-

Sajtószabadság régen...

Amit ma az újságírók, olvasók, politikusok többsége gondol a sajtószabadságról, az még a múlt század hatvanas-hetvenes éveiből ered. Vagyis a nyomtatott és elektronikus média klasszikus időszakából. Azokból az évtizedekből, amikor a frekvenciahiány miatt szükség volt médiahatóságokra, és az írott sajtó, – főleg az Egyesült Államokban – olyan erős lábakon állt, hogy önszabályozással is képes volt etikus és jogszerű működésre.

Az elmúlt 25 évben nagyot változott a világ. Új szereplők, és főleg új eszközök jelentek meg a média világában. Terjednek a blogok, mindent beterít a közösségi média, és ehhez az új médiavilághoz már nem lehet úgy hozzáállni, mint régen. Ma már nem az döntő, hogy van-e cenzúra, berendelték vagy kitiltották-e az újságírókat valahonnan.

...és ma

De akkor mi alapján lehet eldönteni, hogy a mai viszonyok között mennyire szabad a sajtó?

Mindenkinek figyelmébe ajánlom a South East European Media Observatory tartalmas kiadványát. Ez egy folyamatosan frissülő felmérés, amely azt vizsgálja, hogy milyen lehetőségei és korlátai vannak  a délkelet-európai országok médiarendszereinek.

A Brankica Petkovič médiakutató vezetésével készült kiadvány új megközelítést választott. Nem a szabadság sokszor szubjektív fogalmát, hanem az integritást és annak mérhető elemeit helyezi a vizsgálat középpontjába. Öt kérdést vizsgálnak, amelyeken keresztül azt elemzik, hogy az adott ország médiarendszerének egésze

képes-e arra, hogy ellássa a feladatát, feltárja a tényeket, az események valós összefüggéseit, vagyis az igazságot, vagy pedig valamilyen területen már áldozatául esett a politikusi, gazdasági nyomásnak, és éppen emiatt eltorzult, korrupttá vált.

Vagyis: mennyire működik egészségesen egy adott ország sajtórendszere? Mennyire őrzi meg, illetve veszíti el a szabadságát?

Horvát János (fotó: Kállai Márton)

Az öt kulcskérdés:

1. Van-e az országnak médiapolitikája, kik alakítják azt, és betartják-e a szabályokat?

Közös jellemzője a vizsgált országoknak, hogy hiába születtek korábban mindenütt médiatörvények, az orgánumok a napi politikai és politikusi döntések mentén kénytelenek működni, és a kormányzat nem egy országban még a szabad netre is rá tud telepedni.

2. Valóban közszolgálati módon működik-e a polgárok pénzéből a közszolgálati rádió és tévé?

Valamennyi országban kimutatható az állami jelenlét túlsúlya és befolyásoló hatása, melyet konkrét példákkal támasztanak alá. A példák elsősorban a szereplési statisztikákkal kapcsolatosak, de mindenütt gond a nem kormánypárti újságírók kiszorítása, illetve a műsorrendelések során kiáramoltatott pénzek párt és pártoló kasszák felé történő irányítása.

3. Miként alakulnak az állami reklámköltések, igazságos-e az elosztásuk?

A kérdés nemcsak azért érdekes, mert egyértelműen látszik, hogy a kormányok többnyire a „baráti” publikációkat hajlandók támogatni, hanem azért, mert az is kiderül, hogy az állam, illetve az adott kormány illetékesei a kereskedelmi reklámozókra is hatást gyakorolnak, és azok sem hirdetnek „ellenzéki” kiadványokban. Erre nemegyszer még informálisan fel is szólítják őket a kormányzati tényezők.

4. Milyen a médiatulajdonlás helyzete, és mennyire átlátható a tulajdonosi háló az egyes orgánumok mögött?

Az e kérdésre született válaszok azért leleplezőek, mert az elmúlt két évtizedben egyre több olyan újság, tévé és rádióalapítás történt a régióban, amelynek egyetlen célja a befolyásszerzés volt. Vagyis az adott pénzügyi vagy politikai befektető nem a médiavállalkozásától várja a hasznot, hanem azt felhasználva jut egyéb megrendelésekhez, állami, alapítványi pénzekhez. És ha a tulajdonosi viszonyok átláthatatlanok, akkor könnyen bekövetkezhet az, hogy az adott publikáció, – ha gazdasági vagy politikai érdekei éppen megkívánják, – egyik pillanatról a másikra 180 fokos irányváltást hajtson végre.

5. Mennyire ismertek a modern újságírói módszerek, és mennyire vannak jelen a médiában?

Ez az a kérdés, amely leginkább lényeges a XXI. században. Használjuk ugyan még az újságírás kifejezést, a „szakma” gyakorlói egyelőre így nevezik magukat, de a fogalom bizony kezd idejétmúlttá válni. Nemcsak azért, mert lassan eltűnik az újságpapír, hanem azért is, mert a tevékenység lényege változik. Egyre nagyobb szerepet kap például a data-mining, vagyis az adatbányászat, ahol a „bányászok” már többnyire jogi vagy éppen közgazdász végzettségű, az internetben jártas fiatalok, akik felfedezik a rejtett összefüggéseket, cégviszonyokat vagy akár családi kapcsolatokat. Ma már komoly szerkesztőség nem is igen tud létezni e munkatársak nélkül. Az ő munkájuk szabadsága is szorosan kapcsolódik a törvénykezéshez, és az információhoz való hozzáférés jogát meghatározó rendelkezésekhez, ugyanakkor munkájukat számtalan segédanyag, és kifejezetten erre a célra írt számítógépes program segíti, mely mindenki számára hozzáférhető a neten, csak persze nem mindegy, hogy ki mennyire ügyesen bánik ezekkel az eszközökkel.

Egyértelmű, hogy az online publikációk és a közösségi oldalak egyre inkább primer hírforrássá válnak, és a blogokkal, kommentekkel mind többen lesznek maguk is újságírók, lapszerkesztők, avagy akár kiadók is. Ezért

a szabályozni akaró cenzorok kétségbeesetten erőlködnek, hogy megtalálják e szerteágazó, burjánzó új médiavilág megregulázásának eszközeit. És ahogy múlik az idő, úgy válik nyilvánvalóvá, hogy ez egyre kevésbé sikerül nekik.

Ha valaki a fönti öt kérdésre hazai válaszokat keres, észreveheti, hogy helyzetünk kezd hasonlítani a délkelet-európai képre, – ha úgy tetszik, ezen a téren elkezdtünk balkanizálódni. De a sajtó szabadságának kialakulóban van az új, kiszélesedő rendszere. És ezek alakításnak mi magunk is részesei lehetünk.

Horvát János