Madonnát is inspirálta a festő, Tamara de Lempicka, aki viharos élete után egy vulkán kráterében talált végső nyugalomra
Jómódú úrilányból a felsőbb körökhöz tartozó ifjú ara, bolsevikok elől menekülő emigránsból festőtanonc, menő művészből és a párizsi éjszaka vérbő királynőjéből a zárdában nyugalmat kereső, depresszív asszony, Hollywood sztárjaihoz bejáratos nő és ellentmondásosan szerető anya, a festő, akinek képei Madonna legjobb klipjeit is inspirálták: Tamara de Lempicka, az egyik legelső sztárfestőnő ma 124 éve született. Franciaországban élő szerzőnk, Kis Zsuzsa írása.
–
Keleti kényelem
Tamara Rosalia (más források szerint egyszerűen csak Maria) Gurwik-Górska néven született 1898. május 16-án (mások szerint június 18-án), az akkor orosz fennhatóság alá tartozó Varsóban. Édesapja orosz zsidó származású ügyvéd volt, édesanyja pedig a lengyel felsőbb körökhöz tartozott. A családot nem gyötörték anyagi gondok. Három gyermeküknek – akik közül Adrienne (Ada) híres építész lett Franciaországban – remek nevelést kaptak, bár számukra ez jobbára az előkelő svájci bentlakásos intézményt jelentette, amelyet Tamara rendkívül unalmasnak talált. Nagyanyja elvitte egy olaszországi körutazásra, ami jelentős hatással volt az egész életére: egyrészt beleszeretett a művészetekbe, másrészt saját későbbi alkotásaiban is visszaköszönt az itáliai reneszánsz képi világa. 
A szülők 1912-ben elváltak, és Tamara jómódú nagynénjéhez, Stefához került Szentpétervárra. Itt a gazdag oroszok fényűző életét élte, miközben képzőművészeti kurzusra is járt. Beleszeretett egy – állítólag szoknyavadász – lengyel ügyvédbe, Tadeusz Lempickibe, 1916-ban össze is házasodtak – a lánykérésben valószínűleg közrejátszhatott a fiatal lány szépsége, és a nagybácsija által adományozott szép hozomány is. Lányuk, Maria-Krystyna, vagy ahogy mindig emlegették, Kizette, egyes adatok szerint 1916-ban, mások szerint 1919-ben látott napvilágot.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A „bolond évek” Párizsa
Az 1917-es orosz forradalom a házaspár életét is gyökeresen megváltoztatta. Egy éjjel bolsevik titkosrendőrök jelentek meg a háznál, és magukkal hurcolták a kémkedéssel vádolt férjet. Tamara mindent elkövetett a kiszabadítása érdekében, ami végül egy svéd diplomata támogatásával sikerült is. A család Koppenhágán és Anglián át menekülve végül rokonok segítségével Párizsban telepedett le. A férje nem talált munkát, így egy ideig az értéktárgyaik eladásából éldegéltek, nem túl fényesen.
Az elképesztő akaraterővel megáldott Tamara azonban tudta, mit akar: gazdag és híres lenni. Beiratkozott két párizsi művészeti akadémiára is: a La Grande Chaumière-ben a kubista André Lhote, a Ransonban pedig a Nabis-tag Maurice Denis lett a mestere.
Tamara de Lempicka a húszas–harmincas évek Párizsában lett az, akinek ma tartjuk: az egyik legelső női sztárművész. Mivel jelenleg a párizsi Szenátusnak is helyet adó Luxembourg-palotában található Luxembourg Múzeumban éppen e korszak meghatározó női alkotóiról látható egy tárlat július 10-ig Pionnières (azaz Úttörőnők, és ezt ne a vörös nyakkendős formában értsük) címmel, kíváncsi voltam, milyen kontextusba helyezik el a lengyel festőnőt, ha már a tárlat plakátjára is az ő egyik képét választották.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A francia főváros ekkoriban feltehetően minden idők egyik legizgalmasabb helyének számított kulturális és művészeti szempontból. Az első világháborúból győztesen kikerülő ország végre fellélegezhetett. Az emberek könnyedségre, szórakozásra, frivolságra vágytak, mintha csak be akarnák pótolni, ami kimaradt a világégés szörnyű évei alatt. A háborús hátországban a nők kénytelenek voltak átvenni a hagyományosan férfi munkahelyeket a gyárakban, a földeken. Egyik napról a másikra ők lettek a családfenntartók, míg a férfiak a harcmezőkön küzdöttek. A béke beköszöntével a férfiak egy része hazatért, sokan életre szóló sebekkel. A nők az így, kényszerűségből szerzett önállóságot azonban nem akarták feladni. Nem akartak többé fűzőkben, kényelmetlen ruhákban, malomkeréknyi kalapokban járni, szinte gyermeksorban tartott, másodrangú emberként létezni. Egyenrangúságra vágytak, hiszen már bizonyították: ugyanúgy képesek megállni a helyüket, mint a férfiak. A nők szavazati jogát egy akkori szenátor, Raymond Poincaré már 1921-ben támogatta, a szenátus azonban a rákövetkező évben visszautasította a javaslatot. 1926-ban egy szabályozási rést kihasználva a kommunista párt nőket is indított a helyhatósági választásokon, akiket meg is választottak, hónapokkal később azonban a bíróság érvénytelennek minősítette (a francia nők egyébként 1944 óta szavazhatnak).
