Lenyűgözte ez a régi kor embereit éppúgy, mint a jelenkoréit – elég csak az Esterházy-gyűjtemény lélegzetelállító, aprólékosan kidolgozott miniatűrjeire, kicsike, a valódi tökéletes másaként funkcionáló hintóira gondolni, amikről itt írtunk. A szentendrei Mikrocsodák Múzeumában (amely jelenleg bezárt ugyan, épp új helyszínt keresnek a gyűjtemény számára) félbevágott rizsszem, köménymag, pókháló felhasználásával mikroszkóp alatt, a szó szoros értelmében visszafojtott lélegzettel készülő apró csodákban gyönyörködhettek a látogatók. De egyre népszerűbb a szarvasi interaktív makettpark, a MiniMagyarország is, amelyen a látogatók a történelmi Magyarország épületeit, tájait „járhatják be”, de gyönyörködhetnek a Dunán ringatózó gőzhajókban, vitorlásokban is, és látják futni a vonatokat…

Huszonnyolc milliméteres figurafestés

Az aprócska társasjáték-figurák festése egyre népszerűbb, magával ragadó hobbi, amelyet – talán kissé meglepő módon – sok olyan ember is űz, aki egyébként nem feltétlenül játszik az adott társassal. Fellegi István azok közé tartozik, akik játszani is szeretnek – vele beszélgettem arról, hogyan kezdett el ezzel foglalkozni.

Fellegi István – Fotó: Fellegi István

„Volt egy gödöllői baráti társaság, amellyel sok stratégiai játékot játszottunk még gimis koromban – meséli. – A Warhammer 40000 volt az egyik legnépszerűbb. Ez egy disztópikus táblás játék, amelyben vaskos páncélba öltözött katonák harcolnak az univerzum változatos lényei ellen. A csatákat pici, műanyag bábukkal játsszuk le. Ezek a figurák gyönyörűen, aprólékosan vannak kidolgozva, sokan gyűjtik vagy festik őket úgy is, hogy nem játszanak velük. Nem véletlen, hogy talán a legtöbb ember, aki elkezdett figurákat festeni, vagy eleve ezzel kezdte, vagy előbb-utóbb belefut. Bennem is régóta érlelődött, de igazán a kislányom születése után vetettem bele magamat. Szerettem volna egy olyan, otthon is űzhető hobbit, ami mellé bármikor le tudok ülni, de ha szükséges, bármikor fel is tudok állni. A figurafestés ebből a szempontból (is) tökéletes.”

Az úgynevezett „minik” valóban nagyon aprók: az átlagos emberi figurák általában mindössze 28 mm magasak az alaptól a szemig mérve. És ezeknek az alakoknak a ruháját, fegyverét, haját, de arcvonásait, szemeit is festik azok, akiknek ez a szenvedélyük.

István saját magát a kezdő figurafestők közé sorolja: „Amikor elkezdtem festeni, sokat néztem a YouTube-csatornákat, ahol színvonalas, részletes és segítőkész anyagokat találtam, és egyre több festéket és modellt vettem. Maga a kísérletezgetés még Magyarországon kezdődött hat évvel ezelőtt. Aztán amikor kiköltöztünk Angliába, egyre többet foglalkoztam vele, és mindinkább berántott ennek a világa. Akkoriban az egyik kedvenc társasom a Star Wars Imperial Assault volt – így aztán ezeket is elkezdtem festeni. Még most is sok időt töltök videók nézésével. Úgy nőnek ki az ezzel foglalkozó új csatornák, mint gomba. Színvonalasak, jó felszereléssel, jó vágással készülnek az anyagok, valóban rengeteget lehet tanulni belőlük. Egy gond van, bele lehet esni abba a hibába, hogy az ember csak néz, gyönyörködik, és nem csinál semmit. Könnyen megtörténhet, hogy úgy érzem: minden héten tanulok öt új dolgot – de ha nem próbálom ki, akkor nem tanultam semmit.”

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Társasjáték-figurák – Fotó: Fellegi István

Ami Fellegi István szerint igazán fontos, az a folyamatos kísérletezés. Rengetegféle festék van, ecsetek, technikák, de mindent gyakorolni kell, sokáig. Az eszközök használata csak az egyik része ennek a hobbinak – a másik az alkotó saját kreativitása, fantáziája. Ahogy István elmondta, vannak olyan figurák (mint például A Gyűrűk Ura-, Star Wars-filmekhez kapcsolódó alakok), amelyeknél viszonylag adottak a színek. „Ám olyan világokban, amelyek nem kötődnek konkrét filmhez vagy történelmi eseményhez, tényleg szinte azt festesz, amit csak akarsz. Megteheted, hogy keresel a neten képeket, hogyan festették ki mások, de te magad is kitalálhatsz egy színkombinációt.

