Pénz nélkül költeni is nehéz – Így süllyedt a világ a legnagyobb gazdasági válságba

–

Az Amerikai Egyesült Államok virágzott a húszas években, hiszen az első világháború győzteseként nem kellett szembenéznie további belső viszályokkal, háborús veszteségekkel, sőt a legtöbb ország a tengerentúlra volt kénytelen törleszteni rövid lejáratú kölcsöneit, és Amerika exportcikkeire volt utalva. Az Egyesült Államok vált a világgazdaság központjává és legnagyobb hitelezőjévé, miközben az életszínvonal folyamatosan növekedett, a mozi, a rádió és az autók térhódítása megkezdődött, a közhangulat szárnyalt. Ezzel szemben a hadviselő országok nem győzték nyögni a háborús terheket, kimerültek az anyagi és emberi erőforrásai, súlyos mértékben megnövekedett náluk az infláció és a munkanélküliség.

Az amerikaiak – érthető okokból – rendkívül optimistán tekintettek a jövőbe, és egyre elterjedtebbé váltak a tőkepiaci befektetések is. A kiváló gazdasági mutatók mellett hasított a részvénypiac, és a jóból senki nem akart kimaradni. Olyannyira nem, hogy sokan attól sem riadtak vissza, hogy hitelt vegyenek fel a beruházásaikhoz.

Mindenki gyorsan és könnyen akart meggazdagodni, rengeteg, pénzügyekben járatlan laikus kezdett el tőzsdézni, de ahogy ez általában lenni szokott, ezek a befektetések szinte mind csődbe jutottak,

amiből aztán a spekulánsok és az amúgy is élvonalbeli üzletemberek profitáltak.

Az Egyesült Államok gazdasági fellendülése a termelés átlagosan 40 százalékos emelkedésével járt, ami kedvezően hatott a fogyasztásra is, egyre nagyobb mennyiségű eladható áru jelent meg a piacon, és ez túltermeléshez vezetett: minden ágazat kapacitását meghaladva állított elő cikkeket, ennek költségeit pedig hitelekből fedezték. Mivel a piac nem bővült, sőt a pénzek jelentős részét a termelésbe fektetett hitelekre fordították, így vásárlóerő sem maradt, ez pedig az eladhatatlan cikkek felhalmozódásához vezetett.

Ebben a helyzetben csökkenteni kellett a termelést, ami tömeges leépítésekkel, a munkanélküliség drasztikus emelkedésével járt. Ez visszavetette a vásárlási hajlandóságot, ami újabb elbocsátásokhoz vezetett: ördögi kör kezdődött.

1929 októberében – az máig tisztázatlan, hogy miért pont 24-én – a már amúgy is szorult gazdasági helyzetben hirtelen mindenki eladni akart a New York-i tőzsdén, venni senki, és a nap, amely a bankrendszer összeomlásához vezetett, fekete csütörtökként vonult be a történelembe. Az árfolyamok drámai zuhanásba kezdtek, a tőzsdekrach október 29-én, fekete kedden tetőzött.

Ez alatt a néhány nap alatt több mint ötvenmillió dollár deficit sújtotta a piacot,

napokon belül több ezer bank ment csődbe az Államokban. Ráadásul az emberek rettegtek a további veszteségektől, mindenki igyekezett visszaszorítani a kiadásait, és ez a teljes amerikai gazdaságot elindította a lejtőn.

Számos ágazat sodrodódott a csőd szélére, üzemek zártak be, még több elbocsátás következett, és a munkanélküliség soha nem látott méreteket öltött. A termelőknél rengeteg felhalmozott áru maradt eladatlanul, hiszen nem volt vásárlóerő, így fordulhatott elő, hogy a vonatokat kávéval, gabonával és egyéb mezőgazdasági termékekkel hajtották, hogy legalább ily módon ne vesszenek kárba. Az emberek kígyózó sorokban álltak az ingyenkonyhák előtt, de az sem volt ritka, hogy valaki végső elkeseredésében egy felhőkarcolóról vetette a mélybe magát.

A krízis éveken keresztül megállíthatatlannak tűnt

A bankok tömeges csődje szűkítette a hitelkínálatot, a piacról lényegében eltűnt a pénz, ami a gazdaságot működésben tarthatta volna.

1933-ra az Egyesült Államok közel huszonötezer bankja közül tizenegyezer ment csődbe, ami azzal is járt, hogy ezeknek a pénzintézetnek a betétesei minden megtakarításukat elvesztették. A részvényesek is pórul jártak: 1929 és 1933 között az összes tőzsdei befektetés értéke 92 százalékkal csökkent. Csak 1932-ben kétszázhetvenháromezer családot lakoltattak ki, 1934-ig pedig összesen több mint egymillió család farmját árverezték el a hiteleik miatt. 1934-re a százhuszonhatmilliós országban tizenhárommillió munkanélküli volt, és harmincnégymillióan éltek állandó jövedelem nélkül. Az sem volt ritka, hogy az emberek pitypangból próbáltak ételt készíteni, de a ketchupból és vízből készült leves is gyakori fogás volt az asztalokon a pénzhiány miatt.