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Az idejétmúlt erők erősen visszafogták a politikai és szociális fejlődést, a kulturális életben viszont jóval kevésbé érvényesült a hatásuk, sőt. A Montparnasse és a Montmartre környékén virágoztak a művészeti iskolák, a kávézók, az avantgárd könyvesboltok, amelyeket gyakran nők alapítottak. Marie Vassilieff művészeti iskolát és étkezőt nyitott a nem francia nyelvű növendékeknek. A ma is létező, legendás angol nyelvű könyvesboltot, a Shakespeare & Companyt szintén egy nő, Sylvia Beach alapította a Szajna partján. A párizsi éjszaka üdvöskéje és a modern nő (garçonne) megtestesítője, az amerikai rasszizmus elől Európába költöző Joséphine Baker (róla ITT írtunk korábban), aki messze több volt, mint banánszoknyás táncosnő: üzletasszony, aki saját kabaré-éttermet nyitott (a második világháborúban pedig kémkedett).
A „bolond évek” (années folles) szabadsága a szexualitásban is megmutatkozott. A máshol számkivetettnek számító „mások”: bi- és homoszexuálisok, vagy éppen nem egyértelműsíthető identitású emberek is megfértek a párizsi mulatóhelyek, kávézók védelmében.
Elég csak a Budapesten még Annának anyakönyvezett – és a kiállításon is szereplő –, magyar származású Anton Prinnerre gondolnunk.
A star is born – avagy csillag születik
Ebbe a közegbe érkezett az ambiciózus, magabiztos, nagy munkabírású Tamara. Az első időkben még ismerőseit, családtagjait (gyakran lányát, Kizette-et) használta modellként. 1923-ban az Őszi Szalonon még De Lempitzky aláírással – férfi alkotót sejtetve – állította ki Perspektíva – A két barátnő című, két meztelen nőt bensőséges helyzetben ábrázoló festményét, amellyel már keltett némi feltűnést. Az áttörés 1925-ben jött el számára: a párizsi Nemzetközi Iparművészeti Kiállításon immár Lempicka néven szignált műveit a lapok, így az amerikai Harper’s Bazaar is lelkesen emlegették, első kiállítása Milánóban pedig még nagyobb sikert aratott. Olaszországban megismerkedett az arisztokrata költővel, Gabriele D’Annunzióval is.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
1927-ben szétváltak a férjével. Noha eddig sem csinált titkot számtalan viszonyából, ekkortól teljes erőbedobással vett részt a dekadens párizsi éjszakai életben: minden fontos társasági eseményen megjelent, nyíltan vállalta idős és fiatal férfi, valamint női szeretőit, gyakran meg is festette őket.
A művészeti élet legnagyobb figurái, Jean Cocteau, Picasso, André Gide társaságában forgott, megrendelői közé gazdag iparosok, európai arisztokraták tartoztak. A jómódúak kedvenc portréfestője lett.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Művészként kialakította azonnal felismerhető, saját art deco stílusát. A vászon egészét kitöltő – néha rajta túlnyúló –, nagy, szögletes, erőteljes, sima, érzéki és kéjdús testek, elegáns, némileg idealizált arcképek, néhány határozott színnel festve, gyakran semleges – barnás, szürkés – árnyalatú háttér előtt, amelyben azonban a modern világ alkotásai, például felhőkarcolók kubista módon destrukturált sémái köszöntek vissza. A testeket néha fedő, gyakran inkább keretező drapériák és szövetek a manierista festészetet idézték. Elég újszerű volt ahhoz, hogy az avantgárd ne vesse el, és elég dekoratív, érthető és értelmezhető, hogy az átlag nagypolgár is szívesen kitegye a falára, büszkélkedjen vele, és sok pénzt fizessen érte.