Ennek komoly színelméleti háttere van, mi néz ki jobban vagy kevésbé jól. Vannak stratégiák arra, hogyan lehet harmonizáló színeket összeválogatni, lehet figyelni a színhőmérsékletre, szaturációra, játszani a felület fényességével. 

A legfontosabb kontrasztot teremteni a figura különböző elemei között. Mivel a figurák nagyon kicsik, fontos, hogy távolról is jól kivehetők legyenek a részletek. Nem csak netről lehet persze tájékozódni, próbálok nyitott szemmel járni a világban, jó színkombinációkat találni, és aztán azokat átültetni egy minire. Háromszáz kifestetlen modellem van épp a polcaimon, úgyhogy bőven van még mit csinálni.”

Fotó: Fellegi István

Könyvszeretők kedvére – ex libris és társai

Személyes vallomás: azóta vágyom rá, amióta először megpillantottam egy gyönyörű, szecessziós stílusú ex librist, és édesapám elmondta, mit jelent a latin kifejezés, mire szolgál a beragasztott képecske. A grafikusok által tervezett, különleges képeket azonban túl nagyzolónak éreztem volna saját magamhoz, de némelyik könyvemhez is – az ex libris utáni vágy azonban változatlanul megmaradt bennem. Évtizedekkel a gyerekkori rácsodálkozásom után találtam rá Káposztás Judit aprócska, csodás pecsétjeire.

Káposztás Judit – Fotó: Káposztás Judit

„Gyerekkoromban szerettem rajzolni, később azonban ez valahogy évekig kimaradt az életemből – meséli Judit. – Az egyetemen marketinges végzettséget szereztem, ezen a területen is helyezkedtem el. Ám amikor 11 éve megszületett a kisfiam, szerettem volna újra alkotni, kreatív dolgokkal foglalkozni, rajzolni. Ez annyira erős volt bennem, hogy elvégeztem egy grafikus tanfolyamot, rajztanárhoz, festőművészhez jártam tanulni. A képzésen jöttem rá, hogy a klasszikus sokszorosító grafikai technikák, a papírmetszés, linómetszés, hidegtű nagyon közel állnak hozzám. Keresgéltem, melyik az az eljárás, amivel otthon is meg tudom valósítani az elképzeléseimet anélkül, hogy lenne présgépem vagy bármilyen komolyabb felszerelésem. A kézi pecsétkészítéshez szükséges alapanyagok akkor még nem voltak elérhetők itthon, csak külföldön, így onnan rendeltem az alapanyagokat, eszközöket. És bár évekkel később ebből nőtt ki az Artistamp nevű márkám, eleinte egyáltalán nem az volt a célom, hogy kereskedjem vele – egyszerűen csak szerettem volna megalkotni az elképzelt kis pecséteimet.

Az ehhez szükséges technika annyiban tér el a linómetszéstől, hogy az alapanyag nagyon könnyen megmunkálható, szép, finom motívumokat lehet kivágni belőle.”

Judit számára – marketinges végzettsége ellenére – sohasem az volt a cél, hogy kitalálja, várhatóan mi a legnagyobb bevételt generáló termék. Az ex libris például kifejezetten szűk réteget vonzó darabnak tűnhet akkor, amikor egyre kevesebben olvasnak, ráadásul mind népszerűbb az e-book.

Fotó: Káposztás Judit

„Szeretek olvasni, sok könyvem van, mindig is vonzódtam az ex librisekhez – egyszerűen csak ezért kezdtem el ilyeneket tervezni. Sokan szeretik az egyedi, különleges, személyre szóló pecséteket. Ma már több mint száz képecske közül lehet válogatni, vannak növényeket, állatokat, illetve műfajokat, például krimit, romantikus regényt vagy éppen gasztrotémájú könyvet  megjelenítő rajzok… De nagyon szeretik az Olvasó-sorozatot, amely azt ábrázolja, hogyan, milyen helyen vagy épp testhelyzetben olvas valaki.”

