– 

Szocialista egyenfüzetek és „nyugati” kincsek

Kilencévesek a fiaim, és amikor délutánonként értük megyek az iskolába, ők pedig nem akarnak még indulni, átnézem a tolltartójukat, összeszedem a szerteszéjjel hullott ceruzákat, hajtóvadászatot indítok az eltűnt radírért, és megpróbálok használható állapotba hozni mindent. Egyik nap, ahogy ott állok a kuka mellett, és hegyezgetem a csonka ceruzákat, elhalad mellettem egy anyuka, és kerek szemmel kérdezi: „Te hegyezed a ceruzákat!? Az enyém sosem engedné." Persze, mert neked lányod van” – mormogom, és elmélázok magamban. Az ő kislánya olyan lehet, mint én voltam valaha: a tolltartóm rendben tartása és rendezgetése az egyik kedvenc elfoglaltságaim közé tartozott, ahogy az augusztus végi könyvkötés is.

Kiválasztani a megfelelő borítóanyagot, hibátlanul bekötni a füzeteket, újra kézbe venni az írószerszámaimat és a táskámat, és mindent tökéletesen elhelyezni, számomra ez volt maga a mennyei boldogság.

Kisiskolás koromban ráadásul a fél karom adtam volna bármiért, ami e felszerelések közül nyugatról származott. Persze a magyar ÁPISZ-okban is képes voltam órákig ácsingózni, és egyetlen eltűnt Pelikán radírért kétségbeesetten zokogni (kizárólag az iskola falain kívül, mert bent azért ciki lett volna), de valójában arra vágytam sóvárogva, ami senkinek sem volt: Hello Kitty-s, és más nyugati cuccokra. Itthon akkoriban még csak egyenfüzeteket lehetett kapni: a kockás narancssárga volt, a csíkos kék, a sima pedig zöld. Slussz, füzetből ez volt a választék. Amikor életemben először külföldről kaptam egy nagyalakú rózsaszín spirálfüzetet, olyan csúszós lapokkal, amiken a golyóstoll szinte korcsolyázott, és a töltőtoll tintája nem folyt szét, azonnal kineveztem naplónak, annyira kiragyogott a készletemből.

Nagyjából ebben az időben egy neonszínű tolltartó is a birtokomba került, miután nagyapámék a Kanári-szigeteken jártak, és mindhárom unokának hoztak egyet. Az enyém a pink lett, de annyira feltűnő darab volt, hogy nem is mertem iskolába hordani. Úgy éreztem, megbocsáthatatlanul kilógnék vele a sorból, még a tanárok is rám szólnának, hogy ne vágjak fel vele. (De az is lehet, hogy ez valóban megtörtént, csak azután vonultattam vissza...) Otthon simogattam, nézegettem, színes filcekkel töltöttem fel, és kizárólag házi használatra őriztem. Abban az időben még minden rózsaszínért bolondultam, de nem azért, amiért a mai kislányok, hanem mert a rózsaszín – különösen az élénk pink árnyalata – nem tartozott a szocialista tárgykultúra bevett árnyalatai közé. Aki bármi rózsaszínhez jutott, az tutira nyugatról kapta, és még egy hétéves gyerek számára is nyilvánvalóan más minőséget képviselt.

A nevem Dorka, negyvenéves vagyok, és papír-írószert gyűjtök

Ennyit a nosztalgiáról – gondolom, nem vagyok egyedül ezekkel az emlékekkel. Mi vagyunk azok az őskövületek, akik kisgyerekként még elcsípték az utolsó szocialista éveket, ezért a mai napig ÁPISZ-cuccnak hívjuk a papír-írószert, mert akkoriban ez az állami vállalat forgalmazta őket. És én vagyok közülük az – de talán szintén nem egyedül –, akiből sosem múlt el az áhítat a szép ÁPISZ-cuccokkal szemben.

Ahányszor külföldön járok, keresem az ottani papír-írószerüzleteket, és nemcsak bemegyek szaglászni kicsit, de olyan izgalmi állapotba kerülök, aminek biológiai tünetei is vannak. Nincs az a ruha- vagy cipőüzlet, ami hasonló reakciót váltana ki belőlem.

Szerencsére olyan férfi mellett kötöttem ki, aki támogat ebben a szenvedélyben, sőt, boldogan társul a felfedezésekhez. (Jó, valljuk be: neki meg radírgyűjteménye volt gyerekkorában.) Ha nem együtt utazunk, akkor ajándékba hoz nekem valamit, ami a gyűjteményem éke lehet, és sosem téveszti el az ízlésem.

