Szó szerint vajúdtam is az oviban! – Egy kétgyerekes anya beszoktatós kálváriái

–

Három hét a „kispadon”

Hatalmas lufihassal ültem az aprócska padon az öltözőben. Elsőszülöttem pár percenként odarohant hozzám, minden második alkalommal sírva.
Az udvaron szuperül elvolt, de amint be kellett menni, és jött a körjáték – a szervezett része az ovis létnek –, éktelen visítás és ellenállás következett.

Türelmesek voltunk, sok minden zajlott akkoriban. Épp csak pár hónapja költöztünk haza külföldről, vártuk a kistesót, nem akartuk megterhelni még azzal is, hogy csak bedobjuk a mély vízbe: „volt 0–24 órán keresztül mama, nincs 0–24 órán keresztül mama”.

Próbálkoztunk mindennel: minket mindig összekötő láthatatlan fonallal és védőburokkal, ami beborít, varázskristállyal, ami szuper bátorrá teszi, és fényképekkel rólunk az ovizsákban.

Ezeket imádta, rituálévá lettek, de így is bő három hétbe telt, mire mindez tényleg bástyát jelentett neki, és nem csupán az én „kiegészítésemet”, miközben amúgy ott dekkoltam a közelében.

Hogy ne csak üldögéljek, ergo, hogy ne gondolja azt a gyerek, semmi dolgom, az óvónénik elláttak feladatokkal: akasztókat varrtam a kis törülközőkre, befőttesüvegekről szedtem le a címkéket, kimentem az udvarra gereblyézni. Eleinte voltunk jó páran beszoktatós szülők, de egy ponton már csak én maradtam. 

Három hét után tört meg a jég. Beszokott, halleluja! Persze azt hittem, túl vagyunk a nehezén. 

Amikor mindenórás lettem (olyannyira, hogy a vajúdásom egy részét is az oviban töltöttem, egész konkrétan hét–nyolc perces fájásokkal) és legfőképp, miután megszületett a kishúga, magasabb fokozatra kapcsolt.

Jött a nehéz tüzérség

Tudjátok, a reggeli átadásnál a lábba való csimpaszkodós, kapaszkodós, sikítós horror, amit az oviból kilépve is hallani, és ami közben az anya is bömböl. Legalábbis én ugyanúgy sírtam, mint ő. Pár perc múlva kaptam az üzenetet az óvónénitől, hogy már vígan játszik, minden rendben. Hálás voltam ezekért a gesztusokért. Sok óvodapedagógus nem veszi figyelembe azt, hogy ez az anyáknak is nagyon nehéz.

Végül aztán minden rendbe jött, és imádtuk az ovi minden pillanatát. Igazság szerint néha irigyeltem a gyerekeket, olyan jó dolguk volt ott, amolyan nyugis Waldorf-módra. 

Annyira beleszerettünk abba a légkörbe, hogy egyértelmű volt, a kicsi is Waldorf oviba fog menni – igaz, egy másikba, ugyanis azóta megint elköltöztünk. 

Kirepül a kismadár

Lelkileg már treníroztam magam rá, hogy el kell engednünk a kicsi kezét, de amikor a férjem hazajött az első ovis szülőiről, és kezembe nyomta az ovis zsákot, amit mindenki egyénileg kidekorálhat, felszakadt belőlem a sírás.

Hirtelen túl egyértelművé vált, hogy ez most meg fog történni, nincs mese.

Közben a tudatalatti keményen dolgozhatott, mert úgy elraktam a zsákot, nehogy elkeveredjen, hogy azóta se találom.

Persze attól még a beszoktatás első napja ugyanúgy eljött, ha volt zsák, ha nem. 

A mi ovinkban az a menet, hogy az új gyerekek kettes turnusokban érkeznek, minden héten ketten jönnek ismerkedni, első nap csak az udvaron, másnap csak a reggeli játékon, harmadnap pedig akár reggeltől ebédig maradhatnak, viszont csak akkor, ha a gyerek szeretné, és főleg, ha ő kezdeményez.

