Én szedjem össze a mások mocskát!? – Takarítás kontra világmegváltás

–

„Előbb még elszaladok a klímatüntetésre, aztán érkezem majd a találkozóra” – mondtam egy barátomnak, és úgy is tettem, rohantam egyik helyről a másikra. Kénytelen voltam, hiszen éppen klímapánikoltam, azonnal meg kellett mentenem a világot! Aztán az egész napos rohangászás után az esti találka jó kis perpatvarba fulladt, az előbb említett barát pedig egy jól irányzott mondattal felnyitotta a szemem: mielőtt a világ megváltásán munkálkodom, talán a saját életemben sem ártana rendet tennem. 

Tény, hogy akkoriban eléggé elszabadult bennem a tűzenergia. Már ha szépen akarom megfogalmazni azt, hogy hónapok óta elég rossz idegállapotban voltam, ami kihatott az emberi kapcsolataimra is, és arra, ahogy a világra tekintettem. Márpedig a világ akkoriban egy félelmetes, undorító, sötét helynek tűnt, az emberiség pedig maga volt a gonosz, aki a Földanya elpusztításán munkálkodik.

Mit is akartam én tulajdonképpen megmenteni? És egyébként is, dühösen, öklöt rázva követelni egy szebb és békésebb világot? 

Megfogadtam a tanácsot. Elkezdtem rendet tenni. Magamban.

A rendhez való viszonyom sokat változott az évek során. Kisgyerekként még rendmániás voltam, főiskolásként azonban a kreatív káosz híve lettem. Illetve nem voltam híve semminek, egyszerűen csak idealizálni kellett a szanaszét heverő tárgyakat, a szétdobált ruhákat és jegyzeteket, a mosogatóból kiömlő edényeket és a hűtőben burjánzó gombatelepet. Tipikus társbérlet, ahol a mocsok kialakulása, így annak eltüntetése is másvalaki problémája. És akkor már elég sok másvalaki tömörült viszonylag kis alapterületen, a brazil capoeiraedzőtől kezdve az artistákon át a különböző négylábúakig.

Aztán többévnyi felújítást követően lakhatóvá vált a házunk, lett saját konyhám, nem volt több kifogás.

A takarítást sokáig alantas tevékenységnek éreztem, általában szájhúzogatások, mélyről feltörő sóhajok és nyögések, valamint káromkodások közepette végeztem, a porszívót rángattam, a ruhákat begyűrtem, az edényeket csapkodtam, budipucolás közben szentségeltem. Egyszerűen dühített, hogy jó munkásemberként a szabadidőmben ilyen hülyeségekkel kell foglalkoznom.

Aztán „vándorvásáros hobóként” a munkám része lett a takarítás. Ültem a kertben a kissámlin, órák óta vakartam a késsel és a spaklival a kürtőskalácssütő-gépbe égett és odaszenesedett cukrot, és azon morfondíroztam, az okok és okozatok micsoda kiszámíthatatlan szövevénye vezetett idáig, és már kezdtem volna beleélni magam az önsajnálatba, hogy ilyen méltóságomon aluli tevékenységre kényszerülök… Ám akkor egy ideje már ismét rendszeresen jógáztam, így képes voltam felülemelkedni a helyzeten, és kilépni a berögzült gondolati sémákból, így inkább azt kezdtem vizsgálni, mit is tanulhatok ebből az egészből.

Beláttam, hogy ez nem feltétlenül valami szükséges rossz, hanem remek lehetőség. Lehetőség arra, hogy gyakoroljak. Mit is? A türelmet. És az alázatot. Hogy kicsit visszavegyek az arcomból és az egómból.

Én mint a körülmények áldozata? Ugyan, dehogy! Hiszen ezt én választottam magamnak. Én voltam az, aki nem akarta a kényelmes, télen fűtött-nyáron hűtött irodista életet. Pedig még a kávé is ingyen volt!  

És akkor a takarításhoz való viszonyom átalakult.

Miért (gondoljuk azt, hogy) utálunk takarítani?

Itt érdemes megállni egy percre, és feltenni a kérdést, hogy miért is utáljuk valójában a takarítást? És valóban a takarítást utáljuk? Szerintem nem.

Valójában nem a takarítást utáljuk, hanem az igazságtalanságot. A takarítás általában azért feszültségforrás, mert túl sok feladat jut egyetlen emberre. A kupit általában egy egész család hozza létre (és már bocs a néhány kivételes, tökéletes családtól), de eltüntetni általában egyetlen személy próbálja. Az otthoni, fizetetlen, gondoskodói és reproduktív munkák pedig átlagban napi négy órát tesznek ki, vagyis tulajdonképpen plusz egy félállásról beszélünk. 

Ami nemcsak fizetetlen, de láthatatlan is. Ez a másik probléma.

