„Az univerzum minden bűntudata az én vállamat nyomta” – Anyák és (egykori) gyerekek vallomásai az első ovis napokról

–

Első nap az óvodában

Három gyerekem van, húsz-húsz hónap korkülönbséggel születtek, tehát viszonylag rövid idő leforgása alatt elég nagy gyakorlatra tettem szert az intézménybe szoktatásukban. Nem mondhatnám, hogy „gyakorlat teszi a mestert”, mindig másért volt nehéz az elengedés. Az elsőnél az fájt, hogy gyakorlatilag meg volt sértődve, amikor érte mentem, hiszen olyan jól szórakozott. Nem mellesleg mindig ott állt a csoportszobában egy teli kancsó agyoncukrozott ovis tea, amihez minden gyerek ötpercenként odafutott, és ivott belőle. A cukortól pörögtek a gyerekek rendesen, én meg hiába tiltakoztam, ez a (szerintem) nagyon káros gyakorlat fennmaradt, amíg oda járt. Nem egészen egy évig bírtam, aztán váltottunk.

A másodiknál olyan is előfordult a beszoktatásánál, hogy amikor nagyon sírt, az egyik dadus leöntötte hideg vízzel… Mondom: leöntötte hideg vízzel egy dadus a síró gyerekemet.

El tudjátok képzelni, mit éreztem? Nem vagyok egy balhés típus, de hatalmas botrányt csináltam, és felelősségre vonták a dadát. Utána már béke volt szerencsére.

A harmadik egy évig bölcsibe is járt, akkor már nyolcadik éve voltam otthon velük, és muszáj volt munkába állnom, tehát elkerülhetetlenné vált a bölcsi. Szerencsém volt, mert a gondozónők igazi gondozók voltak. Az első perctől kezdve biztonságban érezte magát a fiam, így én is nyugodtan hagytam ott. De azért nagyon nehéz volt megélni, hiába vártam a „szabadság” mámorító pillanatát, csak nem jött el. Inkább a lelkiismeret-furdalás dolgozott bennem, és ezzel nem vagyok egyedül. 

Akkor vittük oda utoljára

Szabó Anna Eszter meséli:

„A Waldorf ovik rugalmasságának hála, nálunk végtelen empátia, türelem és melegség kísérte a beszoktatás időszakát mindkét gyerekkel. Ettől függetlenül, vagy ennek ellenére nem volt könnyű nyilván, de bizalomtörés nem volt a gyerekek részéről, addig nem hagytuk ott őket, amíg nem voltak már legalább kispajtások, vagy amíg legalább egy óvó nénihez nem kezdtek el kötődni, mert így volt biztos, hogy ha sírás van is, lesz, aki vigasztalja őket.

Ám anno, Berlinben megpróbálkoztunk a magyar ovival, és az rémes élmény volt. Heti egyszer ment (volna), de iszonyú ingerült türelmetlenséggel találkoztunk, hogy

»miért sír a gyerek, hát nem kéne hordozni, nem kéne együtt aludni vele, sőt szoptatni se kellett volna sokáig, mert EZÉRT sír«.

Egyik alkalommal már az utcáról hallottam a fiam sírását, rohantam az oviba, kiderült, hogy végig sírt, egyedül volt, nem vigasztalta senki. Hároméves volt… Akkor vittük oda utoljára.

Részemről minden sírós reggelt sírás követett, amíg a gyerek sírt, tartottam magam, de amint behajtottam az ajtót, már ömlöttek is a könnyek. Nagyon nehéz ez. Persze, a jó oviban jó nekik és imádom az egész miliőt, de a nagy szimbiózis után nekem leválni szinte nehezebb, mint nekik. Már a beiratkozásnál is sírtam, az ovis zsák összerakásánál meg konkrétan bömböltem. De már én is kezdek belejönni…”

Lazán-faszán…

Kégl Áginak is hasonló élménye volt, mint nekem az első gyerekemmel:

„Nekem épp az volt kicsit szíven ütős élmény, hogy a porontyom milyen magától értetődőn, lazán-faszán totyogott be a Bíró utcai bölcsi kiscsoportjának az ajtaján az első nap. Csak úgy porzott a pelenkás kis hátsója mögött az út. Nagyon jó-rossz érzés volt, mert tudtam, hogy itt könyörtelenül elkezdődik a leválás, ugyanakkor csíptem, hogy ilyen kis életrevaló.”

Minden oké!

Milanovich Dominak, mint mesélte, szerencsére semmilyen traumával nem járt az oviba való beszokás:

„Viszonylag későn, négyévesen mentem csak oviba, mert anyukám otthon volt a kisebb tesómmal. Ráadásul az elején kábé csak játszani mentem be, alvásra nem is kellett ottmaradnom. Az is segített, hogy az unokatestvéreim, aztán meg az öcsém is ide jártak, szóval sok ismerős volt az oviban.”

Persze nem mindenki ilyen szerencsés

Radi (Filákovity Radojka) például az oviban szerezte a máig meglévő… de hadd mesélje el ő:

„Az első napra nem emlékszem, de arra például igen, hogy egy jó ideig az egyik ovistársam titokban megette az otthonról hozott uzsonnámat (jó, a kenyérhéjat rendszerint meghagyta). Az uzsonnástáskákat az előtérben kellett hagyniuk azoknak, akiknek az anyukája csomagolt saját uzsit, tehát egy kis ügyeskedéssel észrevétlenül rá lehetett járni más kajájára. És mivel úgy tűnt, az én otthonról hozott kosztom eléggé a szája íze szerint van mindig, így amikor eljött az uzsonna ideje, pár hétig rendre azzal szembesültem, hogy az én kajám bizony hiányzik.

