„Elég izgalmas kazettakollekciótok lehet…”  jegyezte meg vendégünk, Simon, aki vegán gasztrokalandra érkezett hozzánk Methanára. Huszonkét esztendős, kizárólag magnóval felszerelt napsárga tragacsunkkal szeltük a tengerparti szerpentineket, én pedig átadtam neki az ékszeresládikát: a több mint három évtizedes karrier összes szalagra rögzített Madonna-albumával.

Ezek a pillanatok olyanok nekem, mint egy személyiségteszt átnyújtása. Simon azon nyomban átment a vizsgán: „Tinikorom óta szenvedélyes Madonna-rajongó vagyok” – vallotta be, percekkel később pedig már az új V magazin-címlapokat elemeztük, melyeken Madonna Marilyn Monroe-ként pózol, a tragikus legenda végnapjait megidézve. Majd átnyergeltünk a koncertélményekre…

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

V Magazine (@vmagazine) által megosztott bejegyzés

„Apukám zenei újságíró, ő vitt el gyerekkoromban a Who’s That Girl-turnéra, a tesómmal vérre menő háborút hívtunk az egyetlen tiszteletjegyért” – mesélte, én pedig könnyek között kérdeztem meg: „Ez azt jelenti, hogy te még a Blonde Ambition-turnén is ott voltál?” „A Girlie Show kivételével mindegyiken” – válaszolta, és én életemben először irigyeltem valakit azért, hogy kicsit idősebb nálam.

„Én csak a Drowned World turnén csatlakoztam be…” – vallottam be pironkodva. „Nem rossz kezdés” – mentett fel vétkeim alól, mire elmeséltem neki, ahogyan húszévesen egyedül érkeztem Londonba, hogy az utcán vásárolt jegyemmel életemben először láthassam élőben Őt, akinek a dalait az internet hőskora előtt hatalmas szótárakkal a hónom alatt fordítottam a csillaghegyi strandon heverve. 

„Bocs, Nimi, hogy felültünk az M-vonatra, de manapság, amikor sokkal több Madonna-tagadó él, mint rajongó, nagyon ritkán van időnk ezekre a beszélgetésekre” – exkluzáltam magam a páromnál, brit barátunk pedig hozzátette: „Hol vannak már azok az idők, mikor megnyertem a haverjaimmal rendezett »Ki tud többet Madonnáról?« hversenyt – azzal az infóval, hogy melyik kórházban születtek a gyerekei.”

Nimi elnézően mosolygott: „Csak csináljátok, fiúk. Kelletek a világnak.” 

Amikor hat évvel ezelőtt egymásba szerettünk Nimivel, kedvesem egyetlen emléke Madonnáról egy pár csúcsos melltartó és egy szépségpötty volt, meg hogy „olyan szexi hézag van a metszőfogai közt, mint neked”, mostanra pedig több ezer fős táncoló tömeg előtt pörget alig ismert Madonna-dalokat, és azt is tudja, melyik lemezre nem kerültek fel, valamint abban az érában ki volt a Királynő legfőbb alattvalója, értsd, párja. Ahogy most Simon, egykor ő is meghallgatta: hogyan aludtam a Soho kellős közepén cowboy kalappal a fejemen az első koncertélményem után, hogyan szereztem jegyet Westenden futó színházi előadásra, amelyben főszerepet játszott (volt egy Angliában lakó olasz srác akinek nagyon bejöttem, és azt mondtam neki, ha van jegyünk a show-ra, éppenséggel akár meg is látogathatom – és lett), és hogy mit kérdeztem tőle, amikor a Velencei Filmfesztivál sajtótájékoztatóján először szólíthattam meg. 

Közben hazaérkeztünk, előkerült egy kancsó bor, és bekerült még egy a hűtőbe „just in case”, majd kiültünk a teraszra, tudván: a múltidézés után muszáj a jelent is megélnünk… mármint Madonna jelenét, ami, lássuk be, a mi jelenünk is. Hiszen minden életszakaszunkat elkísérte egy Madonna-korszak, emlékszünk, melyik új dal segített gyógyulni egy fájdalmas szakítás után, melyik nyilatkozata adott erőt egy olyan időszakban, mikor az önértékelésünk a sárga föld alatt volt. És most?

