Elvették tőlem a gyerekeimet! – Egy kisfiú és egy kislány édesapjának büfijei és bukásai

–

Voltam óvodás, de körülbelül ennyire – magára a tényre – emlékszem. Azt is csak néhány fotóról tudom, hogy szerettem szerepelni. Nem szép dolog, de a többi törlődött. Kár értük, mert a családi legendák szerint cuki óvó nénijeim voltak. Remélem, nem az én arcképemre dartsoznak azóta is. Amúgy leszögezem, hogy áldott jó gyerek voltam – onnantól, hogy megtanultam olvasni.

Úgyhogy a saját élményeimre nem igazán támaszkodhattam, amikor megkezdtük a felkészülést Tomikával a kötelező állami oktatási rendszer előretolt helyőrségének megostromlására. Igaz, járt bölcsődébe, de csak délelőtt lébecolt ott, tekintve, hogy az evés és az alvás számára időpocsékolás, Zsuzsi amúgy is otthon van Annával, továbbá érthetetlen módon szeret velünk lenni, és még mi sem unjuk őt. Ezért hát mit tehettem? Odanyúltam, ahonnan mindig is a legtöbb örömöt kaptam. Nem, nem oda, hanem a könyvespolcra. Az elmúlt bő egy hónap azzal telt, hogy esténként óvodára felkészítő mesét olvastam Tomikának. Tanulságos trip!

Úgy jártam vele ugyanis, mint (nyilván mások) a pornóval. Köztudomású, hogy ha kevés szexfilmet nézel, akkor azonnal szexelni akarsz, de ha sokat, akkor soha többé. Na, hát az ovira gyúró könyv is hasonló mintázatú reakciót vált ki, jobb esetben csak a felnőttekből, rosszabb forgatókönyv megfilmesítésekor a gyerekekből is.

Elolvasod egyszer-kétszer, és te magad is óvodás akarsz lenni. A harmincadik átrágás után viszont rájössz, hogy a gyerek hisztisre izgulja magát az ovis premierje előtt (miatt), és az ovisok veszekszenek, sőt verekednek egymással, illetve nem akarnak enni és aludni az óvodában. Kész tortúra.

Akarja a fene ovisnak adni. Nehogy már elvegyék tőlem holmi idegenek, és betegyék egy rakás ismeretlen kölök közé, akik nem tudnak viselkedni, bántani fogják, megfertőzik, káromkodni tanítják…! Vagy hát ő teszi ezt velük… És nem velünk lesz egész nap. Áh, jobb neki itthon! De nekünk mindenképpen.

Ja, hogy az óvoda kötelező…? A picsába. Akkor nincs mit tenni, olvasom tovább neki az óvodás könyvet.

És felhúzom magam rajta. Oké, a történet aranyos, a rajzok igényesek – éppen ezért nem írom le a szerző nevét és a kötet címét –, de egyvalami bosszantóan hiányzik belőle: az apa. A gyereknek az anya mesél az oviról, az anya viszi el oda, az anya hozza haza, de még az óvodába járás indoka is az, hogy az anyának dolgoznia kell.

Az apa sehol sincs. Értem én, hogy az apák többsége (?) a valóságban sem tud vagy akar részt venni a gyereke úgynevezett beszoktatásában (korszerűbb kifejezéssel élve a befogadásában), de hát a mese egyik értelme nem éppen az, hogy megmutatja az ideálist?

Belehalnának a szerzők, ha a gyerekeknek arról is lehetne mesélni, hogy az apjuk mellettük áll – közvetlenül, fizikailag mellettük! – a sorsfordulóik idején?

Na, mindegy, ez csak zárójeles megjegyzés volt, hiszen a könyv üzenete megerősített abban, hogy én (is) segíteni akarok Tomikának az óvodáskarrier repülőrajtjánál, akkor is, ha egyedüli férfiként ülök majd egy kényelmetlen kisszéken, pityeregve legózó nők között. (Amúgy végül nem pityeregtek, sőt. De az óvodai székek nem felnőtteknek valók.)

Az elhatározást – szokásom szerint – felkészülés követte. Hosszan elbeszélgettem két, több évtizedes tapasztalattal rendelkező óvónővel, és tanácsokat kértem a Büfik és bukások Facebook-oldalának olvasóitól. Sokan írtak nekem, amiért nagyon hálás vagyok. A legtöbben azt javasolták, hogy a gyereket úgy szoktassam be az óvodába, ahogyan a ragtapaszt tépjük le, illetve a pálinkát hajtjuk fel: gyorsan, mert akkor kevésbé fáj. Mindenki a lelkemre kötötte, hogy csodás helyként állítsam be az óvodát, ami tele van játékkal, és ahol nem kötelező aludni, csak csendben pihenni. És az isten szerelmére, ne sírjak a gyerek előtt!

Nem sírtam. Kifelé legalábbis nem, ami pedig odabent, a szívemben történt, amikor először megfogtam a fiam kezét, hogy egy rámpán bevezessem az óvodába, azt egyelőre inkább hagyjuk.

A lényeg, hogy lazának, vidámnak és magabiztosnak mutatkoztam, Tomika pedig, mint rendesen, most is rámtromfolt.

