Milyen útravaló az, ha az ember élete gyásszal, veszteséggel indul?

Miközben a nagymamámnak életet adott az édesanyja, belehalt a szülésbe. Visszatekintve, mintha ez a tragédia egy egész életre megpecsételte volna a sorsát, és a nehézségek olyan természetes velejárói lettek a mindennapjainak, mint a levegővétel. Persze mindig mindenkiénél van nehezebb életút (nem mintha ez verseny lenne, de értitek), ám az ő elmúlt hetvenöt évét tényleg sok minden cifrázta, kezdve a bántalmazó, alkoholista férjtől az anyagi létbizonytalanságon át egészen addig, hogy végre, amikor középkorára megtalálta a boldogságot, néhány röpke év után újra megindult a balszerencse áradása.

Végigélte, ahogy anyukám elveszti az apukámat, majd azt, hogy rögtön ezután a fiatal, mindössze harmincnégy éves lánya hogyan kezd el küzdeni a rákkal, és végül hogyan veszti el a csatát pár hónap után.

Ezt követően a férje – aki ugyan nem a vér szerinti nagyapám volt, de én úgy tekintettem rá – több mint húsz év után elhagyta a Mamát, majd öngyilkos lett.

Ott állt velem, egy tizennégy éves kamasszal, még a hatvanat sem töltötte be, és annyi szörnyűség történt vele, mint egy argentin sorozat összes karakterével együttvéve. Nem mondom, hogy könnyen vette a veszteségeket, de az lett volna a furcsa, ha így történik. Mindenesetre nem őrült bele a fájdalomba, nem adta fel, nem menekült tudatmódosítókba.

Azt tűzte ki célul, hogy felnevel, mos, főz, takarít rám, és legalább addig életben marad, amíg be nem töltöm a tizennyolcat, hogy jogi értelemben felnőtté váljak.

A magának és nekem tett ígéretet szerencsére messze túlszárnyalta

Már nemcsak a törvény szemében vagyok felnőtt, de Mama még most is él és virul, korát meghazudtoló egészségnek örvend, keresztrejtvényt fejt, óriási sztorizgatásokban van, akárhányszor felhívom, és még mindig emberfeletti lelkesedéssel bízik abban, hogy egyszer telitalálatosa lesz a lottón, amiből természetesen nem magának venne mindenfélét, hanem azt tervezgeti, hogyan osztaná szét köztünk.

Olyan határtalan önzetlenség árad belőle, amit Y generációs fiatalként nehezen fogok fel. Nem azért, mert bennem ne lenne meg a képesség a feltétel nélküli szeretetre, hanem azért, mert egész egyszerűen én már egy sokkal énközpontúbb világban szocializálódtam.

Az ő élete nem arról szólt, hogy mire vágyik, mit szeretne, mik az álmai és beteljesületlen kívánságai.

Sokkal inkább a kötelességek teljesítéséről, a feladatok elvégzéséről, és arról, hogy a lehetőségeihez mérten mindent megadjon és megteremtsen a gyerekeinek, később pedig nekem, ha már a sors így hozta, hogy nagyszülőből újból szülővé kellett előlépnie. Pedig éppen ebben rejlik a nagyszülők különleges szerepe, hogy már felelősség nélkül szerethetik, kényeztethetik az unokáikat. A kisgyermekkori évek, ha azok tele vannak közös élményekkel, játékkal, történetmeséléssel, olyan mély köteléket alakíthatnak ki, ami semmilyen más emberi kapcsolathoz nem fogható. 

 

Soha nem felejtem el a nyarakat…

Minden nyarat a Pilisben töltöttem náluk. Emlékszem a hűs szoba illatára, ahova akaratomon kívül minden délután le kellett feküdnöm ebéd után, és mindig valami csellel csaltak be.

Emlékszem, hogy a nagypapám csinált nekem fából kicsi nyújtódeszkát és nyújtópálcikát, amivel a vízből és lisztből összeállt gezemicét gyúrhattam. Ez volt a mániám, hogy a Mamával tésztát gyúrjunk. Nála mindig lehetett, őt nem zavarta, ha minden csupa liszt lett.

Nem voltak restek négykézláb mászkálni a fűben, hogy a hátukon ülve „essek ki a számon” a nevetéstől. Esténként sétálni mentünk, de én féltem a saját árnyékomtól, úgyhogy fel kellett venniük az ölükbe. Vagy a nyakukba. Szerettem a hintaágyukban feküdni, és hallgatni a tücsköket, és sokszor kértem őket, hogy menjünk el a falu egyetlen butikjának kikiáltott játékboltjába, ahol mindig kaptam valami apróságot. Mert bármennyire is szűkösen éltek, erre mindig telt. Rajongásig szerettek, és hiszem, hogy ez a fajta kötődési minta alapozta meg azt az érzelmi hátteret, amivel most felnőttfejjel élem az életem, alakítom ki a kapcsolataim.

Úgy képzelem, hogy a legtöbb nagyszülővé érett idős ember részesül valamiféle varázslatban, ami képessé teszi őket arra, amit mi, fiatalok még csak sejtünk és tanulunk.

A végtelen türelemre, hogy meghallgassák unokáik panaszait, alázatra, hogy teljesítsék a leglehetetlenebb kívánságokat is, önzetlenségre, hogy mindig, minden körülmények között a mi vágyainkat helyezzék a sajátjaik elé. Arra az őszinte szeretetre, ami ott van az eres kezekkel nyújtott simogatásokban, és arra a túláradó boldogságra, amikor derült arccal Mama csak annyit kérdez, mikor meglát: „Hogy vagy, drága aranycsillagom?”

Szeretlek, Mamikám, köszönök mindent! Isten éltessen még nagyon sokáig!

Krajnyik Cintia

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van