„Igazi krízisben vagyok” – gyónta meg Simon. „Miért kell, hogy ilyen keményfejű kényszerrel próbálkozzon bebizonyítani, hogy releváns?

Ezen a ponton ezt már nagyon nehéz szeretni – és bár őt magát, meg mindent, amit kaptam tőle, mindig értékelni fogom, nekem ez az egész giga-segg, minimális magabiztosság, és szakmai kontrollvesztettség nagyon idegen. Tőlem, és attól a Madonnától, akiért tűzbe mennék…” 

„Neeeee! Nem veszíthetünk el téged is!” – fakadtam ki, tudván, látván, értvén, hogy a mai Madonna nagyon nehezen találja meg méltó helyét a popkultúra-mandalán. És bár vallom, hogy ma is a kortárs összművészeti univerzum kellős közepén a helye, nem tagadom: régi rajongói sorra leköszönnek, mert nekik nem Nicki Minaj meg Maluma Collab kell, hanem olyan őszinte és tiszta kinyilatkoztatások, mint a Frozen, és olyan színpadi jelenlét, mint az 1990-es MTV Awards Vogue performansza. De a világ és vele együtt mi magunk, köztü(n)k Madonna is változik.

Nemrég jött velem szembe egy TikTok-videó, ahol egy nemzetközi divatlapok által foglalkoztatott szépségszerkesztő kikérte magának, hogy Madonna annyi filtert pakol az Insta-posztjaira, hogy felismerhetetlen robotnő lesz belőle, megkérdőjelezte, mégis minek kell neki hálós harisnyában feszíteni, és hát az a fenék-implantátum, micsoda példa ez az idősödő, önmaguk értékét megkérdőjelező nőknek a feminizmus aranykorának hajnalán… 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

V Magazine (@vmagazine) által megosztott bejegyzés

Engem pedig baromira felbőszített mindez, és nem azért, mert elvakult imádattal csodálnék mindent, amit Madonna tesz, hanem mert én úgy látom, semmi értelme nincs a szabad önkifejezést, a kor előrehaladtát, a nő(ies)séget úgy lobogtatni, hogy azt csak egyféleképpen szabad, úgynevezett „méltósággal”, aminek mellesleg ebben a szövegkörnyezetben az égvilágon semmi értelme nincsen. A méltóság – a definíció szerint – az emberi jogokat szavatoló jogrendek alapja: értékek összessége, amelyek származástól, társadalmi státusztól, műveltségtől függetlenül a sajátjai.

Az emberi méltóság egyenlő minden egyes emberben – így aztán mindenkinek a maga méltósága szerint kell élni.  

Azt is szokás mondani, hogy Madonna nem tud „gracefully”, azaz elegáns bájjal öregedni, de hát könyörgök, Madonna alaptermészete mikor volt „graceful” – az Evita-promóciót leszámítva? Csipkebugyit és rózsafüzért viselve fetrengett be a köztudatba, csókolt fekete Jézust, táncolt égő keresztek előtt, saját magáról készített dokumentumfilmjében leszopott egy ásványvizes üveget, majd a torkába spriccelte a tartalmát, saját kézzel írt szexnovellákkal teli szoftpornókönyvet dobott piacra, és ötvenévesen „kidobta” a mellbimbóját egy isztambuli koncerten… folytassam?  

 

„A művészek azért vannak itt, hogy megzavarják a nyugalmat.” „Nem azért vagyok itt, hogy népszerű lehessek, hanem hogy szabad.” „A legbotrányosabb dolog, amit valaha tettem? Még mindig itt vagyok.” – Ezek a szavak már Paramount+ felületén, és az MTV-n debütáló Madame X turnét dokumentáló új filmben hangzottak el Madonna szájából, ezzel pedig azt hiszem, a legcsalódottabb rajongó és a legszkeptikusabb gyűlölő sem tud vitatkozni. Madonna természetesen változott, de korántsem megváltozott. Ugyanúgy, mint eddig, önnön nimbuszával és gyarló emberi lényével kísérletezve teremt művészetet, beszélni, gondolkodnivalót. 