Másodjára sem könnyebb

Nem erőltetnek semmit, és semmi extra hívogatás, törődés sincs. Ennek kifejezetten örülök, mert a lányunk, azt hiszem, kiszaladna a világból, ha megrohannák vadidegenek, hogy menjen velük játszani, lisztet őrölni, homokozni.

Ehelyett minden folyik a normális mederben, az új gyerekek megfigyelhetnek mindent, a rangidősek és a frissen beszokottak is, és a kicsik a maguk tempójában csatlakozhatnak, amihez csak szeretnének. 

Ez mind nagyon klassz, de a kislányom egyelőre nagyjából úgy áll a dologhoz, hogy ő csak játszani jött, semmi olyasmit nem hajlandó csinálni, ami azt sugallná, csak nyomokban is, hogy ő a „rendszerhez” tartozik.

Mintha azt mondaná: „Én csak játszani jöttem, de a körbe nem ülök be, mert még a végén akarnának tőlem valamit.”

Szóval következetesen ott törik el a mécses, amikor a szervezettebb ovis program következik, mint például a körjátékok vagy az ebéd. 

Azt gondolnátok, hogy ezt már több hét próbálkozás után írom, de most jön a hab a tortán: összesen háromszor másfél órát tartózkodtunk az oviban, és végre már megfogadta, hogy legközelebb beül a körbe. Természetesen a kijelentése után nagyjából három órával bekövetkezett az elkerülhetetlen: elkaptuk a szokásos őszi „intézményes takony- és köhögéskórt”. (Ami nem a Covid, nyugi.) Szóval máris betegszabit kellett kivennie. 

Bónusz idő a burokban

Amióta itthon vagyunk, azóta lelkesen mondogatja, hogy ő ovis, és vajon mikor mehet már végre. Így a távolból nagyon vagány.

Közben persze nehéz nem gondolni arra, hogy talán nem véletlenül történt most ez a lebetegedés sem, mint ahogy a rejtélyesen eltűnő ovis zsák is elég gyanús, hogy a tudatalatti(m) műve. 

Amint a lányunk beszokik az oviba (mert előbb-utóbb ez biztosan bekövetkezik), lezárul az életünkben egy korszak. A babaillatú fejezet, amikor a gyerek „csak a miénk”, és közös burokban létezhetünk. Lassan kilépünk a kisgyerekes korból, és mire kettőt pislogunk, már ki tudja, mennyire akarnak hozzánk bújni, és úgy egyáltalán… velünk lenni?!

Annyit kínlódunk a kicsikkel járó gondokkal, a dackorszakkal, a rengeteg maszattal, amivel jár ez a periódus, de most már tudom, tényleg igaz a mondás, hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond.
Pedig ejj, de tiltakoztam ez ellen, amikor a soha nem alvó elsőszülöttel virrasztottunk, vagy amikor a tejtermelés volt az egyik legégetőbb problémám. Most már nevelési kérdéseken dilemmázunk, megfejtjük a stratégiáinkat – az egész sokkal kevésbé szól az ösztönökről, tudatosabbak lettünk.
Számomra az ovi a felnövés és egy korszak lezárásának kapuja, és azt hiszem, nemcsak a lányunknak kell beszoknia, hanem nekem is hozzá kell szoknom a gondolathoz, hogy hamarosan délelőttönként csendes lesz a lakás – és nem csak azért, mert a szüleim elvitték a gyerekeket valahova. 

Az első beszoktatás azért volt nehéz, mert minden új volt, a lábba kapaszkodós sírás is. A második meg azért, mert tudom, ez az utolsó. Mindennek más a súlya. 

Talán nem kéne ilyen jelentőséget tulajdonítani ennek az egésznek, talán könnyedebben kellene hozzáállnom. Nem kizárt, hogy meg tudnám könnyíteni a kicsinek is a beszokást. 

De most itthon van. Bújik. Takaró alatt olvasunk. Én pedig mélyen beszívom a haja illatát, puszilom a pihe-puha arcát és pufogás nélkül takarítom a romokat utána. 

Kaptunk egy szusszanásnyi időt még a burokban. 

Közben pedig tudom, hogy ami ezután jön, az is csodálatos lesz. És nehéz. Ahogy eddig is. 

Szabó Anna Eszter

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van