Nem sokan vannak, akik ezt a gyűjteményt gyarapíthatják, de aki igen – rajta kívül csak a húgom és a legjobb barátnőm –, azok igazán becses darabokkal járultak hozzá. És természetesen én is mindig találok valamit, aminek képtelenség ellenállni. A gyűjtemény szót talán túlzás használni, hiszen nem egy mindenen elhatalmasodó szenvedélyről van szó, nem megy rá ingünk-gatyánk. Eddig jóformán láthatatlan is volt, a szekrény aljában csücsül a sötétben, nem mutogattam senkinek, nem traktáltam vele a vendégeinket – annál is inkább, mert nyilván kiröhögtek volna. Úgyhogy érezzétek magatokat megtisztelve, olyan ez most, mint egy kiállítás, ami ma nyílik meg.

Negyvenéves nő vagyok, és füzeteket, noteszeket, tollakat, ceruzákat, csomagolópapírokat, könyvjelzőket és egyéb, az írással és olvasással kapcsolatos mütyüröket gyűjtök, és eszem ágában sincs használni őket. Normális ez? Leszarom.

Megmondom inkább, mi az egész értelme: hódolat az egyediség, az ízlés és az igényesség előtt. Nem mintha csak egyetlen darab készülne belőlük, de legalább kisszériás termékek. A legtöbbet elismert illusztrátorok, képző- és iparművészek, dizájnerek tervezik (de van, aki már gyártja és forgalmazza is őket), akiknek saját, jól felismerhető stílusa van. Csodálom azokat az embereket, akik színekkel és formákkal hangulatot, sőt világokat tudnak teremteni. Egy olyan univerzumot, amitől azonnal máshol érzem magam, nem a saját valóságomban. És miután ezek többnyire kifinomult ízlésű emberek, kényesen ügyelnek arra, hogy a kivitelezés is hibátlan legyen. A legjobb minőségű anyagból gyártják a borítót, és a legfinomabb papírt fedik be vele. 

Titkos lelőhelyeim

Nem állítom, hogy mindannyian művészek, de akadnak köztük azok is. Például Arne Jacobsen, a XX. század egyik legjelentősebb dán dizájnere – tőle származik a nagybetűs fekete-fehér szett, amit ajándékba kaptam Berlinből. Kár, hogy nem tudjátok megérinteni, mert az anyaga valóságos érzéki élmény. Orla Kiely is egy sokoldalú művész, ruhától kezdve lakberendezési és kertészeti tárgyakon át az órákig és papír-írószerig mindenfélét tervez. Ha nem is művész, de az egyik legjobb dekoratőr Anna Bond, akinek kilométerekről felismerhető virágos tárgyait a netről is meg lehet rendelni, ugyanis saját floridai üzletéhez (amit remélem, nem mosott el az Irma) webshopot is nyitott, és most már hozzánk is szállítanak. Az Instagramon fedeztem fel a Season Paper Collection nevű francia céget, akiknek legszívesebben az egész készletét felvásárolnám. (De nem teszem. Néha elég az is, ha csak a szememet legeltetem.) A Galison nevű webáruházban eleve csak nézelődni tudok, mert nem szállítanak Magyarországra (azért szerencsére egy-egy európai boltban rá lehet akadni a cuccaikra), viszont egyre több hazai dizájner tervez papírárut, és ezek minősége is közelít a nyugati színvonalhoz.

Nem vagyok beteges gyűjtő, sem tárgyfetisiszta. Az igaz, hogy többet látok egy szép noteszben, mint összefűzött lapokat, amikre írni lehet, de nem vagyok beléjük szerelmes, és nem tulajdonítok nekik különösebb jelentőséget. Ha kigyulladna a lakás, nem őket menteném ki, ahogy nyilvánvalóan semmilyen más tárgyat sem. (Nem hinném, hogy lenne idő ilyesmire.)

Az egésznek nincs más értelme, mint az, hogy ahányszor kézbe veszem őket, sőt, ahányszor megérintem az ujjammal, beszippant az ízlés és a minőség elegye, ettől pedig egy szebb és jobb világban érzem magam.

Azt hiszem, pontosan erre vágytam már kislányként is.

Gyárfás Dorka

 Fotók: a szerző saját gyűjteményének darabjai