–

Azt hiszem, az egész egy műanyag kaniszterrel kezdődött. Aminek az alján egy kis csap is volt, hogy könnyebb legyen használni. És ami már akkor selejtes volt, amikor megvettük. Egyszerűen nem működött a csap. Aztán folytatódott a bakancsommal, ami három hét után kilyukadt, no nem azért, mert szögbe léptem, hanem mert ennyi idő alatt kopott el a sarka, és két hónapon belül levált a talpa. Nyilván azért, mert rossz minőségű, olcsó lábbeli volt… gondolhatnánk, csakhogy nem lenne igaz, ugyanis a legnagyobb világmárka cipője is egy év alatt szakad le a lábamról.  Legutóbb a két éve beszerelt zuhanykabin egyik tartóeleme fáradt el és tört ketté, előtte a zuhanyrózsa ment tönkre. Öt év alatt a harmadik.

Nem akarok azzal jönni, hogy régen minden jobb volt, de csak van valami oka, hogy a régi zuhanyrózsa tovább bírta, az old school cipőket pedig nem lehetett elnyűni. Igen, ez a hülyeség és a bóvli kora, de talán tehetünk ellene.  

Vedd meg, fogyassz, vásárolj!

Végre abba a fázisba ért a lakásfelújításunk, hogy már elkezdhettünk beszerezni néhány bútort is. Mivel még soha nem vásároltam magamnak bútort, logikus lépésnek tűnt körülnézni egy nagy bútoráruházban… ahol úgy felbosszantottam magam, hogy azzal a lendülettel jöttem is kifelé. Papírkönnyű tucatbútorok, pozdorja aranyáron, hogy néhány fióknyitás után a fogantyú a kezemben maradjon? Úgy döntöttem, inkább kihagyom.

Itt azonban álljunk is meg egy pillanatra, mielőtt egyéni szociális problémának és siránkozásnak tűnne ez az egész írás.

A „tervezett elavulásról” valószínűleg már mindenki hallott, azt pedig, hogy a használati tárgyak minősége egyre romlik, saját bőrünkön tapasztaljuk. A probléma az, hogy a gazdasági növekedés fenntartása miatt generálni kell a fogyasztást, a gyártók pedig törekednek a minél nagyobb profitra. Nyilván, ha kiváló minőségű tárgyak vennének minket körül, és nem változna folyamatosan az aktuális trend, akkor nem vennénk újabb és újabb dolgokat (vagy legalábbis nem ennyit), hogy aztán újra pénzt keressünk, amit aztán újabb dolgokra költhetünk. De hát fogyasztanunk kell, tehát a termékek kevésbé tartósak, hamarabb elromlanak, a technológia gyors fejlődése miatt egyre gyorsabban avulnak el, a divat- és reklámipar állhatatos munkájának hála pedig azt is lecseréljük, ami egyébként még használható lenne.

Persze meg is fordíthatjuk a gondolatmenetet: manapság már mindig a legújabbat, legdivatosabbat akarjuk, miért is gyártanának hosszú távra, jó minőségű holmikat? Ördögi kör, ami azonban munkahelyeket teremt, hiszen a bóvlit folyamatosan elő kell állítani. Csakhogy mára kiderült, hogy ez az egész, úgy ahogy van, fenntarthatatlan.

Az egy dolog, hogy folyamatosan költjük a pénzünket (a látszólag olcsó pedig hosszú távon valójában többe kerül nekünk) és pazaroljuk az időnket (hiszen újra és újra be kell szereznünk egy tárgyat, amire meg kell keresnünk a pénzt), de ezeknek a tárgyaknak az előállítása óriási környezetterhelést jelent, a rekordidő alatt kukába kerülő holmik miatt pedig szépen lassan belefulladunk a saját szemetünkbe. Ezzel sokáig nem is kellett szembesülnünk, mert ügyesen eltüntettük a mocskunkat szem elől, csakhogy Kína két évvel ezelőtt úgy döntött, hogy nem akar többé a nyugati világ szemétlerakójaként működni, és bezárta kapuit.

Az emberiség évente 2,1 milliárd tonna kommunális hulladékot termel, amiből egy átlag magyar évi 385 kilogramm, vagyis napi több mint egy kiló szeméttel veszi ki a részét. Az ENSZ 2019-es jelentése szerint az elektronikai és elektromos hulladék évente nagyjából ötvenmillió tonna, aminek csupán húsz százalékát hasznosítják újra hivatalosan, a többi hulladéklerakókba kerül, ahol aztán szennyezik a talajt és a felszín alatti vizeket. Ráadásul az elektronikus eszközökben található igen ritka és értékes nyersanyagok – például az arany, platina, kobalt és ritkaföldfémek – végleg elvesznek. Durva, de a világ aranykészletének nagyjából hét százaléka az e-hulladékban található, és ma már százszor több arany van egy tonna e-hulladékban, mint egy tonna aranyércben.

