A százötven éves Met 

New York híres múzeuma, a Metropolitan az idén ünnepli a százötvenedik születésnapját, s ezt igen stílusosan teszi: a Making Marvels – Science & Splendor at the Courts of Europe, azaz (nagyjából) Csodagyártók – Tudomány és ragyogás az európai udvarokban című kiállítás kétszáz év (1550–1750) európai tárgyait vonultatja fel, a másik időszaki kiállítás középpontjában pedig a Szahara művészete, kézművessége áll. A Met tehát a világot hozza el Amerikába, s az a kiállítótérben elcsípett párbeszédfoszlányokból gyorsan kiderült számomra, hogy a tárlat nagy része egészen másként hat egy született amerikai múzeumlátogatóra, mint rám. 

Nem azt akarom mondani persze, hogy jobban tetszik neki, dehogy – a helyzet azonban az, hogy míg nekünk külföldre sem kell mennünk azért, hogy a Making Marvels vitrinjeiben álló tárgyakhoz hasonlókat csodálhassunk, az amerikai látogatók jelentős része életében először szembesül testközelből az európai órásmesterek, aranyművesek, szobrászok és tudósok alkotta tárgyakkal. Ennek megfelelően a döbbenet, a csodálkozás, az „ezt nem hiszem el” számos megnyilvánulási formájával találkoztam, ami engem is arra ösztökélt, hogy figyeljek kicsit jobban oda ezekre a tárgyi remekekre.


Álmaikban Európa visszainteget

Jó, nem volt nehéz dolgom, ha egyszer maga a kiállítás kurátora, Wolfram Koeppe vezetett végig a térben, aki (a végére már nagyon irigyeltem ezért) a kiállított tárgyakat látta működés, átalakulás, „csoda” közben, így egy sor olyasmire is rávilágított, ami egy átlagos szemlélő számára láthatatlan marad. (Az alábbi fotón épp egy a Nap vizsgálatára készített kék színű üveglencséről mesél az Esterházy-gyűjteményből. Mit mondjak, egy kicsit menőbben néz ki, mint a füstölt üvegcserepeink, amikkel gyerekkorunkban vagánykodtunk napfogyatkozások idején…)

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A második, ami a kiállítási tárgyak láttán eszembe jutott (na jó, csak a harmadik, mert előbb az jutott eszembe, hogy ennyi pénz nincs is), az, hogy mennyire másként viszonyultak a letűnt századokban az emberek a tárgyakhoz. Nehéz volna megmondani, jó-e, helyes-e funkció feletti jelentéssel felruházni valamit, ami végső soron mégiscsak egy élettelen tárgy, de manapság is sokszor hallani, hogy „a tárgyaknak lelkük van”. Hát, ezeknek a tárgyaknak pedig kétségtelenül van. Nem csupán lelkük, de tudományos hasznuk, emellett pedig státuszszimbólumként őrizgették őket évszázadokon át. 

És ez ennek a kiállításnak a leginkább elgondolkodtató mozzanata: hogy a XVI–XVIII. században a tudomány és a fejlődés még kéz a kézben járt a gazdagsággal és a pompával. A gazdag európai udvarok egymással versengtek, hogy a legjobb tudósok, kézművesek és művészek a legpompázatosabb, legmodernebb tárgyakat készítsék el az ő dicsőségükre.

Nem mennék messzire a tekintetben, hol van ma a tudósok, kutatók, művészek megbecsültsége, és nyilván a burzsoázia diszkrét bája is felróható egyes tárgyak esetében, ugyanakkor e tárgyak nagyon markáns lenyomatai annak, milyen az, ha a pénz, a művészi igény és a tudományos fejlődés kéz a kézben jár.