Káposztás Judit készít ugyan kifejezetten nagynak számító, 10 × 15 cm-es, logós pecséteket, de a legtöbb bélyegző, az ex librisek, figurás darabok ennél jóval kisebbek – a pici ikonokat ábrázoló pecsétek pedig, amelyeket például bullet journal készítéséhez használnak, alig félszer fél centi méretűek. Az alkotás folyamata pedig szinte mindig hasonló: „Szeretek az egyedi ötleteimből kiindulni. Szerencsére elég nagy szabadságom van a tervezésben – vannak az egyedi igények, és vannak az én elképzeléseim. Csodálatos érzés, amikor ezek találkoznak – mint amikor a többszínű lenyomatot készítettem, például az I love bike vagy a Madárpár pecsétnél, ahol „megfordul” a lenyomatkészítés menete, a pecsétet a kezembe fogom és a pecsétgumit színezem be óvatosan a csepp alakú tintapárnával, nem egyszerűen csak belenyomom a tintapárnába a pecsétet.”

Fotó: Káposztás Judit

Akad, aki konkrét elképzeléssel érkezik, például szecessziós stílusú ex librist szeretne – ilyenkor utánanézek, milyen megoldások vannak, milyen betűtípust használnak stb.

De megtervezni egészen új dolgokat mindig fantasztikus. Számomra ugyanis mindig mindennek a mozgatója az alkotás, és az alkotásból vett öröm. Amikor jönnek az ötletek, azt kigondolni, megvalósítani úgy, hogy az tényleg szép legyen. Szép nekem, és szép annak, akinek készül.”

A természet csodái mint minták, motívumok – vagy akár alapanyagok

Termések felhasználásával készült medál, ezüst fülbevaló aprócska figurákkal, valódi gyerekrajzot visszaadó ékszer az anyukának vagy apukának, jegygyűrűk, amelynek az egyike fatörzset, a párja kecses faágat idéz… Gajcsi Blanka ötvösművész ékszerei egyediek, különlegesek, mindegyik más és más, de  mindegyikből sugárzik a természet szeretete és a kapcsolatok ereje, értéke.

Fotó: Gajcsi Blanka

„Sosem volt kérdés számomra, hogy alkotótevékenységet kell hogy végezzek – meséli. – Amióta csak az eszemet tudom, rajzolok, készítek valamit. Édesanyám, nagypapám is rajztanár volt, sőt anyukám két évtizede készít bábokat, most épp a Bóbita Bábszínház részére. Annak idején hezitáltam a grafika és az ötvösség között, de a szaktanárom szinte ragaszkodott hozzá, hogy az utóbbit válasszam. Vannak, akik azt gondolják, hogy a lányok ezt az ékszerkészítés miatt szeretik annyira – ezzel azonban valójában csak az utolsó évben foglalkoztunk. Előtte már nagyon sok mindent megismertünk, tanultunk cizellálni, tűzzománcozni, aztán amikor ékszert készítettünk, akkor sem nemesfémmel, hanem rézzel, bronzzal dolgoztunk.”

Blanka végül szobrászként diplomázott, dolgozott is szobrászként, az utóbbi évtizedben viszont már szinte kizárólag ötvösmunkákkal foglalkozik. „A pályám elején az egyik ötvös kollégám készítette a Zoób Kati Zsolnay ékszerkollekció ötvösmunkáját – idézi fel –, ő hívott engem is, hónapokig dolgoztunk együtt. Ez csodálatos élmény volt, nagyon sok apró, új dolgot tanultam meg ekkor.”

Fotó: Gajcsi Blanka

Amikor Blankát megkeresi egy új megrendelő, elmondja az elképzelését, gondolatait, de az is előfordul, hogy nagyon konkrét kéréssel érkeznek, akár egy képpel, rajzzal.

„Bármennyire határozott elképzeléssel érkezik is valaki, fontos számomra, hogy belevigyem a munkába a saját személyiségemet, az én ötleteimet. Nem szeretem azt érezni, hogy másolok – magyarázza. – És az egyedi megoldásokat a megrendelőim is szeretik. Az egyik nagyon kedves felkérésem egy amerikai, Pécsett tanuló pártól érkezett. Jegygyűrűt szerettek volna, de valami igazán személyre szabottat. A férfi családnevéből indultam ki, ami »Forest«, vagyis erdő. A természet, a növények mint motívumkincs eleve nagyon közel áll hozzám, végül ebből kiindulva készült el a fatörzs–faág kombinációjú gyűrűpár.”

