A boldogság egy kacsás lámpa, avagy szentimentális emlékgyűjtők érthetetlen döntései

–

Öt évvel ezelőtt, amikor az imádott Winston kutyám az örök vadászmezőkre költözött, egy sajtóútra kellett mennem Salzburgba. Borzalmas állapotban voltam, néhány órával azután, hogy kimondtam, ne élesszék újra Winstont, már a vonaton robogtam Ausztria felé, és közben igyekeztem összeszedni magam, hogy a kinti fontos interjú normálisan sikerüljön. Épp erről az interjúról igyekeztem vissza a szállodába, amikor az egyik kirakatban megpillantottam egy fehér kutyaszobrot. Nem vagyok nagy híve az efféle dekorációknak, ez a szobor viszont szakasztott – és majdnem életnagyságú – mása volt Winstonnak. Percekig megbűvölten álltam az üveg előtt, ám lévén vasárnap minden üzlet zárva volt, így közelebbről nem tudtam megnézni a faragott szobrot.

Egész éjjel nem hagyott nyugodni a gondolat: nekem az a szobor kell. Nem lehet véletlen, hogy épp arra vitt az utam, hogy ennyire hasonlít, és persze hogy egyébként tényleg ki nem állhatom a cukimuki díszeket.

Másnap nyitáskor a boltban voltam, ahol immár szemtől szemben álltam a szoborral – ami annyira élethű volt, hogy mire a boltvezető megtett öt lépést, hogy megkérdezze, miben segíthet, én már csak zokogva tudtam elmutogatni, hogy a buldogszoborért jöttem.

Míg hazafelé vonatoztam a buborékfóliába csomagolt, megtermett jószággal, azon gondolkodtam, vajon mennyire normális dolog, hogy az ember lélekkel ruházza fel a tárgyait. Aztán arra jutottam, hogy normális-e, vagy sem, én mindig is ezt csináltam.

Cipeltem már haza bútorfogantyúkat New Yorkból és Franciaországból. Tányérokat Dubajból, mert épp azok illettek a fali installációmba. Szambáztam már haza komplett szecessziós előszobafallal (!) a hónom alatt lomtalanításról, és hát egy idő után annyi „megmentett” antik gyógyszertári és egyéb üveget halmoztam fel, hogy meg kellett válnom tőlük, mert tele lett a sufni. A családom pedig máig emlegeti azt az akciómat, amelynek keretében az unokatestvérem és felesége mintegy kétszáz kiló antik kottát szállított nekem haza Bécsből. (Arról, hogy mi a célom velük, nyilván fogalmam sem volt, de hát mégse hagyhattam őket ebek harmincadjára…)

Mindez általában a költözések alkalmával vált kardinális kérdéssé, amikor teljesen hasznavehetetlen tárgyakat és bútorokat kellett mázsaszámra pakolásznia Keresztapámnak, aki, lévén hogy szakmájából adódóan kisbusza van, egész életére megnyerte azt a remek lehetőséget, hogy a tizenöt különféle lakhelyemre szállítsa az örökölt festményeimet, a szemétből mentett art deco asztalkámat meg az üvegbúrában őrizgetett kagylókat, amiket én gyűjtöttem a tengerparton.

Amikor néhány éve megvettem azt a házat, ahol gyermekkorom idilli nyaralásait töltöttem, a környezetemben élők közül sokan teljesen hülyének néztek, hiszen minden volt ez, csak nem racionális döntés.

Most, valahol félúton a ház felújítása közben, már mindannyian tudják, hogy ez volt az egyik legjobb döntés, amit életemben meghoztam: nem elengedni a múltamból azt, ami a boldogságot jelentette számomra.

A verőfényes nyári napokat, a birsalma illatát, a futóversenyeket az udvaron, a maratoni babaruhavarrásokat, a dinnyemagfűzést, amit csak Keresztanyu utánozhatatlan fánkja miatt voltunk hajlandók megszakítani. A kolompok hangját a szomszédos legelőn, a macskabaglyot a diófán, a kacsafarkú szendereket a kiskertben álló jázminillatú lonc körül…

Szentimentális, de vállalom: akkor tudtam, hogy helyes döntést hoztam, amikor a finnyás szőlő, amely sok-sok éve nem hozott már termést, amelyik Nagyapám egyik büszkesége volt, Apa áldozatos munkájának köszönhetően újra termőre fordult az udvaron.

A házzal együtt viszont feladatot is kaptam: rengeteg mérlegelés, gondolkodás és vívódás során el kellett döntenem, mi az, amit megtartok, mi, aminek mennie kell, és mi, ami helyett újat kell vennem. Felforgatnom, átrendeznem és szelektálnom a múltamat.

Gyorsan rájöttem, hogy a szempontjaim nem észérvek alapján rendeződnek: a disznóvágások során összevissza karistolt asztal marad, a sokkal jobb állapotban lévő asztal megy. Az ólban álló, borzasztó állapotú faragott szekrény bemegy a házba, a kifogástalan tömeggyártott szekrény kijön onnan. Az ütött-kopott bádogtányérok maradnak, a szinte új műanyag cuccoktól elköszönünk.