A rend és tisztaság nem tűnik fel, csak a rendetlenség. A rend magától értetődő. Hogy nem ragad a konyhapult. Hogy az asztalon nincs morzsa. Hogy nem fogkrémes a csap. Csakhogy, hahó! A morzsa nem magától tűnik el, a vécépapír nem magától ugrik a helyére! Ráadásul a mocsok olyan mocsok, hogy folyton újratermelődik, vagyis a takarításnak sosincs vége.

A takarítás egyáltalán nincs megbecsülve. Míg azért megveregetik az ember vállát, hogy fizetést visz haza, hogy túlórázik, vagy újrafesti a kerítést, azért ritkán jár fejsimi, ha valaki kisúrolja a zuhanytálcát, lecseréli az ágyneműt, vagy új szivacsot tesz a mosogatóhoz, esetleg kitalálja a következő heti menüt, és összeírja a bevásárlólistát.

Persze ki becsülje meg az ilyen munkát, ha még az sem becsüli, aki elvégzi? Ha tudni szeretnénk, mennyit ér az otthoni munkánk, egyszer hívjunk egy takarítónőt, és fizessük ki az órabérét.

Nem a takarítást utáljuk, a valódi problémánk a kimerültség, a túlhajszoltság és az időhiány

Napjainkban több milliárd nő él időszegénységben a Földön, ugyanis nemcsak a háztatás vezetése, de gyakran az idős és beteg családtagok ápolása is rájuk hárul, sokszor, ugye, a napi munka mellett, de kijelenthetjük, hogy a modern jóléti társadalmakban általános jelenség a kiégés, és egy egész generáció éli meg azt, hogy nincs elég ideje, túlhajszolt.

Naná, hogy az ember a pokolba kívánja az otthoni plusz feladatokat, miután letudta a kötelező munkahelyi teendőket. Pedig ma már közgazdászok is arra hívják fel a figyelmet, hogy nem csak a fizetett, produktív munkától függ egy társadalom működése, a fizetetlen háztartási munkának ugyanúgy gazdasági értéke van. Arról nem is beszélve, hogy a saját környezetünkben tevés-vevés hozzájárul a „jóllétünkhöz”, jó közérzetünkhöz is.

És végül: nem a takarítással van a gond, hanem azzal, hogy – többek között az előbb felsorolt okokból kifolyólag – nem vagyunk jelen közben, minél gyorsabban túl akarunk esni rajta.

A takarítás új dimenziói

Ültem a kissámlin, órák óta vakartam az odaégett cukrot, és közben a siránkozás helyett azon elmélkedtem, hogy milyen szerencsés is vagyok: legalább van munkám, amivel előteremhetek olyan anyagi javakat, amik lehetővé teszik, hogy aztán olyan dolgokkal foglalkozzam a szabadidőmben, amelyek valóban érdekelnek.

Milyen jó, hogy van szabadidőm! Hogy magam oszthatom be az időmet. Hogy a kertben ülhetek ezen a kellemes nyári napon az orgonabokor árnyékában, és nem valahol a belvárosban a négy fal között. Vagy egy szénbányában. Rájöttem, hogy a kalácssütőgép takarítása valójában egy fontos tevékenység, hiszen ez teszi lehetővé, hogy ismét dolgozni tudjak vele.

Nem sokkal később szembejött velem egy könyv: Buddha a porszívóban – Ha már úgyis mosogatsz, miért nem meditálsz? szegezte nekem a kérdést a könyv borítója. Tényleg, miért is nem?

„Ázsiában a kolostori meditációk során értettem meg, hogy életemben a nehézségeket csak a saját tudatom megváltoztatásával lehet megoldani” – írja a könyvben az egyik szerző, Dobos Andrea Beáta.

Vagyis miért ne tekinthetnénk máshogy a takarításra is? Például, mint az otthonunk és környezetünk harmóniájának helyreállítására? Miért nem adjuk meg ennek a tevékenységnek is a kellő figyelmet, időt és tiszteletet?

Egy zen buddhista szerzetes a takarításról elmélkedett, és arra jött rá, hogy valójában a takarítás akkor nyűg, amikor nem csináljuk, csak azon gondolkodunk, hogy csinálnunk kellene, vagy ugyan már csináljuk, de máshol jár az eszünk, például, hogy mivel szeretnénk tölteni az időt helyette. Ha azonban minden idegszálunkkal az elvégzendő feladatra koncentrálunk, akkor még akár élvezhetjük is a takarítással töltött időt. Mert ha belátjuk, hogy az élet minden pillanata fontos és csodálatos, akkor azt is beláthatjuk, hogy a takarítás pillanatai is ugyanolyan fontosak. Legalább olyan fontosak, mint egy költemény megírása. Vagy megnézni a következő részt a sorozatunkból.