Fotó: Gajcsi Blanka

De Blanka gyakran nem is csak ábrázolja, hanem használja is a magokat, terméseket.

„Egy vásáron megláttam egy fiatalember pultját, aki egzotikus magokat árult a legkülönbözőbb helyekről, Afrikából, Ázsiából. Teljesen bezsongtam, felvásároltam tőle mindent, és elkezdtem ezekkel dolgozni, nagyon jó ötleteket adott.

Később az eladó állandó megrendelője lettem, de közben itthon is, kiránduláskor, szedtem össze a legkülönbözőbb kis magokat, vagy akár taplógombát. Gyönyörű formákat lehet találni, csak az a fontos, hogy tartós legyen, olyan, amit gyűrűbe, fülbevalóba, medálba tudok foglalni. Amit pedig nem foglalok ékszerbe, azt ábrázolom: nagyon szeretem az állatokat. A testvérem állatorvos, én pedig megmintázom az állatokat, legyen az ló, kutya, nyúl, éticsiga…”

Fotó: Gajcsi Blanka

Nemcsak állatok, de emberek, főleg gyerekek is a művész modelljei: az apró, libikókázó vagy épp hintázó, körhintázó figurák elképesztően bájosak, és nehéz elképzelni, hogyan is lehet elkészíteni ilyen pici figurákat. De az alkotó számára minden kihívás: ha kávébabot, csillagánizst, vagy épp borsszemet szeretne (ő vagy a megrendelő) az adott ékszerre, megtalálja a módját, hogy elkészítse – például guminegatív felhasználásával.

Esküvői fotó a tervrajzhoz, menyasszonyi fátyol a drótkerítéshez

Mikroméretű fűcsomó, tűnél nem vastagabb vasúti sín, picike mozdony – megannyi gyereket, és meglepően sok felnőttet bűvöl el a vasútmodell, ha meglátja a Vasúttörténeti Parkban vagy egy kiállításon. Arról, hogy miért is lehet beleszeretni ebbe a hobbiba, és mennyifajta ismeret szükséges hozzá, Holló Ákossal beszélgettem, akit éppen egy lengyelországi vasútmodell-találkozón sikerült elérnem telefonon.

Holló Ákos – Fotó: Holló Ákos

„Gyerekkoromban karácsonyi ajándékként kaptam egy vasútmodellkészletet, szerettem, de aztán szinte el is feledkeztem róla – meséli. – Egészen addig, amíg a harmincadik születésnapomon egy barátom meg nem lepett egyetlen kis személyszállító vagonnal. Ez annyira megdobogtatta a szívemet, hogy elkezdtem felnőtt fejjel vasútmodellezni. Azt az első pillanattól kezdve tudtam, hogy az otthoni terepasztal-építés nem izgat – ami számomra igazán érdekes, egy sokkal nagyobb pálya felépítésében való részvétel és az ezzel járó technikai kihívások. Elkezdtem keresgélni a neten, és rátaláltam a FREMO-ra (Freundeskreises Europäischer Modellbahner), ami egy Németországból kiinduló európai szervezet, és pont azt a fajta vasútmodelles világot fogja össze, koordinálja, ami számomra is a leginkább vonzó.

Itt az a lényeg, hogy szabvány szerinti modulokat, szegmenseket készítünk, és amikor Európából összejönnek a modellezők, a különálló darabokat össze tudjuk illeszteni, és akár több száz méter hosszú terepasztalokat építünk.” 

Amint Ákos elmesélte, épp ez történik az említett találkozón is: valódi vasútüzemet játszanak szabályos menetrenddel, az állomásokon vannak „állomásfőnökök”, jelzők, és minden mozdonynak saját mozdonyvezetője.

Jubileumi találkozó Riesában – Fotó: Holló Ákos

Minden vasútmodellező saját maga dönti el, melyik időszakot szeretné megidézni, Ákos a hatvanas–nyolcvanas éveket szereti a legjobban. „Számomra ennek az időszaknak a járműállománya a legérdekesebb, legsokoldalúbb. Még jártak gőzösök, de már dízelmozdonyok is, és villanymozdonyokkal is találkozhattunk. Mi a korabeli Zirc vasútállomást építettük meg – illetve még építjük. Erre a lengyelországi találkozóra – amelyen a nyolcvanas évek világát idézték meg a szervezők – közel húsz méter modult hoztunk magunkkal. A találkozóra a korhűség miatt alakjelzőket terveztünk be, és a találkozó tematikája miatt nem volt szükség felső vezetékes modulokra sem. Természetesen hoztuk a korszaknak megfelelő mozdonyokat és vagonokat is. Sok ilyen apróság van, amire figyelni kell, de pont ettől olyan izgalmas és szép az egész.”