Max Hollein a Metropolitan Múzeum igazgatója és Dr. Ottrubay István, az Esterházy Vállalatcsoport igazgatója

Úri muri

A bal oldali „automata” – nevezhetjük akár robotnak is, bár nem ez a hivatalos – az egyik örök kedvencem, Fraknón már láttam, és jól elkuncogtam rajta. A Bacchus-figurás automata (nem, nem Döbrögi) annak a régi hagyománynak a lenyomata, hogy

az előkelőségek az általuk szervezett hatalmas lakomák alkalmával igyekeztek elkápráztatni a vendégeiket. Ehhez pedig mindenféle eszközt bevetettek, és szó szerint semmi sem volt drága: automata italszervírozó, szökőkút (a kiállításon láttam olyat, amelyen mitológiai nőalakok mellbimbójából folyt a nedű…), tengeri kagylókból sok-sok nemesfémmel készült, illetve szobornak álcázott ivókupák.

Ez az I. Esterházy Pál által készíttetett automata is italt szervírozott az asztalon gurulva díszes, állatok húzta szekéren. Imádom!


A másik szerkezet 1610 örül készült, Diána istennőt ábrázolja, és gyakorlatilag minden darabja mozog, s közben az időt is mutatja.

Elképzelem, ahogy a szerkesztőségben a „mennyi az idő?” kérdésre felhúzom, és odagurítom Fiala Borcsáék szobájába. Szerintem imádnák! (Pláne, hogy az ára vélhetően a WMN tízévnyi költségvetése…)

DIY anno

Ha nem rezzennék össze minden elefántcsont tárgy láttán a világ összes múzeumában, akkor azt mondanám, hogy ez a vitrin volt a legszórakoztatóbb. Ki gondolta volna ugyanis, hogy a kontinens prominens személyiségei idejében a DIY hobbi nem volt más, mint az elefántcsont-esztergálás? Némely kékvérű ifjonc egészen magas szinten űzte ezt a tevékenységet, amelyet vallásos alapon közelítettek meg: a gömb kifaragása ugyanis a Teremtéssel állt párhuzamban szerintük. 

„Isten volt az első esztergályos” – tartották akkoriban, s ennek megfelelően e tevékenységhez kellő cikornyákkal ellátott, művészi igénnyel kidolgozott esztergapadokat készítettek a kis grófok, hercegkisasszonyok számára.

A nemritkán hajszálvékonyra faragott díszeket aztán igazi művészek ragasztották a lelkes amatőrök készítette kupákra és különféle dísztárgyakra. 

Shine on You Crazy Diamond

Nem mondanám, hogy megszállottan rajongok az ékszerekért, de azért a kiállítás drágaköves részlegén én is dobtam egy hátast. Például a világ legnagyobb zöld gyémántja, a 41 karátos Dresden Green láttán, amely egy kalapdíszbe foglalva tündökölt az egyik vitrinben. A mandula alakú ékkő mintegy öt centiméter hosszú. Bevallom, én korábban még sosem láttam zöld gyémántot, és eléggé meglepett, hogy a smaragdhoz képest mennyivel lágyabb, melegebb a ragyogása. Nem mondanám, hogy nem méltó a körítése: Jean Jacques Pallard ékszerkészítő jóvoltából 411 (!) kisebb, és két bazi nagy fehér gyémánt veszi körbe a Michael Diespach csiszolta zöld gyönyörűséget.

Forrás: Getty Images/Michael Freeman/Corbis

Újrahasznosítás luxuskivitelben

Akad olyan is a kiállított tárgyak között, amelyek még a kutatóknak is fejtörést okoztak. Ilyen volt például ez a minihintó is, amely teljesen élethű, de a rendeltetésére sokáig nem sikerült rájönni. Mivel számos ehhez hasonló, teljesen élethű konflist találtak az európai kincstárakban, most úgy gondolják, hogy ezek a miniatűrök valódi hintók makettjei voltak, amelyek különleges alkalmakkor (esküvőkön, kiemelt jelentőségű látogatásokkor) fuvarozták az előkelőségeket.

Mivel azonban színaranyból és ezüstből készültek (belül bőrrel, egzotikus faberakásokkal és mindenféle extrákkal), még ezeknek a mesésen gazdag uraknak is a luxus kategóriába tartoztak, így a valódi hintókat a használat után nemes egyszerűséggel szétszedték és újrahasznosították, a makett pedig maradt nekik emlékül.

