Pár éve – bárhova is megyek – lapul a táskámban vagy a zsebemben egy dobókocka

Igazán univerzális tárgy: használható „fej vagy írás” típusú döntéseknél pénz helyett, vagy fel lehet vele vidítani egy kisgyereket a hosszú várakozás alatt egy ügyfélváróban. Jó szolgálatot tesz a rögtönzött társasjátékokhoz, néha pedig megnyugtatja az embert, csak pörgetni kell az ujjai között. A leghasznosabbnak mégis akkor bizonyul, ha geocachingoláskor a megtalált kincsesdobozból kiveszek valamit, és a szabályok szerint ezt csak akkor tehetem meg, ha egy másik tárgyat hagyok ott helyette. Igen, a dobókockáimat nem szívesen nélkülözném – most is többet látok belőle, ahogy írás közben körülnézek a nappaliban.

Három gyerek három köldökcsonkja

Életünk során rengeteg különféle tárgy „csapódik” hozzánk. A szükséges szelektálás törvénye alól, amely szerint minden egyes darabnál érdemes elgondolkodnunk, hogy az adott tárgy szolgál-e minket, vagy mi szolgáljuk a tárgyat – az apró, tenyérben elférő „kacatok” elegánsan kisiklanak.

Egy festett kavics a gyerektől, vagy egy kis műanyag figura „még igazán elfér otthon”, és pár régi fényképbe sem lehetne belekötni.

És valljuk be: tényleg szeretjük ezeket a mütyüröket. Megmunkálását vagy anyagát tekintve még csak nem is szépek – mi mégis körömszakadtáig ragaszkodunk hozzájuk.

Elsőszülöttünk kezdeti kórházi napjaiból biztosan sokan őrizgetjük azt a bizonyos dolgot: egy szinte már megfeketedett, felnőttkörömnyi akármit, ami első ránézésre inkább kissé taszító. Mellette a rózsaszín vagy kék karkötő, a számunkra egyik legkedvesebb névvel és dátummal.

Ismerek olyat, aki még a gyerek első, a kórházban levágott körmeit is őrizgeti.

Nálunk jó ideig megvolt az a rózsabimbó, amit akkor vágtam le a kórház udvarán, amikor kiderült, mégsem mehetünk haza a várt ötödik-hatodik napon, mert a fiam elkapott valami buta fertőzést. A kis rózsafej sokat segített, hogy kicsit természetesebbnek érezzem a fehér-fertőtlenített környezetet. A virág aztán több költözést megélt, de egy idő után nemcsak teljesen kiszáradt, hanem be is porosodott, úgyhogy fájó szívvel kidobtam. Nálunk nem maradt meg a hónapokig a szekrény tetején őrizgetett esküvői csokor sem – és a következő két gyerek köldökcsonkja sincs meg. Szegény harmadiknál már annyira elvadultunk a tárgyi emlékek gyűjtésétől, hogy róla – micsoda égbekiáltó skandalum! – nem raktunk el az utókornak ultrahangos fotót.

„Nincs annyi betű a világon, ami elég lenne arra, amit az elmúlt 47,5 évemből őrizgetek!”

Ezt mondja Zsuzsa, aki gyakran önkéntedik egy hajléktalanokat és szegényeket segítő csoportban. „Több doboz levél, kis cetli, Donald-rágó papír, az ellenőrzőim, az érmeim az atlétika időkből, régi rajzok, újságok, emlékkönyvek, fényképek, bankszámla-kivonatok és számlák a múlt évszázadból, a nagyszüleim iratai… A videókazettákat és floppykat nemrég likvidáltam, de nagyon nehéz szívvel váltam meg tőlük. El kellene költöznünk, de már előre félek a dobozolástól…”

Külön kategória az „utazási emlékek”, nagyon sokan tartanak a saját komódjukon ilyesmiket: Marcsiéknál vannak kövek az Etnáról és homok a Szaharáról, Juditéknál pedig falevél az ecuadori esőerdőből.

És, ugye, mindannyian ismerünk olyanokat, akik bárhova is mennek, mindenhonnan hoznak haza egy hűtőmágnest – de nagy gondban lennének, ha valaki akár csak egyetlenegyet el akarna kérni a kollekcióból?

Miért ragaszkodik valaki a hatszázhuszonnegyedik mágneshez is?

Morzsák egy utolsó szelet kenyérből

„Sorolhatnám, mennyi fontos apróság van: egy icipici parfümös üvegcse (már csak az illattal), vagy az a púder, amit tizenhat éves koromban édesapámtól kaptam” – mondja a hatvanas Ildikó.