Miért ne beszélhetne az ageizmus kártékony hatásairól az, aki kés alá feküdt? Elveszítette volna az arra vonatkozó jogait, hogy empátiában részesüljön? Miért ne hangsúlyozhatná a nők esélyegyenlőségének fontosságát, és követelhetné a Föld összes gyermekének kijáró alapvető emberi jogot, és miért ne lehetne malawii kórházakat és iskolákat építtető filantróp, aki felmászik Jimmy Fallon asztalára az interjú során, és kipakolja a seggét?

Meglehetősen képmutató volna, ha az egyenjogúság, mások erényeinek értékelése kizárólag visszafogottan viselkedő emberekre vonatkozna, nem igaz? 

Az éjszaka hajnalba, mi – Simon, Nimi és én – álomországba fordultunk, másnap pedig új barátok toppantak be: velük együtt Vince, tizenhárom éves korával legfiatalabb barátunk, aki miután belépett a lakásunkba, és megölelt minket, megkérdezte: „Nem rakunk be egy kis Madonnát?” Vele, tesójával, és édesanyjukkal, a két Vikivel, no meg a főzőkurzusaink vendégeivel éjszakákat táncoltunk át Toszkánában, ahol gasztronyaralásoknak otthont adó szállót vezetnek. 

„Melyik a kedvenc Madonna -számod?” – kérdeztem, és a kezébe adtam a telefonomat, hogy válasszon, majd felcsendült a hegedűszólam… Papa Don’t Preach! „Jó választás” – bólogattam. „Amire szükségem van, az egy jótanács, kérlek, papa ne prédikálj!” – énekli a huszonéves Madonna, Simon pedig az önfeledten táncoló Vincét figyelve elérzékenyülve mosolyodott el: ha ez a kissrác Drake is Lil Nas X mellett Madonnát is hallgat, a világítótorony még mindig pislákol… de azért a szkepticizmus is.  „Ma is szüksége lenne néhány jótanácsra… csakhogy úgysem hallgat senkire” – reflektált a dalszövegre. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Madonna (@madonna) által megosztott bejegyzés

Tény: azt várni Madonnától, hogy mások véleménye alapján hozzon döntéseket, olyan, mint elvárni a naptól, hogy ne süssön. És mégis: a mostani, sokat vitatott és megkérdőjelezett Madonna-éra – a Madame X korszak – úgy fogja befolyásolni a korszellemet, ahogyan minden korábbi Madonna-időszak tette: a tömegek számára aktuálisan emészthetetlen, évtizedekkel később pedig már kitaposott ösvényt jelent, amin kényelmesen sétálhatnak végig mindazok, akik korábban kritizálták az úttörőt. 

A filmet mindenkinek ajánlom, aki azt hiszi, ismeri Madonnát. És persze azoknak is, akik – nem ámítom magam, ilyen is van – nem ismerik. Még mindig van gravitációval dacoló tánckar az akrobatikus mozdulatokat be-bedobó Madonna-imázs körül, a show legértékesebb pillanatai azok, amelyekben bátran és ironikusan űz gúnyt saját esendőségéből. Amikor a lapokban kizárólag zsenge kora kapcsán emlegetett Ahlamalik Williams zseniális táncos, és három esztendeje Madonna szerelme mindenhová elkíséri a színpadon, mert a koreográfiába van építve a tiszteletteljes törődés, nehogy baja essen a megállíthatatlan ikonnak, amelyet egy mélyen érző lény tart működésben. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Olyan sokan találgatták, mi lesz vele. Megfagy New York utcáin, egyslágeres popsztárocska lesz, belehal a megemészthetetlen hírnévcunamiba, brit ladyként öregszik majd meg egy skóciai kastélyban, Afrikába költözik és nagykarimás kalapok alól hunyorognak majd a szarkalábai, vagy megszámlálhatatlan exférjjel a háta mögött szerepvesztett, szétoperált hullócsillag lesz, majd – mint minden igazi csillag –, kizárólag halála után kap engedélyt a társadalomtól a teljes ragyogásra? 

Most is találgatunk. Ahelyett, hogy meglátnánk, hogy akinek önkényesen sorsot írtunk, akit vártunk, hogy megérkezzen – a sztenderdjeinkhez, a vélt igazsághoz, a ráerőltetett önmagához –, itt áll előttünk. Én nem vártam tőle soha semmi mást, mint hogy pontosan oda érkezzen meg, ahová tart. És most itt van. 

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Czabán Máté