Micsoda környezettudatosság! Ez a hintó egyébként szintén az Esterházy-gyűjteményből származik, a XVII. század második feléből.


Lemenni a térképről

Bevallom, elég sokszor gondolkodtam már el azon, vajon miért pont úgy néznek ki a térképek, ahogyan. A különféle appok megjelenése óta sokféle nézetben próbálhatunk eligazodni, nekem viszont azonnal a szívembe lopta magát ez az 1584-ben készült kütyü. Térkép – de milyen! Az odométer azt mutatja, mi áll előtted az úton, és milyen terepen haladsz. Nézzétek csak a szalagot, amelyen jól láthatók az egymást követő települések és nagyobb geográfiai alakzatok!


Egzotikus szörnyetegek

Albrecht Dürer 1515-ös fametszete, A rinocérosz egészen abszurd (vagy inkább morbid) formában jelenik meg ezen a Bohémiában készült újraértelmezésen: az akkoriban egzotikus-ijesztőnek tűnő „szörnyeteg” teste teknőspáncélból, korallokból, gyöngyökből és csigákból-kagylókból áll. Brrr.

Az első rinocérosz egyébként I. Mufazzar szultán ajándékaként érkezett Európába, 1515. május 20-án. Az ajándékot Alfonso de Albuquerque, Portugál-India kormányzója kapta, aki azzal a lendülettel tovább is küldte azt I. Manuelnek, Portugália uralkodójának. Dürer az erről az egyedről rajzolt vázlatok alapján készítette híres művét.

Aki járt már Fraknón, az Esterházy-kincstárban, az láthatta, hogy a XVI. században a távoli tájakról származó növényi részek, csontvázak, kitömött állatok és egyéb furcsaságok szintén státuszszimbólumnak számítottak. Az Esterházyak birtokában a legyezőkorallok, teknőspáncélok és kiszárított kardhalak mellett volt például egy bálnapénisz is…


Nem hiszel a szemednek

Az aranyberakásos mikroszkóp (kb. 1750) láttán felrémlettek előttem a pénteki bioszgyakorlatok – mit mondjak, a mi eszközeink nem egészen így néztek ki a laborban. De van itt csilivili napóra és az asztalnál bort szállítmányozó automatizált teknős is. Igen, ez utóbbi teljesen komoly, tessék csak megnézni a jobb szélső képet. 


A jobbról második fotón viszont valami egészen lenyűgöző látható – nem véletlen, hogy ennél a tárgynál folyamatosan sorban állnak az emberek a múzeumban. Mert ez olyasvalamit tud, amit most is csak nehezen bírok felfogni.

A miniportrék V. Keresztély dán királyt és az uralkodóház tagjait ábrázolják. Ha viszont belenézünk a távcsőbe, a kilenc portréból összeáll a király édesanyjának, Zsófia Amália királynénak az arcképe. 

Geometria, matek és optika. Mennyivel szórakoztatóbb így, mint a suliban!

„Boszorkánymester ön, Kempelen?”

A jobb oldali kisfiúrobot (valójában: A műszaki rajzoló) nekem speciel a rémálmaimban szokott előjönni, a bal oldali török úriember azonban nekünk, magyaroknak különösen ismerős lehet (a fotóm azért ilyen szerencsétlen, mert ha közelebb mentem volna hozzá, megszólal a riasztó. Ezt tapasztalatból tudom.) Kempelen Farkas 1769-es találmánya, A török nem más volt, mint egy sakkautomata.

Noha az évszázad találmányának titulálták, és körbeturnézta vele a fél világot, a gép pedig legyőzte Nagy Katalin cárnőt és sok magas rangú kíváncsiskodót (a fenti felkiáltás Mária Teréziától származik), már az elejétől gyanakodtak arra, hogy ez az automata bizony nem is automata. De a nyitjára sokáig nem jöttek rá, és szabályos legendárium épült köré.

