Nem értették meg egymást azok, akik elhagyták az országot, és azok, akik itt maradtak

–

A nagybátyám már nem értett minket. 1956 novemberében hagyta el az országot, és ment ki Svédországba, majd 1976 környékén, tehát húsz évvel az után, hogy elment, már úgy viselkedett, mintha sohasem élt volna az ötvenes években. Sohasem lett volna szegény, mintha úgy hagyott volna el minket, hogy ne is lásson már rá a múltjára, mindarra, ahogy egykor élt. Nem értette, mi miért maradunk, hogyan tudunk élni egy diktatúrában, nem értette, milyen problémáink vannak, úgy, mintha nem is lett volna magyar. A gyerekei nem tudtak magyarul. 

Anyám is és később én is kerestem a választ arra, hogy miért nem tanította meg legalább a lányát magyarul. A hetvenes években már elég tehetős volt, nagybirtokos gazda lett az SKF-alkalmazottból. Ki tudja, hány hektár erdője volt – egy farmon élt. Egyetlen levelében írja csak, hogy néha feltámad benne a honvágy, és van, hogy napokig emészti. A levelére válaszolva a testvére, János küldött neki egy magyar borotvapengét, és azt írta neki: „Ha újra égetne a honvágy, borotválkozz meg ezzel”.

Anyám szerint a nagybátyám a honvágy tüzét oltotta azzal, hogy felvett egy tőle idegen mentalitást is, azzal, hogy svédebb akart lenni a svédeknél. Valójában én ma úgy gondolom, azért dobott rá egy vastag ponyvát mindarra, ami egykor volt, mert – legalábbis eleinte – folyamatos hazugságban élt, becsapta önmagát. Úgy kellett élnie, mintha svéd lenne, ahhoz, hogy elviselhető legyen neki egyáltalán az, hogy nem térhet haza. Elviselhetőbb lett neki így, hogy kiszakadt a baráti köréből, a nyelvből, az otthonos közegből, még ha ez az otthonos közeg a szegénységet is jelentette.

Leveleinkben mi is hazudtunk – magunknak hazudtunk. Azt mondtuk, nem rossz nekünk itthon, nincs értelme elmenni, semmiben nem korlátoz bennünket a rendszer, nem élünk rosszul. Nem élünk rosszabbul, mint ő.

Ez az állapot, hogy a nagybátyám is hazudott és mi is hazudtunk, folyamatos haragot is gerjesztett. Olyan volt, mintha mindkét oldal szenvedett volna a kognitív disszonanciától. Tudtuk, hogy nincs teljesen igazunk, de önigazolást kerestünk: érthető és elfogadható válaszokat arra, miért mentek el, miért maradtunk. A nagybátyám akkor sem tudott volna maradni, ha nem vesz részt a forradalomban. Akkor is elment volna, ha nem kellett volna elmennie. A testvéreivel haragudtak egymásra, egyre kevesebb levél jött. Egyre kevesebbet tudtak egymásról. Egyre kevésbé értették egymást.

Anyám halála után át kellett néznem a holmiját. A nagy, lakkozott ajtajú ruhásszekrényében két kosztümje volt. A sötétebbiket gyűlölte. Annyira, amennyire csak lehet tárgyakat gyűlölni. Annak a másik kosztümnek a történetét hallottam tőle vagy százszor. Ha ivott, sokszor másképp színezve adta elő a kosztüm történetét, de a lényeg ugyanaz volt: a nagybátyám kitolt vele, amikor küldte.

Ez a tárgy – nem is kosztüm, egyenesen tárgy – a bizonyíték arra, mennyire távol kerül tőlünk, aki idegen országban telepedik le. Évek telnek el, és idegen személlyé válik.

Ha értette volna őt, nem küldi ezt a ruhát.

Anyám nem sokszor tudta felhívni a testvérét. Emlékszem, ha sürgős családi ügyben kellett telefonálni neki, elmentünk vendégségbe, és anyám megkockáztatta a kérdést, telefonálhat-e Ferinek. Nagyon kínos volt, mert igent mondtak, de amikor kiderült, hogy a testvére Svédországban él, és mennyi a hívás percdíja, akkor már többen visszakoztak, hiszen elképzelhetetlenül magas összegbe került egy tízperces beszélgetés a Nyugattal. Anyám elsírta magát: márpedig értsék meg, neki ez nagyon fontos lenne. Ott ült, egy idegen szoba macskák koptatta kerevetén, kezében a kagylóval, és nem engedték meg neki, hogy hívja a számot. Nekünk nem volt annyi pénzünk, hogy utcai fülkét használjunk. 

