–

Mindig is imádtam múzeumba járni, minden utazás előtt lelkesen keresgélem, mit érdemes megnézni egy adott városban. Én vagyok az, aki hazacipeli a dög nehéz katalógusokat, és aztán még a látogatás után hetekkel is elmélázva lapozgatja őket, felidézve a személyes élményt.

Más kérdés, hogy az élmény nem mindig olyan, amilyennek elképzeltem: toporogtam már húsz percen át egy-egy híres festmény előtt, hogy legalább egyetlen pillantást vethessek rá anélkül, hogy belelógna egy fej, egy kar vagy egy láb. Múzeumi pályafutásom legsokkolóbb élménye például a Vatikánhoz köthető: a Sixtus-kápolnában szó szerint gumibottal terelték a tömeget, esélyem sem volt szemügyre venni a freskókat.

Az, hogy a járvánnyal vége a tumultusnak és egymás taposásának – legalábbis egyelőre biztosan, de szerintem ebben a formában örökre –, nyilvánvaló. Odahaza euforikus élmény volt majd másfél év után újra kiállításra menni – ráadásul a Sean Scully-tárlat volt az első, amit megnéztem, ami a maga monumentalitásával, a szemkápráztató színeivel olyan volt, mintha töltőre dugták volna a lelkemet. Már akkor feltűnt, amikor Scully gigászi művei előtt álltam, hogy milyen más élmény így, tolongás és egymás kerülgetése nélkül, most azonban Berliben szembesültem azzal, mennyire, de mennyire hiányzott ez a fajta energia.

Az Alte Nationalgalerie-ben szó szerint én voltam reggel az első látogató. Persze, ez egy állandó gyűjtemény, nem szokta ellepni a siserehad, hogy spontán tömegjelenetek alakuljanak ki egy-egy német romantikus festő képe előtt, ugyanakkor mégis volt abban valami elmondhatatlanul izgalmas, hogy teljesen egyedül „hatolok be” ebbe a különleges térbe.

Később azért gyülekeztek az emberek, de mivel a szigorú szabályok még életben vannak, és csak sávos beléptetéssel lehet jegyet venni (pár nappal ezelőttig 24 óránál nem régebbi negatív teszt is kellett hozzá), tömeg nem lett.

Így eshetett meg az, amit korábban elképzelhetetlennek tartottam: néhány percre kettesben maradtam Caspar David Friedrich egyik emblematikus festményével.

Annyira mámoros érzés volt ott állni a Watzmann-nal szemben a szinte teljesen üres múzeumban, hogy nem bírtam ki: belefotóztam magam ebbe az ünnepélyes térbe, akárcsak egy Rückenfigur (a kép előterében háttal álló alak) Friedrich festményein.

Ehhez meglehetős rutint szereztem már a Scully-tárlaton, önkioldóval és pontos elhelyezéssel, szóval nem bírtam ellenállni a kísértésnek.

„Egy képen semmi sem mellékes” – mondta a festő, és az Alte Nationalgalerie-ben úgy tetszett, a kép tere érezhetően jóval túlterjed a kereten. Mert ott álltam a Watzmann-nal szemben, és úgy éreztem, az én létezésem se mellékes. Legalább itt, a kép kiterjesztett előterében nem.

Nem tudom, adhat-e többet egy műalkotás és egy befogadói pillanat, az mindenesetre bizonyos, hogy ez a fajta kapcsolódás nincs és nem is lehet meg, ha közben letapossák a lábamat meg lökdösnek egy szelfibottal. Régi csodálója vagyok a romantika e rejtélyes alakjának, akinek a képeivel – életemben először – úgy lehettem együtt, ahogyan ő maga ajánlatosnak tartja a szemlélődést: nem felfedezőként, hanem beleérzőként.

Ami miatt mindenképp be akartam jutni az Alte Nationalgalerie-be, az Gerhard Richter Birkenau-ciklusa. A 2014-ben született négy absztrakt festmény azt a kérdést veti fel, hogy le lehet-e egyáltalán festeni a határtalan borzalmat, van-e alkalmas kifejezőeszköz egy népirtásra. Ha van ilyen, azt hiszem, Richter megtalálta: a négy hatalmas vászon színei jelölik csak, mi zajlik a képsík mögött: a vér vöröse, az egyenruhák zöldje és a szürke, haldokló tömeg. Elementáris erejű művek, és hogy mennyire azok, azt csak akkor értettem meg, amikor le akartam fotózni őket a cikkembe.