A drámai gazdasági helyzet természetesen súlyos emberi, társadalmi és politikai következményekkel is járt

A válság a világ minden táján komoly átalakulást indított be, és

az egyre nehezedő körülmények között könnyen teret hódíthattak a szélsőséges politikai mozgalmak.

Így vált egyre népszerűbbé Hitler radikális retorikája a kétségbeesett németek körében. 1932-ben a német munkanélküliség aránya már meghaladta a 30 százalékot, a szövetségi választásokon a nácik a szavaztok 37 százalékát söpörték be az első helyen végezve ezzel. 1933. január 30-án Hitlert kinevezték kancellárnak, ezt követően pedig nem volt megállás a hatalomátvételben, ennek következményeit pedig mindannyian ismerjük.

Mindeközben Herbert Hoover amerikai elnök óriási adóemeléssel és az aranystandard (nemzetközi monetáris, vagyis pénz-, illetve valutarendszer, amelyben az ország valutájának értéke törvény által meghatározott módon megegyezik az arany egy rögzített mennyiségével) bevezetésével próbálta orvosolni a helyzetet – sikertelenül. Ilyen állapotok között

nem volt könnyű dolga az 1933-ban frissen beiktatott Franklin D. Rooseveltnek, aki meghirdette a New Dealként elhíresült új gazdasági és társadalmi programtervét, hogy kivezesse az országot a recesszióból.

Sikerének egyik fő kulcsa az volt, hogy a támogatottság érdekében folyamatosan tájékoztatta a társadalmat, és a válság által legsúlyosabban érintettek számára és a társadalom perifériájára szorult rétegeknek is megoldást ígért.

Az elnök nem tétlenkedett, hivatalának első száz napjában máris gyors megoldásokat foganatosított a legsürgetőbb területeken: négynapos bankzárlatot rendelt el, új banktörvényt vitt keresztül a kongresszuson, és megtiltotta az arany kivitelét az országból. A bankok újbóli megnyitását szövetségi hatósági engedélyhez kötötte, megerősítve ezzel a bankokkal szembeni megtépázott bizalmat. A munkanélküliség megszüntetésére irányuló törekvések jegyében felállították a polgári tartalék hadtestet (CCC), ennek keretében a munkások táborokban laktak, ingyen étkezést, szállást, egyenruhát és napi egy dollár zsebpénzt kaptak. A program résztvevői erdőket ültettek, utakat, hidakat építettek, folyószabályozást végeztek. Emellett megalakult a közmunkaügyi hivatal is (Works Progress Administration; WPA), és a közmunka bevezetése nyomán épült meg a Los Angeles-i Griffith obszervatórium, a New York-i LaGuardia repülőtér és a San Franciscó-i Golden Gate híd is. Kiépült a társadalombiztosítás rendszere, bevezették a minimálbért, maximalizálták a munkaidőt, és bevezették a munkanélküli-segélyt. Roosevelt az 1936-os választáson elsöprő sikert aratott, és az évtized végére kivezette az országot a válságból.

Roosevelt programjának alapjai azonban nem az elnök fejéből pattantak ki, sikerét John Maynard Keynes, angol közgazdásznak köszönhette, aki meglepő magyarázattal szolgált a válság kirobbanására: Keynes az elégtelen makrogazdasági keresletben látta a probléma forrását. Ez az elmélet szakított az akkori alapvető állítással, miszerint minden kínálat megteremti a maga keresletét, lerakva ezzel egy új, később róla elnevezett közgazdaságtani irányzat alapjait, mely az állami beavatkozást sürgette.

Keynes úgy vélte, ha a háztartások és a vállalatok beruházási és fogyasztási kereslete elégtelen, akkor az állami költségvetésnek kell vásárolnia.

Végül az ipari forradalom harmadik hulláma – amely az Államokból indult – segítette elő a válság utáni fejlődést

A kőolaj és az elektromos áram szolgáltatása, a gépkocsigyártás ipari húzóágazattá vált: autópályák, hidak, alagutak, benzinkutak és javítóműhelyek, autós vendéglátóegységek épültek világszerte. London és Párizs között megindult az első légi járat is, amit a légi közlekedés világméretű és rendkívül gyors ütemű kiépülése követett. 

Érdekes, hogy a történelem bizonyos szempontból megismételte önmagát a 2008-as válság idején, de annak hatásai – még ha óriási pusztítást végeztek is – korántsem voltak olyan drasztikusak, mint a XX. századi recesszióéi. Azt viszont egyelőre nem sejthetjük, hogy a koronavírusnak milyen hosszú távú hatásai lesznek majd, és a mostani gazdaságmentő lépések mennyire lesznek eredményesek.

Krajnyik Cintia

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images