kockás magazint is – amiket én például elhagytam az úton.

Én abba nőttem bele, hogy a gyűjtőszenvedély előbb-utóbb kihuny

Apukámnak nemcsak a 70-es években vásárolt festményei kerültek végül árverésre, hanem a régi Biblia-gyűjteménye is, és ki tudja, hová lettek a középkori érméi. Általában az marad csak meg, amit nekünk sikerül kimentenünk, vagy amihez különleges érzelmi szál fűzi.

Ahogy fellángol benne a gyűjtőszenvedély, ugyanolyan gyorsasággal el is hamvad, és minden érzelem nélkül túlad azon, amit addig oly nagy becsben tartott – hogy az árát a következő szenvedélyébe fektesse.

A tárgyaknak számára nincs nagy jelentőségük, csak szórakoztatják egy ideig. Tőle eredhet a régiségek iránti rajongásom, de egyszer csak kijelentette: ennek semmi értelme, naftalinszagot árasztanak, nyomasztják őt. Kidobálta az összes családi bútort is, amik a háborút kivételes szerencsével túlélték.

Anyukám is nevet azon, miért ragaszkodik értelmetlenül a tárgyakhoz, például az újságokhoz. Azt állítja, szokott selejtezni, de a nappaliban, sőt a hálószobában is stószokban állnak. Egész életének levelezése is karnyújtásnyira van, és a ruhák is kibugyognak a szekrényeiből. Anyukámnak minden utazás előtt segíteni kellett csomagolni, mert legszívesebben magával vitte volna a teljes gardróbot. És amikor az ember végre rávette arra, hogy tudatosan pakoljon (csak annyit, amennyire alkalom lesz), a végén mindig visszacsempészett pár darabot, csak hogy meglegyen a jó érzése.

A biztonsága. Mert neki ezt jelentik a tárgyak.

Háborús trauma: a szülei még ennél is nagyobb felhalmozók voltak, semmit sem dobtak ki. Egyszer mindenüket elveszítették, több veszteséget nem tudtak elviselni. Mama azt meséli, három nyáron át selejtezte a hagyatékukat, és nagymamám ruhatára 15 zsákot tett ki. Emlékszem, amikor már kórházban volt (élete utolsó hónapjaiban), színes köntösöket és életrajzi könyveket vittünk neki. Ezek mindig boldoggá tették, általuk őrizte meg önmagát. Olvasott és öltözködött az utolsó percig. 

A könyvespolc nálam is újra betelt, egy fia hely sincs már rajta

És a ruhásszekrényem is csordultig van – de ezeknek a vásárlásával nem tudok leállni. Ha jön egy, megy is egy, így tartok egyensúlyt, mert a tárgyak nem áraszthatják el a lakásomat. Tizennégy évesen kezdtem dolgozni és pénzt keresni, már akkor is antikvár könyvekre és vintage ruhákra költöttem. Nem gyűjtőszenvedély ez, és nem is beteges ragaszkodás, mert nagy a fluktuáció.

Egyszerűen csak kell az életben valami, ami pillanatnyi örömöt ad, amitől jobban érezzük magunkat a bőrünkben. A mértékletességben hiszek, abban van a harmónia. 

Egyik nap a Falk Miksa utcában sétáltam, ahol azelőtt minden aukciós kiállítást megnéztünk a férjemmel. Nélküle már nem járok, azóta a kortársak jobban érdekelnek. Elhaladtam az egyik galéria előtt, és az ablaküvegen át megpillantottam azt a gyerekkori festményt, ami összekötött minket. Túladtak hát rajta, mert a szimbólum jelentőségét vesztette. A kép ezentúl mást boldogít majd, másnak jelent valamit.

Az életünk meg zajlik tovább, és a tárgyak jönnek-mennek benne. Egy pillanatig fáj a veszteség – nem a kép, persze, hanem a széthullott család, amit ez sem tudott összetapasztani –, de aztán megállapítom: nem baj, ha csak a történetük marad meg. Azt úgysem veheti el senki – inkább ezt adjuk tovább a gyerekeinknek.

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Sárközy Mariann