Emlékszem, amikor eltűnt Jani bácsi felesége, és nekünk oda kellett költöznünk Atka-szigetre Janiékhoz, mert nem volt, aki gondoskodjon a Jani gyerekeiről (az unokatestvéreimről), és anyám ezt mindenképpen el akarta mondani Ferinek, mert az anyagi segítségen túl remélt másfajta segítséget is – talán azt, hogy Feri hazalátogat, és jobb belátásra bírja a falu egyik csibészével lelépett feleséget. Vagy öt helyen jártunk. És egyik helyen se engedték meg anyámnak, hogy telefonáljon. Mindegyik helyen a szoba szélére került, a telefonasztalka mellé, ott ült, kezét az arcába rejtve, és egyik helyen sem győzött meg senkit anyám megrendült állapota.

Úgy vonszolt magával egyik helyről a másikra, mint egy gurulós bőröndöt. Nem tudott hova tenni, követnem kellett. Nem szóltam hozzá azután, hogy eljöttünk az első helyről.

A vendégséglátóink mindig előzékenyek voltak, de mindig tisztes távolból figyeltek bennünket, mintha tartottak volna attól, hogy anyám egyszer csak ráveti magát a telefonjukra. A tisztes távol persze a koldusoktól tartott tisztes távolságot is jelentette. A szegénység fertőző, ezt mindenki tudta. Ha nem is tapasztalatból, de hallomásból, onnan, hogy hallott már olyanokról, akik hirtelen elszegényedtek.

A ruházatunk nem volt árulkodó, mert nemegyszer kaptunk a nagybácsitól, Feritől levetett svéd ruhákat. Sokáig őrizgettem egy Hennes och Mauritz pólót.

Nagyon szerettem. Sötétkék volt, sárga gallérral. Nem tudhattam, hogy ez a cég aztán a világ egyik legnagyobb ruházati cége lesz, és a kollekciójuk egyik első darabja – ha egy picit tovább őrizgetem – elég sokat ér majd.

Nem tudom, anyám milyen ünnepségre rendelt magának kosztümöt, de hónapokig gyűjtögetett, hogy ki tudja fizetni. Egy fél éven át, bár nagyon kevés pénzünk volt, mindig elrakott egy keveset, csak egy tízest, egy százast, hogy tudjon magának varratni egy igényeinek minden szempontból megfelelő, csodálatos kosztümöt, egy olyat, amiben, ahogy ő mondta, bárhová elmehet. Nem tudom, mit érthetett azon, hogy bárhova. Színházba nem nagyon jártunk, csak kétszer voltunk (egyszer egy gyerekelőadáson, egyszer a Bob hercegen), anyám nem járt fogadásokra, nem járt céges vacsorákra. Több lehetőség is felmerült, milyen alkalomra rendelte a ruhát: arra számított esetleg, hogy meghívják a Kertész Kati esküvőjére. Kati volt a város egyik legjobb óvodájának vezetője, talán anyám, aki jóban volt Katival, azt remélte, hogy az esküvőn fog majd magának egy palit, azt remélte, hogy megismerkedik valakivel, aki új állást ajánl neki. De az is lehet, hogy többet akart koncertre járni, színházba.

Vagy pedig sem operába nem akart menni, sem a Kati esküvőjére, hanem egyszerűen csak szeretett volna egy olyan ruhát, amiben jól érzi magát, amiben magabiztosabb lehet, amit, ha felvesz, azt érezheti, hogy sikeres. Hiszen minden valamirevaló jobb ruhadarab éppen ezt az érzést, a sikeresség érzését hivatott erősíteni. Ezért nem mindegy, mennyibe kerül az öltöny, amit hordunk, és milyen márkájú. A társadalmi környezet megfelelési kényszert is jelent, de anyám környezete meglehetősen szűkös volt. A faluban, ahol éltünk, nem kellett sohasem kiöltözni, az idősebb asszonyok ünneplője az egyszerű fekete volt. Fekete kendő, fekete hosszú ruha. Ezért ez a kosztüm a kitörés lehetőségével kecsegtethette volna.

Biztosan nem úgy tervezte, hogy az egész életét ott éli le. És valószínűleg azért nem lehetett előtte kiejteni élete utolsó éveiben a városunk nevét, mert a város nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Nemcsak hogy nem lett óvodavezető, de még jobban elszegényedett, már arra sem volt esélye, hogy legalább egy kosztümre valót összekuporgasson.

Anyám szinte minden héten járt a varrónőhöz. Egy kis igazítás, egy kis beszegés. Két hónap alatt készült el a ruha. Ott ültem a varrónőnél, akinek a szájában mindig volt egy darab kréta, sürgölődött anyám lába körül, és anyámat nagyon szépnek láttam abban a kis áporodott helyiségben, ahol csak egy zsámolyra tudtam a sarokban leülni. A próbababák árnyékában ültem, leraktak, mint egy zsákot, csöndben voltam, olvasni sem tudtam, barnás félhomály volt. Anyám ragyogott.

A ruha már majdnem kész volt, amikor megkaptuk Feri bácsi csomagját. Hatalmas csomag volt, úgy másfélszer másfél méteres. Nem vehettük át.