A kötetben a szerzők szisztematikusan haladnak végig az egyes háztartási teendőkön, mindegyiket egy-egy érdekes és tanulságos tevékenységként mutatva be, melyek által magunkról és a világról is egyre többet tudhatunk meg.   

A sepregetés közben megfigyelhetjük, hogyan sűrűsödik össze az, ami addig szétszórva volt a lakásban. Teregetés közben az egyes ruhadarabokhoz fűződő viszonyunkat vizsgálhatjuk. Melyik az, amelyiket csak lerántjuk a szárítóról, és melyik az, amelyiket óvatosan fogjuk meg, úgy hajtjuk össze? Miért becsüljük jobban az egyiket, mint a másikat?

Miért érezzük méltóságunkon alulinak, ha padlót kell sikálnunk? Nem olyan ez, mint a leborulás? És amikor mások helyett vagy másokért is takarítunk, tudatosítjuk, hogy önzetlen cselekedetet hajtunk végre? A lomtalanítás során végiggondolhatjuk, hogy miért is ragaszkodunk bizonyos tárgyakhoz, amiket már nem is használunk.

Belátjuk, hogy a takarítás olyan, mint a teremtés, tevékenységünk által múlik a rendetlenség, és létrejön a rend. Szembesülünk a mulandósággal is, hiszen még be sem fejeztük a takarítást, már illan is a tisztaság, megjelennek az első porszemek, már ott van a cipőnyom a felmosott padlón.

Amikor takarítunk, tisztul a tér, és tisztulnak a gondolatok. Egyre nagyobb a rend bennünk és körülöttünk. Ezzel együtt megértjük, hogy a környezetünkben tapasztalható káosz és rendetlenség valójában a belső világunkról is árulkodik. És akkor gyanakodva kezdjük szemlélni a körülöttünk pusztuló világot.

Mert másvalaki problémája

Az áruház padlóján hevert egy szelet csoki, átléptem felette, és mentem a mélyhűtött termékekhez. Megkaparintottam a vágyott árut, aztán álltam a bevásárlókocsi mellett, és vártam a férjemre. Közben felkeltette a figyelmemet az a szelet csoki a földön. Figyelni kezdtem. Még néhányan átléptek felette. Aztán valaki megtaposta. Majd áttoltak rajta egy bevásárlókocsit. Ismét átléptek felette. Senki nem hajolt le érte. Elszégyelltem magam, odamentem, felvettem és odébb tettem. Rájöttem, hogy ez az egész helyzet a korunk és társadalmunk szimbóluma. Az a csoki ott MVP. Másvalaki problémája.

És valójában erről szól ez az egész. Az otthagyott üres vécépapírguriga. Az üres tejes doboz a hűtőben. A morzsa az asztalon. Az utcán eldobott szemét. És erről szól a környezetszennyezés is.

Hogy nem vesszük észre, elfordítjuk a fejünket, átlépünk rajta. Nekünk még jutott egy utolsó darab papír, egy korty tej a kávéba, egy szelet kenyér. Nekünk jut ivóvíz, meleg szoba és hibrid autó. A többi nem a mi problémánk. Egy másik ember, egy másik ország, egy másik generáció problémája. Vagy mégsem? A sok-sok „másvalaki problémája” előbb-utóbb összeér és már nem vonhatjuk ki magunkat a globális problémák alól.

És akkor jön a pánik, mert rádöbbenünk, hogy az egész világot nem tudjuk megmenteni. De nem is kell!

Nem kell mindenkinek Brazíliába repülnie esőerdőt menteni. A mi feladatunk a Pilis fáinak megóvása. De az is elég, ha a saját kertünkben még egy fát elültetnünk. Nem kell mindenkinek az óceánokat tisztítania, nekünk a Tiszát kell tisztán tartanunk. De már akkor is sokat tettünk, ha általunk nem kerül több PET-palack a folyóba. Nekünk nem kell Afrikába mennünk felszabadítani a gyerekmunkásokat, nekünk itt kell visszafogni a vágyainkat, nem megvenni a legújabb mobiltelefonokat, bojkottálni a tisztességtelenül működő nagyvállalatokat. Nekünk nem kell az egész emberiséget megváltanunk, csak ott, azt a másikat megkérdezni magunk mellett: helló, basszus, miben segíthetek?

Ha mindenki csak a saját életében és környezetében rendet tenne, valójában nem is lennének globális problémák. Ám mivel nem mindenki képes (vagy hajlandó) erre, ezért azoknak, akik már magukban rendet tettek, egyre szélesebb körben kell sepregetniük. Míg ezek a körök is végül összeérnek.

És most megyek, összeszedem a kertben a szemetet, amit még anno a házon dolgozó melósok dobáltak szét. Mert ők is úgy gondolták, hogy az már másvalaki problémája.

Nem az én mocskom. De az én kertem.

Nem az én mocskom. De az én bolygóm is.

Iliás-Nagy Katalin 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Zbynek Pospisil