Az egyik legenda szerint Kempelen egy Voruszki nevű barátját rejtette a gépbe, aki katonaszökevényként csak így tudott elmenekülni a halálbüntetés elől. Akárhogy is: A török még ma is egyszerre ijesztő és lenyűgöző.


A törökről (egészen pontosan arról, ahogyan Kempelen azt bizonygatja: nincs benne semmiféle ember) Edgar Allan Poe esszét írt, Raymond Bernard pedig 1927-ben filmet forgatott Le joueur d’éches címmel. A kiállításon egy hű másolat látható, mivel az eredeti automata 1854-ben, egy philadelphiai tűzvészben megsemmisült.

Hány az óra, Vekker úr?

Tüköróra, csillagászati óra, zenélő, táncoló, mesét elmutogató figurák – e két évszázad órásmesterei valami egészen döbbenetes szellemi és művészeti teljesítményre voltak képesek, kimeríthetetlen fantáziával.

Álltam e műremekek előtt, és arra gondoltam: micsoda kincs volt akkoriban a tudás! Mekkora értéket képviselt, ha valaki a természettől függetlenül meg tudta mondani, mennyi az idő – és mennyire nem jelent ez az ismeret ma már semmit. Rápillantok a telefonom kijelzőjére vagy az okosórámra, és ennyi.


A kedvenc darabom mégis ez a XVII. század második felében készül laterna magica-óra, ami történetesen épp az Esterházy-gyűjteményből érkezett. Az időmérésen túl ugyanis vetítésre is képes: készítője úgy alakította ki, hogy a belsejébe rakott lámpás és egy kis fiókba csúsztatott festett üveglapok segítségével a falra vetíthessen. A lapokon látható Jézus és Leopold császár is, aki I. Esterházy Pál iskolatársa és barátja volt. Ez önmagában kiváló látványosság egy előkelő vacsorán, ám

a szerkezet igazán izgalmas funkciója az, hogy éjszaka magát a számlapot lehetett kivetíteni vele a falra. Gondoljunk bele, ez mennyire modern és hasznos dolog lehetett az 1600-as években, amikor nemhogy digitális órák nem léteztek, de a villanyt sem lehetett egy mozdulattal felkattintani az éjszaka közepén, hogy megnézzük, mennyi az idő!

Nem véletlen azonban, hogy nem terjedt el ez az óratípus: sajnos több tűzvésznek is okozója volt, így az előkelőségek szép lassan leszoktak róla. 

És neked mi a csillagjegyed?

Már a kiállítótérből elkezdtem fotókkal bombázni szerkesztőségünk asztrológia-királynőjét, Kerepeczki Annát, akivel tátott szájjal bámultuk azokat a részletgazdag, őrületesen szép eszközöket és tudományos leírásokat, amelyekkel a korabeli tudósok a csillagok állásáról, mozgásáról értekeztek – vagy próbálták azt megfejteni. Ma két kattintás, és aki vágyik rá, megkapja a napi horoszkópját, Anna előre jelzi, mikor van a Merkúr retrográdban, és így tovább.

De ahhoz, hogy mindez ma evidencia lehessen, ezeknek a régi tudósoknak az állhatatos munkája kellett. És persze marha sok pénz. Amit megkaptak azokban az udvarokban, amelyekben a döntéshozók belátták: a fejlődés kulcsa az oktatás, a tudás – és az, hogy merjünk haladni a korral. Még akkor is, ha az pénzbe kerül, és néha újra kell gondolnunk miatta az addigiakat.


Ha valaki márciusig New Yorkban jár, szívből ajánlom neki ezt a tárlatot (és az egész Metet, de erről majd külön írok), mert egyszerre vicces és elgondolkodtató. És persze csodálatosan szép. 

Aki pedig közelebb szeretné megszemlélni ezeket a csodákat, az Fraknó várát vegye célba, ahol számos mozgó, zenélő, csiripelő, automatizált (vagy csak egyszerűen lélegzetelállítóan szép) tárgy látható a kincstárban, és magyar nyelvű idegenvezetést is kaphatunk, hogy megismerjük őket. 

Csepelyi Adri

A képek a szerző tulajdonában vannak