Anyámat a postás értesítette ki, hogy be kell mennie érte. Együtt mentünk be a városba, a főtéri postára. A csomagfelvételi osztály az épületnek a folyó felé eső szárnyában volt, a sarkon. Anyám elsírta magát, amikor megtudta, hogy mennyi a csomag átvételi díja. Majdnem pontosan akkora összeg volt, mint a kosztüm ára. Nem tudta, mit tegyen, nem tudta, pontosan mi van a csomagban. Nem fizette ki azonnal, egész éjjel nem aludt. Másnap visszamentünk, és elhoztuk a hatalmas dobozt. Otthon anyám kibontotta, és tele lett csomagolóanyaggal az egész nagyszoba.

A kosztüm volt a csomagban, a tárgy: a kék kosztüm. Pontosabban egy sötét nadrágszoknya és egy foltzsebes blézer. Össze sem lehetett hasonlítani azzal a darabbal, amit anyám magának varratott.

Másnap elmentünk a varrónőhöz, hogy elmondjuk neki, hogy nincs már meg a pénz a ruhára. Anyám simogatta, ölelgette a fa próbababára feltett bézs kosztümjét, de a varrónő nem engedett az árból. Nem ment bele abba, hogy anyám később, részletekben fizessen.

Feri csomagjában szinte használhatatlan, ócska ruhák voltak, kinyúlt pólók, kopott orrú cipők.

Egy táskát szeretett meg abból a csomagból anyám. Nagyon szép, világos táska volt, vaskos fatörzseknek láttam rajta a mintákat. Gucci. Két egymásba fonódó G betű volt a címkéjén. De hogy mit jelent, hogy anyámnak Gucci táskája van, azt nem tudta a faluban senki, nem tudta senki még a városunkban sem, de lehet, hogy az országban is alig valaki.

Kivettem anyám kosztümjét, hogy megnézzem újra, finom, selyem, valójában egyáltalán nem egy elhasznált kosztüm, hordhatónak gondoltam. Nem volt teljesen anyám mérete. Feri felesége egy kicsivel nagyobb lehetett anyámnál, talán ő unhatta meg.

Anyám többször elmondta a kosztüm történetét, de sohasem mondta el, hogy milyen alkalomra is csináltatta. Már demens volt, alig valamire emlékezett a múltjából, amikor szóba hoztam a kosztümöt, és megkérdeztem, mégis miért tartotta meg. Bevallotta, mennyire megbánta, hogy elmondta Ferinek, akkor, amikor utoljára beszélt vele telefonon, hogy szüksége van egy kosztümre.

A nagybátyám akkor már nem értett minket – mondta. Azok, akik nyugaton élnek, semmit sem értenek a mi életünkből, mert nem akarják már érteni, mert nem akarják, hogy a régi életük visszahúzza őket. Mert azt gondolják, nem fizettek nagy árat a jólétükért. 

És azt sem veszik észre, mert hazudnak maguknak, hogy a jólétük talán nem is elég nekik, hogy ott kinn mást jelent jól élni.

Londonból nehezen jöttem én is haza. Nem is azért, mert annyira jól éltem (közösen béreltünk egy kis szobát), hanem azért, mert nem reménykedtem abban, hogy itthon jobb lesz.

Kint ismertem meg egy orvos házaspárt, akik nagyon sokat kerestek, de a fizetésük jelentős része elment a lakásbérlésre meg a gyerekek taníttatására. Úgy beszéltek azokról, akik otthon maradtak, mintha selejtes emberek lennének. De egyáltalán nem volt biztos, hogy ők ott jobban élnek, mint itthon éltek volna. Nem találták a helyüket. 

Nem ők voltak az egyetlen kinti ismerőseim, akiknek az életébe belelátva úgy döntöttem – vagy húsz éve ennek –, hogy hazajövök. Voltak olyan ismerőseim, akik, ha látogatójuk jött Magyarországról, elmentek a Saturnba, vettek egy óriási tévét, és amikor a vendég elment, visszavitték. Mert ha két héten belül vitted vissza a termékeket, visszakaptad az árát. 

Nem miattuk, nem a kintiek képmutatása miatt döntöttem úgy, hogy nem maradok kinn, hanem a kosztüm miatt. Nem szerettem volna úgy élni, hogy semmit se értsek már a régi életemből.

Úgy éreztem, identitást kell cserélnem, ha kinn maradok. A nyelvvel együtt személyiséget is kell cserélnem.

Anyukám pár éve elmesélte: nem sokkal az után, hogy megkapta a csomagot, úgy három hónap múlva, látott egy nőt abban a kosztümben, amit csináltatott magának. A varrónő tehát eladta. Sikerült neki megszabadulni anyám kosztümjétől. Anyám elfordult, amikor meglátta a ruhát. A Centrum Áruház előtt álltunk. Nem tudott arra a nőre nézni. Félt attól, hogy egy ismerős vette meg.

Anyám egy héten át minden délután sírt. És mindenkit gyűlölt, aki jobban élt nálunk.

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Niki van Velden