A vasútmodellezés sohasem csak önmagáról a mozdonyról, néhány vagonról, és egy sínpárról szól – meg kell építeni a tájat, az épületeket, a kapcsolódó elemeket. Ez a munka pedig szinte sohasem egyszemélyes.

„Nagyon sok mindent tervezünk és készítünk saját magunk, de számomra a motiváció az, hogy ez egy társasági játék. Az építést – vagy annak egyes elemeit – lehet egyénileg vagy társakkal csinálni, de a cél végül az, hogy ezek a terepasztal-darabkák aztán a találkozón egy nagy egész részeivé váljanak és életre keljenek. Amikor felpakoljuk a modellezőtársakkal a teherautót, elmegyünk, és beépítjük az elemeket abba az óriási terepasztal-rendszerbe egy hatalmas teremben, és végül amikor minden működik, az felemelő. Fantasztikus érzés, amikor az egyik pillanatban a műhelyben szórja az ember az ágyazatkavicsot a vágányra, a másik pillanatban pedig már visszük és játszunk többtucatnyian, de néha akár több százan, Európa több országából. Átélhetem a csapatmunkát, a közös játékot, de az egyéni kutatómunkát is.”

Ez a fajta vasútmodellezés ugyanis nem kisvonatok vásárlásával vagy állomásépítéssel kezdődik, hanem (akár évekig tartó) kutatással.

Ákos és barátai hét éve dolgoznak a zirci állomáson, de az első időszakban többet járták az országot, mint amennyi időt a műhelyben töltöttek.

„Eleinte a könyvtárakat, levéltárakat, archívumokat bújtam folyamatosan. A hatvanas évekből alig maradt fenn fotó, ugyanis tilos volt a vasutat fényképezni, nagyon hosszú ideig tartott, amíg sikerült néhány fényképet találnom. Dolgoztunk családi fotókból, újságcikkekből, volt, amikor egy esküvői fotót találtam, amin a háttérben ott volt a vasútállomás egy részlete… Ilyen apró elemekből, régi vasutasok elbeszéléseiből, illetve több helyszíni bejárásból raktuk össze, hogyan is nézett ki az akkori zirci állomás és környéke. Ez az időszak önmagában másfél évig tartott – és ekkor még egy szöget nem ütöttünk be.”

Amikor a kutatómunka megvan, akkor kezdődhet el a számítógépes tervezés, amihez meg kell határozni a méretarányt. Ákosék az 1:87-es (H0) méretarányt választották, mert ennél már részletesen ki lehet dolgozni az egyes elemeket, de még nem túl nagyok, átlátható, kezelhető, és egy külső szemlélőnek is látványos. Ebben a szakaszban az asztalosmunkától kezdve a vágányhálózaton, elektronikai hálózaton át az épületekig mindent ki kell találni, részletesen meg kell tervezni. Ez újabb közel egy évet vett igénybe.

„Amikor megvagyunk az előkészítéssel, tervezéssel, kezdődik maga az alkotás – magyarázza. – Először az asztalosmunkával, aminek rendkívül precíznek kell lennie, a milliméterek is számítanak, hiszen miniatűr dolgok kerülnek egymásra. Ha elkészültek a faasztaldarabok, jöhet a vágányfektetés – de ez sem csak annyiból áll, hogy leragasztja az ember a sínt, ilyenkor fel kell forrasztani a vezetékeket, szakaszolni a síneket, hogy ne legyen sehol zárlat, az állomás – éppúgy, ahogy a valóságban – a következő évtizedekben üzembiztosan működhessen.”