A női test ábrázolásában is új szemléletet hozott: intim helyzetekben, erős egyéniségű, modern nőket mutatott meg – mint a Szép Rafaella című képén, vagy a Suzy Solidorról, az ismert leszbikus énekesnőről festett portrén (a mostani párizsi kiállítás plakátján is ez a kép szerepel).
Egyik főműve az 1929-es Önarckép zöld Bugattival, amely a német Die Dame című újság címlapján szerepelt. Elegáns bőrkesztyűben, vezetősapkában ábrázolja magát, az elmaradhatatlan piros femme fatale rúzzsal. Lehet, hogy ma már közönséges egy volánnál készült szelfi, de száz évvel ezelőtt egy menő sportautó női vezetője nem lehetett akárki. Lempicka itt is megértette az új idők szavát. Érdekességképp azért még elárulom, hogy valójában nem zöld Bugattija, hanem egy kis sárga Renault-ja volt.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Lempicka először 1929-ben utazott az Egyesült Államokba, hogy kiállítást szervezzen magának, ezt azonban a nagy gazdasági világválság meghiúsította. A krízis az ő és megrendelői életét kevéssé befolyásolta, a harmincas években is zavartalanul folytatta tovább nagyvilági és hedonista életét.
A magyar kapcsolat
Nem is lenne igazi közép-európai származású sztár, ha nem lenne benne magyar szál. Raoul Kuffner von Diószegh báró még 1928-ban bízta meg De Lempickát, hogy fesse le akkori barátnőjét, egy táncosnőt. A – nem túl hízelgő – portré elkészült, Tamara pedig viszonyt kezdett a megrendelővel. A férfi – báró Kuffner Károly, felvidéki cukorgyáros és műgyűjtő fia – felesége 1932-ben meghalt, így Tamara de Lempicka 1934-ben összeházasodott magyar származású mecénás szeretőjével, és ekkortól mindenki csak „bárónőként” emlegette.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Még tovább nyugatra
A harmincas évek vége felé a festőnő több alkalommal is melankolikus időszakokat élt meg, volt, hogy Toscanában egy kolostorban keresett menedéket. Festészetében ez az eddig szokatlan témaválasztásban – apáca, lengyel parasztlány arcképe – öltött testet. A festőnő kezdeményezésére a házaspár Svájcba menekítette vagyonát, majd a nácizmus elől Amerikába költözött. Előbb Beverly Hillsben éltek és hollywoodi hírességek társaságát keresték, majd 1943-ban átköltöztek New Yorkba. Tamara de Lempicka továbbra is festett, csendéleteket, később absztrakt kompozíciókat. Az art deco azonban – legalábbis egy időre – kiment a divatból, és az egykori festősztár feledésbe merült. 1961-ban Kuffner báró meghalt, özvegye a vagyonuk egy részét pénzzé tette, és három világkörüli utat tett hajón. 1963-ban lányához, Kizette-hez költözött, aki ekkortól anyja személyi titkára és mindenese lett. Kizette és az anyja viszonya mindig is erős és ellentmondásos volt. Tamara több képén is megörökítette a gyerek Kizette-et, szerették egymást, de kevés időt töltöttek együtt, a lányt inkább a nagymama gondjaira bízta. Idős hölgyként Tamara akarata semmit nem veszített erejéből, kapcsolatuk szoros maradt, de nem könnyed.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
1978-ban Tamara de Lempicka egy arisztokrata és bohém társaság közelébe költözött Mexikóba. 1980. március 18-án álmában érte a halál.
Holtában is hű maradt extravagáns önmagához: kívánsága szerint hamvait egy helikopterről szórták a Popocatépetl vulkán kráterébe.
Utóélet – sztár a sztárban
A hetvenes évektől újra divatba jött az art deco, a galériák és múzeumok újra felfedezték maguknak Tamara de Lempicka képeit. Gyűjtői között akadnak hírességek is, mint például Barbra Streisand vagy Jack Nicholson. A legnagyobb hatást azonban valószínűleg Madonnára gyakorolta. Azon túl, hogy az énekesnő több Lempicka-kép boldog tulajdonosa, jó pár klipjében felbukkannak a festmények, vagy a belőlük inspirálódott képkockák, ilyen videó például az Open Your Heart vagy az ikonikussá vált Vogue. Az első női sztárművészt azóta újabb és újabb utóda is megidézi.
Kis Zsuzsa
Kiemelt kép: Getty Images