Gerhard Richter: Birkenau-ciklus

A Birkenau-ciklussal szemközti falon ugyanis a Szürke tükör című mű van kiállítva, amely – címének megfelelően – nem más, mint egy hatalmas szürke üveglap (mármint természetét tekintve, ennél nyilván sokkal többről van szó). Arra gondoltam, a szürke üvegben tükröződve fényképezem le a ciklus négy festményét, így látszani fog az is, hogy itt jártam.

Amikor azonban visszanéztem az elkészült fotót, olyan zsigeri pánik fogott el, hogy azonnal ki kellett törölnöm a telefonomból. Nem hiszem, hogy ez racionális síkon megmagyarázható, de azt éreztem, hogy nem bírok benne lenni ebben a térben, a műben, nem kapok levegőt, megfulladok, menekülnöm kell. Könnyes volt a szemem.

Le kellett ülnöm, míg egy kicsit összeszedtem magam.

Mondanom sem kell, ha rajtam kívül van bárki is a teremben, a fotó ebben a formában el sem készülhetett volna.

Ezután Picasso Algíri nők-sorozatának egészen kivételesen sok darabját néztem meg egyben a Berggruen múzeumban, és azt vettem észre, hogy már eleve ezzel az elmélyüléssel érkeztem meg a kiállítótérbe. Mivel általában jóval több kiállítást igénylek és vagyok képes befogadni, mint a velem utazók, gyakran megyek egyedül múzeumba, hiszen miért rángatnék valakit magammal, aki nem ugyanarra vágyik? (Épp elég, ha néha operával terrorizálom a barátaimat…)

Picasso: Algíri nők

Viszont, ha körülöttem mindenhol turistacsoportok és városnéző családok nyüzsögnek, óhatatlanul is érzem, hogy egyedül vagyok egy tömegben, mármint ez ha tetszik, ha nem, tényezővé válik. Zavarni nem zavar, de valahogy megnehezíti a teljes kikapcsolást. Gondolom, ez valami nagyon ősi, nagyon mély dolog lehet, hogy bemész sok idegen ember közé, és nem tudod nem érezni, ők körbevesznek, te meg egyedül létezel közöttük, viszonyulsz akkor is, ha nem érint kellemetlenül az egyedülléted.

Na, itt értettem meg, hogy ez most egyszeriben feloldódott és elillant. Volt, nincs. 

És ez olyan mámoros felszabadultságot eredményezett, hogy a Berggruen állandó gyűjteménye után (Klee-képek előtt üldögélni láblógatva! Akármeddig!) még átmentem a szemközti Scharf-Gerstenberg-gyűjtemény szürrealizmus köré szerveződő kiállításait megnézni. Tömeg nélkül az agyam kizárólag a képekre és az asszociációkra tudott koncentrálni, és így sokkal, de sokkal többet tudtam befogadni, mint korábban.

Intim volt és csendes: mintha csak a festmények odasúgták volna: de jó, hogy jöttél! (Oké, a szürrealista festmények biztos valami modortalanságot mondtak, de az most mindegy.)

Nem tudom, meddig marad így a helyzet, vagy mit hoz a jövő. De annak, aki eddig húzódozott attól, hogy egyedül járjon múzeumba, én most tiszta szívemből ajánlom: ne tegye. Menjen egyedül, nem lesz magányos! Kettesben lesz a művekkel, beleképzelheti magát az alkotó gondolataiba, és minden, de minden mást mond majd, mint addig. Még annak is meghallja a hangját, aki régen elveszett volna a sok ember között.

 

(Fontos megjegyzés a végére: természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez az intézményeket milyen nehéz anyagi helyzetbe sodorja. Ez a naplóbejegyzésem nem erről szól, hanem pusztán a műtárgy és a befogadó viszonyáról.)

Csepelyi Adrienn

A képek a szerző tulajdonában vannak