A lázmérés és a kézmosás után elsőként szaladt be a csoportszobába, ahol egy játszótéri spanjával azonnal felépítette Andorra teljes vasúti és közúti pályarendszerét, kinyitotta az összes fiókot, összeszerelt egy kosárnyi legót, később pedig az udvaron a józan ész KRESZ-könyvében lefektetett felső sebességhatárt jelentősen túllépve futóbiciklizett, majd a sportpályán megharcolt a nagyokkal egy labda haszonélvezeti jogáért. 

Jelet is választott magának. Kisegér lett, ami logikus, hiszen gyors, és – ökológiai szakkifejezéssel élve – kommenzalista, azaz asztalközösségi kapcsolatot tart fenn velünk, emberekkel. Én közben zavart small talkokba bocsátkoztam az óvó nénivel és a dadussal, illetve a jelenlévő, hozzám hasonlóan „riadtnyusziszemű” anyákkal, akikkel egy perc alatt „apuka” és „anyuka” lett a megszólításunk. Ettől, mondjuk, mindig tikkelek, de megértem, mert tudom, hogy ennyi nevet nem lehet gyorsan megjegyezni. Adminisztrációs kötelességeim is voltak, például igazolni és jellemezni kellett a fiamat. Elég nagy volt a rubrika, ezért nem azt írtam bele, hogy „égetni való kis pöcs”, hanem azt, hogy „eleven, nagy mozgás- és figyelemigényű, kiemelkedően kommunikatív”. Közben egy cinikus agymanó, Adamis Anna Hány cédula az élet? című dalszövegét dúdolta a koponyámban Presser Gábor zenéjére:

„Kijárhatsz akárhány iskolát,
az mind naplót vezet,
és intőt ad vagy megrovást,
ha ezt vagy azt teszed,
a papírok mondják meg, hogy ki vagy
és azt, hogy mennyit érsz,
de boldog akkor is lehetsz,
ha félcédulán élsz”

Így telt el a nulladik óvodás napunk, amikor – hát jó, bevallom nektek – megszakadt a szívem. De nem látszott rajtam! Sikerpropagandát mégsem tolnék itt, mert csak három ilyen 120 perces alkalmon vagyunk túl, és ebből mindössze egyet, az elsőt abszolválta velem Tomika.

Ma viszont elvileg már az egész napját „egyedül” (értsd: nélkülem) ott kell töltenie. Én fogom vinni. Hogy klasszikusokat idézzek, a szar most válik el a májtól. Ő ugyanis nem akar ott ebédelni és aludni. Hazahozhatjuk délben, ha akarjuk, de nem akarjuk, vagy legalábbis nem sokáig, mert az nem megoldás. A ragtapaszt le kell tépni, a pálinkát fel kell hajtani. A fájdalmat, hogy nem leszek mellette, amikor segítségre lesz szüksége, el kell viselni. Mindkettőnknek. Szerintem nekem lesz nehezebb.

Hiszen elvették tőlem őt, aki rajongva csügg rajtam, aki a mesélő hangomra, a kezem simogatására alszik el, és akinek kisjézusként szuszogó teste fölött kereszteletlen ateistaként, minden este kilenckor félhangosan elmondom a Miatyánkot. Fáj, na. De ez a dolgok rendje.

Tehát nem vették el tőlem, hanem én adom oda őket, mert így helyes. Gyereknek gyerekek között a helye. Többes számot használok, mert Anna, a mindenevő vörös démon, Újlipótváros földszintes Nicole Kidmanje, apa kicsi kincse is bölcsis lesz, mert Zsuzsinak négy kegyetlenül nehéz év után igenis joga van visszatérni egy élhetőbb, teljesebb, élethez. Kiérdemelte.

 

Az anyaság munka. Kőkemény meló, 24 órás ügyeletben, mindenféle elvárások nyomasztó súlya alatt. Régen is az volt, csak akkor nem volt szabad beszélni sem erről. Gyerekkoromban, vidéken még azt mondták egy nőre, ha háztartásbeli volt, hogy „sose volt munkahelye, nem dolgozott”. Én ezt már akkor is mélyen igazságtalannak éreztem. Az én párom – ahogyan a tiéd is, esetlegesen ide tévedő apatársam –, bár sosem panaszkodik, megszenvedi az anyaság létezési kereteinek szűkösségét, hiszen a gyerekvállalás előtt komoly sportolói, sportvezetői, az utóbbi években pedig egy másik szakterületen egész embert kívánó munkavállalói élete volt. Plusz utazások, testmozgás, barátok, kultúra – sok minden, amit az anyaság az első években elvesz a nőktől. Ezért mondom, hogy Zsuzsi kiérdemelte, hogy mostantól mások is vigyázzanak a gyerekeinkre, ő pedig foglalkozhasson egy kicsit saját magával is. Annál jobbat úgysem tudunk tenni a gyerekünkkel, mint hogy mi magunk időt szánunk a boldogságunkra és egészségünkre.

Nekem pedig apaként az a dolgom, hogy megtanuljak bízni azokban az egyelőre idegen, de kedves és hozzáértő szakemberekben, akik vigyázni fognak Tomikára és Annára – és megtanuljak bízni a gyerekeimben. Amikor pedig arra van szükség, akkor elengedjem a kezüket, sarkon forduljak, és ne nézzek hátra.

Csak ne hiányoznának mindig annyira nagyon, amikor nincsenek velem! Elmúlik ez az érzés valaha? Remélem, nem.

Herczeg Zsolt

A képek a szerző tulajdonában vannak!