Modulrendszer – Fotó: Holló Ákos

Ha elkészült a vágányhálózat, jöhet az elektronika. Ez a mai vasútmodellezés már nem az a klasszikus „villanyvonatozás”, amikor még egy trafót tekergetett az ember, hanem számítógépek által vezérelt digitális modellezés. Ez viszont sok feladat elé állítja az embert, speciális elektronikus megoldásokra van szükség, erősítőkre, számítógépekre, dekóderekre, mindenféle csuda technológiákra. Ráadásul Ákosék az elektronika nagy részét is maguknak gyártják. „Nekem nem ez a szakmám, de nagyon érdekesnek tartom, így a legtöbb dolgot autodidakta módon tanulom meg, nemcsak a tervezését, de a gyártását, programozását is. Heti három-négy órát tudunk rászánni a munka és család mellett, de közben átéljük azt, hogy a hobbinknak köszönhetően nagyon sokféle eltérő tudás halmozódik fel, az asztalosmunkától – amelyhez lézertechnológiát is használunk – az elektronikai tudáson, informatikai tudáson át a 3D-s nyomtatásig, CNC-technológiáig vagy éppen a picike tárgyak elkészítéséig, festéséig, sőt »rongálásáig«.”

A legtöbb ember számára a legérdekesebb talán a vasútmodellben a táj egyes elemeinek elkészítése lehet. Önmagában az is megkapó, amikor bekeveredik valaki egy vasútmodellboltba, és meglátja a készen kapható kis épületelemeket, fákat – de sok modellező amit csak lehet, saját kezűleg készít el.

„Az az igazán kreatív rész, amikor rávarázsoljuk az előkészített terepre a tájat.

Építünk drótból, papírból, fából, műanyagból, gyantából, rézből… bármiből – sorolja Ákos. – Egyszer drótkerítést akartam készíteni – egy 1,5 cm × 30 cm-es tüllfátyolcsíkot kerestem hozzá, olyat, amelyiknek a szerkezete tökéletesen imitálja az igazi dróthálót. Több hónap keresgélés után találtam rá a megfelelő menyasszonyi fátyolra.

Az eladó meglepődött a kért méreten, de egy méternél rövidebbet nem adtak. Azóta minden modellezőtársnak tudok drótkerítéshez alapanyagot adni…”

„Weathering” – Előtte-utána – Fotó: Holló Ákos

Liszt és zabpehely, de nem főzéshez…

„Van, hogy csiszolópapírt használunk, mert pont olyan felületre van szükségünk. De ki kellett találnunk azt is, hogy az utca pora miből legyen – rájöttünk, hogy a zirci utakhoz a legjobb a Nagyi titka finomliszt. A fákat is meg lehetne venni a boltban, de sokkal nagyobb élmény – és lényegesen gazdaságosabb is – megsodorni villanyvezetékből, a lombjának az elkészítéséhez ledarálni például zabpelyhet, és megfesteni zöldre. De természetesen a tájépítésnél is bevetünk mindenféle modern technikát, lézervágót, 3D-s nyomtatást, CNC-technológiát. Saját magunknak rajzoljuk meg a MÁV-tervrajzok alapján az épületeket, majd 3D nyomtatókkal kinyomtatjuk, csiszoljuk, bevakoljuk, berakjuk a nyílásszárókat, ablaküveget, berendezzük a szobákat, világítást teszünk bele.

Előfordul, hogy egy pici épület hónapokig készül, vagy akár hetekig ragasztjuk le kis csomónként a füvet egy mocsaras vidéknél.

Amikor pedig kész az épület, vagy oszlop, pad, út, még antikolni, koszolni kell. Az angolok a »weathering« kifejezést használják rá, ennek az a lényege, hogy ne legyen túl steril, tökéletes, tiszta – látsszon az elemeken, hogy nyomot hagyott rajtuk az idő vasfoga. Rozsdásítunk, olajlefolyást csinálunk, koszcsíkot, sárfelverődést, kátyút az útra, ahol a gyalogosok levágják a kanyart, ott »letapossuk« a füvet. És persze életképeket is helyezünk bele, emberi alakokat, szituációkat, akár vicces jeleneteket…

Miután évek alatt elkészül a táj fűvel, fával, villanyvezetékkel, út szélén lerobbant autóval, elkopott zebracsíkokkal, kiskutyával, már »csak« az van, hogy játék, játék, játék – amire évente mindössze két-három alkalmunk van, alkalmanként két-három napon át. De valójában az első pillanatától élvezem.

Az ágyazatkő szórása egy ekkora állomásnál hetekig, hónapokig tart, éjszakákon át ugyanazt a pár apró mozdulatsort csinálod – de ez nagyon jó alkalom arra, hogy kikapcsolj és a gondolataiddal legyél.”

H. Fekete Bernadett