„De ott van a családom tagjaitól egy-egy levélke a kezük írásával és egy százszorszépes doboz a mamámtól, préselt virágokkal meg négylevelű lóherékkel. A mama utolsó kasmírkendője (sokáig ki sem mostam, hogy velem legyen az illata). Anyu sokáig őrizte azt a kiszáradt szelet kenyeret, amelyikből utoljára evett együtt a pici családunk a sajnos fiatalon elhunyt apukámmal… De ugyanígy őrizzük a nagymamám szárított kovászát, egy kockás konyharuhából varrt zsákocskában, felakasztva a spájzban.”

Regina az Eiffel-torony mellől hozott kövét és az anyukája által fecnikre írogatott recepteket tartja hasonlóan nagy becsben, Rita pedig a nagymamája újszülöttkori réklijét, amit az ő anyukája, azaz Rita dédije horgolt a kicsinek – méretre igen aprócska, igazi vitrintárgyról van szó. 

 

A huszonéves Vera egy számára fontos ember elkopott görkorijának kerekét tette el örök emlékbe, a ma már kamasz gyerek anyukája, Niki pedig attól a kismalacos kitűzőtől nem tudna megválni, amit az általa imádott volt osztályfőnökével cserélt el a hetedikes osztálykiránduláson.

Szilvi egy parányi gumibabát őriz, ami a ’90-es években fiatalon távozott anyukájáé volt. Az évek óta Németországban élő Szilvi ezt a babát mindig a táskájában hordja, kislánykorában egy tollal ő dekorálta ki. Nagyon szeretné tudni, mi lehetett a baba neve, és miről mesélne manapság, ha az eredeti tulajdonosáról kérdeznék…

Nóri az egészségügyben dolgozik, férjével két nagyobb gyermekük van, ő azt a vonatjegyet tartogatja a vitrinben, amivel a férje először utazott el hozzá 1989-ben.

Ida sztorija is nagyon tetszik:

„Van pár fontos kis tárgyam, de ami előtt a férjem a leginkább értetlenül áll, az egy kábé tíz évvel ezelőtt szerzett Kinder-figura, egy kis vörös sárkány. Ha megbillented a fejét, »tüzet okád«, vagyis pirosan felvillan a szájából amúgy is kilógó lángnyelv. Ráadásul ez a kis lény a ruhásszekrényem felső polcán őrködik, vagyis minden reggel szembenézek vele, amikor az aznapi színeket és darabokat válogatom. Nem tudom, miért olyan fontos ez nekem... Talán csak annyi, hogy jobb »kihelyezni« ezeket az érzéseket egy ilyen kis lénybe, mint »idebenn hordozni«.”

Távol a kóros gyűjtögetéstől

A pár kedves (na, jó, pár tucat kedves…) apróság megőrzése nem ugyanaz, mint a kényszeres felhalmozás – ebben valamennyi, a témában megnyilatkozó ismerősömmel egyetérthetnék, ha szóba került volna ilyesmi. Életünk során amúgy is sokmindenbe kapaszkodunk, mostanában pedig különösen fontosak lehetnek a vigasztárgyak.

A mi városunkban két elfoglalt anyuka indított efféle mozgalmat: az általuk vidám figurákkal vagy pozitív üzenetekkel megfestett kavicsokra mostanában a helyi parkokban vagy játszóterek mellett lehet rábukkanni, és a megtalált kavicsoknak tényleg mindenki úgy örül, mint egy gyerek.

Ilyenkor a szerencsés megtalálók a kaviccsal járó érzelmi többletet is magukkal viszik.

Az általam megkérdezettek többsége azért a felsoroltaknál jóval több begyűjtött tárgyat vallott be, és elismerte azt is: lehet, hogy az általuk összehordott emléktömeg másoknak már a „kóros” kategória határait feszegeti.

Idehaza nem mérték, de a nemrég kelt amerikai példa is sokatmondó lehet: egy átlagos amerikai háztartásban háromszázezer (!) különféle tárgy is lehet. Rengetegen bérelnek külön garázsokat és raktárhelyiségeket a tárgyaik számára, dollárezreket költve erre minden évben. Pedig sokféle megoldás kínálkozik a problémára a pszichológustól a jótékonysági garázsvásárig.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Nem sorolnánk az apró szerelemtárgyak közé például Ferencék gyűjteményét. Nála a pincében halmozódik a fiának egy különleges kollekciója: bárhova ment a világban, mindenhol összeszedett egy közönséges utcakövet, és hazahozta a bőröndjében Magyarországra. Itthon aztán, a helység nevével feliratozva valószínűleg e hon legnagyobb utcakő-gyűjteményét birtokolja a család…

Még szerencse, hogy én egy apró dobókockával is beérem…

Kocsis Noémi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Amir Mukhtar