Kedves Tipi, KicsiP, Von Schwarz és Blanche, nagyon hiányoztok! – Szerelmes levél egykori autóimnak

–

Öreg is, lassú is, drága is, és még csak nem is az enyém

Az első autóm valójában anyukámé volt. Azért került hozzám, mert kiderült, hogy hajnali háromkor kellene kelnem, hogy az akkori lakóhelyemről kijussak az első munkahelyemre (ahol a Reggeli című műsor fizetett, vagyis jelképes összegért dolgozó gyakornoka voltam). Annyira régi volt, hogy eladni sem volt érdemes, nem volt benne szervó, sem klíma, de még elektromos ablakemelő sem. Amikor hozzám került, már nagykorú volt, és akkor szembesültem vele először, hogy az autófenntartás mennyire drága mulatság.

A problémák nem akadályoztak meg abban, hogy halálosan imádjam, sőt, szinte elősegítették.

Ráadásul már előtte is voltak közös kalandjaink, mert ez volt az első autó, amit tizenhét évesen friss jogosítvánnyal vezethettem, ezzel mentem először a szüleimmel egy helyre, de mégis külön szállásra az akkori szerelmemmel nyaralni (és a nyaralás előestéjén a hengereket vagy miket éjjel kettőkor cserélte ki apukám),

ezzel az autóval mentem el először teljesen egyedül egy negyven kilométerre fekvő városba (természetesen a kazettás autórádióból üvöltő zenével),

szóval száz olyan közös kalandot éltünk át, amikre mindig emlékezni fogok. És persze a közös hajnali munkába járásokra. Aztán három napnyi hajnaltól éjjelig tartó munka után a budafoki úton egy kamion a külső sávból bevágott egy autó elé az egyik megfordítónál, és egy négyautós úgynevezett „utoléréses” balesetben én voltam a negyedik érintett. Életem első betétlap-kitöltése, és a számomra új információ, hogy létezik olyan: „gazdasági totálkár”. Nem könnyeztem, hanem zokogtam, és amíg folyamatban volt a roncstelepre szállítás ügyintézése, visszajártam „hozzá”, simogattam, biztosítottam felőle: attól még nagyon szeretem, hogy most el kell válnunk. 

Az első saját választás, az első hitel, a felnőtt élet első lépései

Miután már nem is gyakornok voltam, hanem szerkesztő, és közel egy év alatt szépen beszivárgott az életembe az autós létezés, egyértelműnek tűnt, hogy a „gazdasági totálkár” után vennem kell végre egy saját autót. Bár apukám segítségével választottam ki, azért minden került bele, ami az előzőben nem volt, a CD-s rádiótól a tolatóradarig. És annyiba is került (pedig amúgy egy hatéves autóról beszélünk). Ez olyan régen történt, hogy még nem volt banki válság sem, úgyhogy teljesen evidens megoldásnak tűnt, hogy a fizetésem hatszorosába kerülő autót nagyrészt hitelből veszem meg. A lényeg az, hogy

a kis bordó csodával átélhettem azt, milyen felnőtt dolog autót venni, vaskos borítékkal mászkálni, szerződni, biztosítási ügyeket intézni. Ez nekem akkor nagy szám volt.

Az meg főleg, hogy egy modern, akkori elvárások szerint full extrás autóm lett. Nemcsak még több helyre vitt el, de még gyorsabban! Ő egyszerűen annyira megöregedett mellettem, hogy egy ponton túl felmerült a dilemma: őt is a roncstelepig viszem… vagy váltok. Ezt a döntést persze én hoztam meg, de attól még könnyek között adtam át egy nagyszülőpárnak, akik kifejezetten hétvégi járművet kerestek. Remélem, szép életed lett velük, KicsiP!

Szerelem és trú felnőttség

Már önmagában az nagyon felnőtt dolog, hogy egy gazdaságilag praktikus döntést hoz az ember autó témában, szerelem ide vagy oda. De ezt már nem is szülői segítséggel választottam és intéztem (hanem a későbbi férjemmel). Azért az érzelmi szálat sosem tudnám kiiktatni, a típusba egy nyaralási autóbérlés során szerettünk bele, de a beleszeretést részben a praktikusságának köszönhette. A színes, „nagymotoros”, elektromos ablakemelős autóm után újra lett egy fehér (mint az első, és amit sosem akartam), tekerős ablakos, ráadásul négyszemélyes miniautóm. Ezzel mentem az esküvőnkre, és akkor sem tudtam megválni tőle, amikor szülők lettünk, pedig a csomagtartójába két rekesz ásványvíz sem fér el, nemhogy egy babakocsi. Így esett, hogy autót cseréltünk a férjemmel. Amikor végül eladtuk, azért nem lett ebből is óriási dráma, mert egy ismerőshöz került, és máig rendszeresen találkozunk „vele”. Még mindig cuki, és látom rajta, hogy boldog.

A világ legkevésbé praktikus „anyukaautója”

Az autócserének köszönhetően kaptam egy háromajtós, sportos kocsit, ami minden volt, csak gyerekszállításra termett jármű nem. Volt olyan, hogy egy plázában nem tudtam betenni az autós hordozóban alvó kislányunkat hordozóstul, mert a hatalmas ajtót nem lehetett eléggé kinyitni hozzá a szűk helyen, ezért egy órát köröztem a szabadtéri parkolóban az alvó gyerekkel, már szétfagyva, mire elálltak mellőlem.  

Persze az egymás közti cserének anyagi okai is voltak, de az is fontos része lehetett a koncepciónak, hogy mindketten imádtuk az autónkat, és ezzel kitoltuk a búcsú pillanatát. Egyrészt az első lányunkat ezzel hoztuk haza a kórházból, másrészt hosszú éveken át volt A Családi Autónk… egy ponton túl mégis le kellett cserélnünk, mert két gyerek már sehogy sem passzolt a sportkivitelhez. Ehhez fűződik a legnagyobb sírás, hiszen az azóta is legtöbbet említett autónk volt ő. A kisebbik lányunk régóta szomorkodik amiatt, hogy ő „nem ismerhette” Von Schwarzot, amibe valószínűleg belejátszik az is, hogy mi hat évvel az eladása után is csak rajongással emlegetjük.

Amikor megvették, vigasztalhatatlanul sírtam az új tulajdonosok előtt (jó, nyolchónapos terhes voltam).

A jelenlegi autómat is imádom, és már a gyerekek is bekapcsolódtak ebbe a rajongásba, úgyhogy szerintem Őt sosem fogjuk eladni. Pedig amikor elkezdtünk autót nézni, egy dolgot kértem a férjemtől: csak ne egyterű legyen. Naná, hogy az lett.

Tisztára, mint az embereknél: a hibáikért (is) szeretjük őket.

A telefontemető

A telefonokkal egy kicsit könnyebb a helyzet, mert tőlük nem kellett elköszönnöm, egy fiókban nyugszanak, és néha megnézegetem őket. A 3210-estől a BADA (android és IOS előtti) rendszerű okostelefonon át a gyerekem által szétharapott kijelzőjű pár hetes készülékig minden van. És a tokjaik is. Ha rájuk nézek, eszembe jut az a sok végeláthatatlan telefonbeszélgetés, amit lefolytattam rajtuk,

tudom, melyikről tudtam még felhívni az anyukámat, akit azóta elveszítettem, emlékszem, hogy melyikből írogattam ki tollal a szerelmes sms-eket, és az is megvan, amivel a gyerekeim első fotói készültek.

Á, nem fontosak nekem a tárgyak, dehogyis…

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Hello World