A természetvédő szervezetek közben folyamatosan kampányolnak, gyűjtik az aláírásokat, próbálnak hatni a törvényhozókra. Például, hogy szigorúbban szankcionálják, akár börtönbüntetéssel is, ha egy cég a termékeibe szándékosan építi be a meghibásodást. Hogy a gyártók vegyék vissza és hasznosítsák újra a termékeiket. Hogy legyenek ismét betétdíjas termékek. És néha úgy tűnik, hogy van remény, az olasz hatóságok például két éve két nagy techcéget több millió euróra büntettek a telefonjaik szándékos lassításáért. 

Ki fizet, hogyan fizet, mivel fizet: nem mindig egyértelmű. Változtak-e az etikett szabályai ezen a téren?

WMN Life – 2020. október 22. – KAd

 

Az én kis drágaságaim

De ezeket csak háttérinfóként és érdekességként meséltem el. Mert az egy dolog, hogy az ember rájön, hogy hülyének nézik és szembesül a fogyasztói magatartásának következményeivel. Vagy hogy van az a minőség (illetve minőség hiánya, csak hogy teljes legyen a képzavar), amiért már tényleg nem hajlandó pénzt kiadni.

De van ennek a történetnek egy másik vetülete, egy kevésbé ideologizált, kevésbé univerzális, sokkal inkább személyes része is: ha ugyanis egyszer meglátod a régi, felújított, kézműves tárgyakban és bútorokban a szépséget, többé nem menekülhetsz. Hogy egy kedves kis közhellyel éljek: ezeknek a tárgyaknak lelkük van, és személyiségük. Az újrahasznosítás pedig egyszerűen jó buli, és szexi, általa még inkább magadévá teszed a világot.

Egy olyan tárgy, amit felújítottál, amin látod, hogy az valakinek a keze munkája, amivel törődtél, az valószínűleg nem landol rövid időn belül a kukában.

Az első egyedi lakberendezési tárgyunk már néhány évvel ezelőtt megvolt: egy asztali lámpa újrahasznosított biciklialkatrészekből, amit az egyik bicikliszerelő ismerősünk készített.

Aztán vettünk egy háromlábú sámlit egy fafaragótól.

Aztán lett egy előszobai tükrünk, ami egy régi fapados tükör és egy antik képkeret szerelméből született meg.

Tavaly nyáron találtam egy lócát a padláson. Fogalmunk sem volt, hogy került hozzánk, talán még az előző tulaj hagyhatta itt. De ha már itt volt, és viszonylag jó állapotban, kár lett volna veszni hagyni.

Találtunk még néhány bútort a padláson, amiket szintén felújítottunk, így végül lett egy komplett bútorszettünk a teraszon, asztallal, hokedlivel, és nagyapám egykori foteljaival. 

Ezek után már nem is tűnt olyan eszement ötletnek, hogy akár én magam megcsinálhatnám a konyhabútort is. Mint említettem, a bútoráruház termékei nem nyerték el a tetszésemet, abban pedig nem bíztam, hogy egy asztalos nem rohanna ki a világból, amikor szembesül nálunk a rá váró feladattal. Maradjunk annyiban, hogy nem sok derékszög van a lakásban. És ha már handmade, akkor legyen újrahasznosított is: elkezdtem a kertből összeszedni a régi deszkákat és egyéb faanyagokat, amitől a férjem annyira megrettent, hogy inkább ő maga nekiállt a konyhabútornak. Ő számolt, vágott, összeszerelt, én terveztem és festettem. Így lett csapatmunkával egyedi konyhabútorunk.

A könyvespolc és a komód azonban még mindig hátravolt. A neten találtunk egy asztalost, aki egyedi bútorok gyártásával, forgalmazásával, régi bútorok felújításával foglalkozik. Tőle vettünk régi, felújítandó könyvespolcot, komódot, konyhaasztalt és székeket. Mindezt a menő bútorüzletben kapható termékek árának töredékéért.

Úgy döntöttünk, elég volt az „orosz csillár” látványából is, de sem az áruházakban sem a neten megvásárolható darabok nem nyerték el a tetszésünket, úgyhogy megkérdeztük egy bicikliszervizben, nincs-e nekik elfekvőben egy selejtes kerekük. Volt, nekünk pedig így lett dizájnos csillárunk ingyen.

A fogas régi ablakspalettából készült.

A fotelt, amiben ülök, miközben ezt a cikket írom, egy volt kolléganőmtől kaptam.

A padláson már vár egy újabb kisszekrény a felújításra. Nemrég pedig találtam egy szovjet vekkert. Nem mondom, hogy régen minden jobb volt, de ez az óra van vagy negyvenéves, és még mindig kiválóan működik. Kellemesen tiktakol, az ébresztőhangja pedig… maradjunk abban, hogy nem szundizol vissza utána.

A Duna-partról összeszedett uszadék fából asztali lámpa lesz, a faszeletből vágódeszka pedig már csak hab a tortán.

De miért írom le mindezt? Mert mindenkit arra ösztönöznék, hogy legyen kreatív. Amit csak tudunk, újítsuk fel, gondoljuk és hasznosítsuk újra, támogassuk a kis manufaktúrákat és kézműveseket. Ne fogadjuk el és nyugodjunk bele, hogy a bóvli korában élünk. Meg egyébként is, ez tök jó buli!

Iliás-Nagy Katalin

A képek a szerző tulajdonában vannak