Persze egy idő után meglett a tolvaj, én viszont – biztosan a trauma hatására – azóta is nagyon ciki módon kajairigy vagyok. Ahogy a Jóbarátokban Joey, úgy Radi sem ad a kajájából – senkinek.

Ez jobban megviselt, mint az, hogy otthagytak az oviban.”

Amikor „a szíved majdnem megszakad”

Mózes Zsófi így számolt be arról, milyen volt a kisfiát otthagynia az óvodában:

„Az univerzum minden bűntudata az én vállamat nyomta, amikor vissza kellett mennem az egyetemre, a gyerek pedig közösségbe került. Csak álltam a világban, alig voltam húsz, egyedül a gyerekkel, és fogalmam sem volt, hogyan kerül sínre az életünk. Abban viszont egészen biztos voltam: hatalmas törést okozok neki azzal, hogy ilyen hamar (még egyéves sem volt) más gondjára bízom. Úgy jött ki a lépés, hogy egy családi napköziben ért minket az első beszoktatás, ahol nemcsak a gyerekkel voltak nagyon figyelmesek és türelmesek, de velem is. Egy évvel később aztán egy költözésnek hála bevetettük magunkat az állami bölcsik világába, ahol ismét szuper gondozókhoz kerültünk, és már szinte kisujjból ráztuk ki mindketten, az ovis beszoktatás pedig már meg se kottyant. 

És hogy mi lett a bűntudatommal? Az élet rám cáfolt: kiderült, hogy egyáltalán nem ezen múlik a kapcsolatunk.”

Örök trauma

Kurucz Adri a mai napig fájó szívvel gondol vissza erre az élményre:

„Életem egyik örökké eleven traumája. Dorka nem volt bölcsis, én otthon dolgoztam (jobbára éjjel, de nem bántam, még bírtam, és együtt lehettünk), háromévesen viszont mennie kellett oviba. Egy napig bent lehettem vele, a második nap pedig elküldtek egy-két órára, hogy menjek vissza érte ebéd után. Amikor mentem érte, már az utcán hallottam, ahogy sír (december elsején nem voltak nyitva az ablakok). Beléptem a csoportszobába, és azt láttam, hogy némán ül minden gyerek az asztaloknál, az enyém meg üvöltve sír a székén, és senki se megy oda hozzá, az óvó nénik ebédeltek.

Ez volt a koncepció, gondolom, hogy »majd abbahagyja, és megszokja«. Amúgy a későbbiekben állami ovihoz képest jó színvonalon látták el a gyerekeket, de ezt az első napot nem tudom feledni.”

Egy nagy zuhanás

Deli Csengének egy emlékezetes zuhanás jutott eszébe az óvodáról:

„Az első napra én sem emlékszem, arra viszont nagyon élesen, hogy kint játszottunk, és már nap vége felé lehetett, a délutáni alvás után, mert kevesen voltunk az udvaron. Gondoltam egyet, hogy vagányan végigmegyek a majomlétrán, ahogy mindenki más is, de duci és erőtlen kislány lévén nagyjából az első átkapaszkodásnál leestem. Nagyon megütöttem a farokcsontomat, meg alig kaptam levegőt, szóval szipogva vártam az óvó nénik mellett, hogy értem jöjjön anya. Szerintem ott meg is pecsételődött a kapcsolatom a mindenféle tornaszerekkel.

Amúgy oviba járni imádtam, volt minden évben macinap meg egy csomó kézműves délután, az igazgató néni mindig felköszöntötte a szülinaposokat, és még a délutáni alvással sem volt bajom. Sőt utóbbi azóta is hiányzik.”

Szuper ovik is léteznek

Tóth Flóra elég speciális körülmények között szoktatta be az idősebb lányát az oviba:

„A két ovis beszoktatásunk mindig másért volt fura: a nagyobb lányomat az egyéves baba húgával szoktattuk be. Csak arra emlékszem, hogy az öltözőben ülök és szoptatok, míg a beszoktatandó gyerek boldogan játszik, rám se bagózva.

A kisebbet pedig részben a nővére szoktatta be, részben pedig már elég otthonosan mozgott az oviban, viszont az nagyon fontos volt neki valamiért, hogy én kint üljek az öltözőben. Szóval én minden beszoktatást miniszékeken ücsörögve abszolváltam, hol egy gyerekkel, hol pedig egy laptoppal az ölemben. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy szuper óvónénik voltak a fogadói oldalon, akikkel magabiztosan tették meg az első óvodai lépéseiket a gyerekeim, pedig mindketten hároméves koruk előtt lettek ovisok »korkedvezménnyel«.

A kedvenc »gyerekszájam« a témában, hogy a tavasszal két és fél évesen évesen beszokott gyerekem boldogan újságolta egy szeptember eleji délutánon: »Képzeld, mama, ma segítettem a kicsiknek megszokni az ovit!« Az úgynevezett »kicsik« amúgy mind idősebbek voltak nála.”

Flórának a saját ovis korszakáról is vannak emlékei, az egyik elég „csípős” volt

„Az ovival szemben laktunk, csak át kellett menni az úttesten, és mivel nem sokkal az ovis pályafutásom előtt született meg a tesóm, csak délelőtt jártam… elvileg játszani, gyakorlatilag sokszor az óvó nénik mellett ültem, és be nem állt a szám (erre konkrétan emlékszem is). Néha elküldtek játszani, és az egyik ilyen alkalommal homlokon csípett egy darázs.”

Kíváncsiak vagyunk a ti élményeitekre is! Meséljetek!

Both Gabi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / alvarez