Pazarlás? Esztelen nosztalgia? Meglehet. De végső soron nekem egyetlen dolog számít: az egyik tárgyban benne van a gyerekkorom, a másikban nincs.

Régen rájöttem, hogy az emlékőrzés megfelelő módja nem az, hogy válogatás nélkül megőrzünk mindent, hanem az, hogy csakis az igazán fontos dolgokkal vegyük körbe magunkat, akkor is, ha a kívülállók szerint semmi értelme az egésznek. Az életünk során jó sok ember vesz körbe bennünket, de olyan, aki nagyjából ugyanazt élte át, ugyanazokat az emlékeket gyűjtötte a lelkébe, mint mi, szinte alig akad.

Épp ezért, ha az a kérdés, hogy – például – egy adott bútordarabnak mi legyen a sorsa, egyszerűen nincs értelme másra hagyatkozni, mint a tulajdon szívünkre. Így aztán előáll persze az a helyzet, hogy valamit elég lenne csak gyorsan megtisztítani, én viszont elajándékozom, helyette pedig egy sokkal rosszabb állapotú bútor felújításával foglalatoskodom. Időpazarlás? Ugyan! Emlékmentés. Folytonosság.

Huszonéves korom óta imádok bútorokat felújítani. Amikor egy, a szívemnek kedves darab új színt, új fogantyúkat, vagy akár új funkciót kap és megtalálja a helyét az enteriőrben, úgy érzem, a világ összes pénze nem volna elég arra, hogy újonnan vásárolt bútorral ugyanezt a hatást érjem el. (Erről bővebben ebben a WMN-naplómban írtam.)

Ennek ellenére a felújításkor be kellett látnom, hogy az újra igenis szükség van. A kérdés csak az, hogy mire és milyen arányban.

Nálam pompásan megfér a modern olvasófotel az évszázados gerendák alatt, hiszen nem volt a házban olyan bútor, ami betölthetné ezt a funkciót – ugyanakkor semmit, de semmit nem engedek be csak azért, mert a régi kicsit már kopottas.

Lassan összeáll a kép.

Az emlékőrzésben nincs helye sietségnek, mindent meg kell fontolni nem egyszer, de akár százszor is. Egyenként rakosgatom a hímzett terítőket, tervezem, melyik horgolt függöny hová menjen majd, minek hol a helye, mi a tökéletes színárnyalat a számára, waxszal kezeljem-e a felületét, vagy lakkozzam…

Szeretem ezt az aprólékos építgetést, szeretek elmélázni azon, melyik tárgyhoz, bútorhoz milyen emlékek kötnek: ki faragta, ki érintette nap mint nap, kinek a keze nyomát őrzik a festékrétegek rajta. És aztán rákenni a saját színemet, saját rétegemet.

Miután a festés nagy részével kész lettünk, és a kisszoba beköltözhető állapotúvá vált, a húgom gyerekeivel ottalvós „bulit” szerveztünk, hogy felavassuk a nagy művet. Először az unokaöcsém vállalkozott, az akkor még óvodás keresztlányom még nem mert bevállalni egy ekkora kalandot. A húgommal szavak nélkül is értettük egymást, amikor áthozták az unokaöcsémet: mégiscsak van folytonosság az életünkben. Azok a szép emlékek, amelyeket mi átéltünk a házban, nem értek véget, most pedig új fejezet kezdődik, amit már mi magunk írunk, és amire évtizedek múlva az ő gyerekei úgy fognak visszaemlékezni, olyan szeretettel és boldog nosztalgiával, mint mi a saját nyaralásainkra.  

Másnap reggel korán jöttek az unokaöcsémért, nehogy meg legyen szeppenve az ismeretlen helyzettől, ő azonban a megszeppenésnek leghalványabb jelét sem mutatta: be nem állt a szája, úgy mesélt mindenről, ami történt velünk az „ottalvós bulin”: a sétáról a legelőn, a kolompoló tehenekről, az ágyról, amire bekuckóztunk, a lavórról, amiben kezet mostunk… És ekkor elkaptam egy mondatot, ami segített megérteni, miért ragaszkodtam az első pillanattól fogva ehhez a sokak szerint lehetetlen vállalkozáshoz:

– És képzeld el, volt bent egy lámpa, aminek kacsa alakja van, és nagyon erősen világít!

A kacsa alakú lámpa még a Keresztanyué volt, nem egy különösebben szép darab, de meglehetősen régi, és jobb híján kénytelen voltam befogni felújítás közben, hogy elegendő fényünk legyen, az ottalvós buli közben pedig remek szolgálatot tett meseolvasáskor.

Hogy miért pont ez maradt meg az unokaöcsém emlékezetében ilyen élesen, arról fogalmam sincs. De hogy a lámpa marad, legfeljebb kap egy új búrát, az biztos.

Mert ez már az ő emléke, az ő gyerekkora: a kacsás lámpa, ami olyan erősen világít, hogy a saját gyerekkorunkra is rálátunk a segítségével.

Lehet (sőt: biztos), hogy a tárgyak önmagukban nem tesznek boldoggá senkit. De ahogy az évek során megtelnek lélekkel, úgy válnak szép lassan felbecsülhetetlenné.

Csepelyi Adrienn

 A fotók a szerző tulajdonában vannak