Michael Ende a magányos gyerekkorából épített varázslatos és végtelen történeteket
Michael Ende világhírű német írót életében beskatulyázta a kritika a gyerekírók közé, ezért nem is szenteltek neki elegendő figyelmet. Pedig összetett mesevilágában filozófiai mélység lakozott, de az olvasók körében népszerű szerzőket mindig is gyanakvással kezelte az irodalmi kánon. Both Gabi emlékezik a ma 24 éve elhunyt íróra.
–
Nem „Májkl”, hanem Michael
Michael Andreas Helmut Ende a két világháború között született sürgősségi császármetszéssel, 1929. november 12-én, Felső-Bajorországban, közel Ausztriához, Garmisch-Partenkirchenben. Édesanyja és az ő élete is egy hajszálon múlt. Édesapja, Edgar Karl Alfons Ende neves szürrealista festő és szobrász volt. Édesanyja, Louise Bartholomew már négyévesen árván maradt, energikus és szorgalmas természetű, kiemelkedő intellektusú nő volt, aki sokszor egyedül tartotta el a családot.
Több költözés után, 1935-ben München-Schwabingban telepedtek le a Kaulbach nevű művésznegyedben, itt telt a kis Michael iskoláskora. Olyan korszakalkotó művészek tartoztak apja baráti köréhez, mint Bertold Brecht vagy Paul Klee.
A szomszédjukban élt egy Fanti nevű kancsal és alkoholista festő, aki fiatalként szerelmi bánatában főbe lőtte magát, ezért egész életében sapkát viselt. Ő nevelte és szórakoztatta az összes környékbeli gyereket, fantáziadús, improvizált történetei lenyűgözték Michaelt, talán innen eredt a történetek iránti végtelen kíváncsisága. Szintén erősen hatott rá egy másik szomszéd család: a rendkívül szegény artistapár és négy gyereke megnyitotta számára a cirkusz és a bohócok világát.
1936-ban kezdte meg az iskolát, ami végig kínszenvedés volt számára. Különösen a matematikát gyűlölte, több iskolából kicsapták.
„Ha nagyon belemerülök az egyszeregybe, akkor tönkremegy a fantáziám”
– mondta szüleinek abban az időben.
Háború a külvilágban és otthon is
A szülők között rengeteg konfliktus volt, ezt nagyon megszenvedte a kisfiú, aki egész életében hordozta a magány fájdalmát.
A barátok közé menekült, egyikük, Willi, egy szivarkereskedő fia volt, aki 1937-ben meghalt. Ende A végtelen történetben állított emléket Bastian testes figurájával gyerekkori barátjának.
A nácik hatalomra jutása után a Birodalmi Kulturális Kamara ellehetetlenítette az édesapját, és megtiltotta számára az alkotást.
1940-ben a Maximilian Gimnáziumba került, ahonnan egy év múlva kicsapták.
Épp Münchenben volt 12 éves korában, amikor átélt egy bombatámadást, erről később így mesélt:
„Az utcánkat lángok égették el. A tűz nem pattogott, üvöltött. Zúgtak a lángok. Látom magam előtt azt a sok-sok embert, akik tehetetlenül bolyonganak a romok között, mintha egy útvesztőben rekedtek volna. Egyikük egy asztalt cipelt a hátán – hiábavaló gesztus, de valószínűleg ez volt az egyetlen dolog, amit meg tudott menteni…”
Egy évvel később hamburgi nagybátyjánál volt, amikor szinte a földdel tették egyenlővé a várost, '44-ben pedig müncheni otthonukat érte bombatámadás, amelyben édesapja műveinek mintegy hetven százaléka megsemmisült. Ekkor már ismét Garmisch-Partenkirchenben éltek.
Itteni iskolatársa, egy Bokarius nevű fiú biztatta versek és novellák írására. 1945-ben sok barátja kapott behívót, a fiatalokat egynapos kiképzés után a frontra küldték meghalni.
Miután két barátja is életét vesztette bevetése első napján, ő összetépte a behívóját, és éjjel menekült vissza édesanyjához Münchenbe. Nála húzta meg magát, míg édesapja Lengyelországban harcolt és amerikai hadifogságba esett.
Michael pedig csatlakozott a náciellenes Bajorországi Szabadságfronthoz.
Rudolf Steiner hatása
A háborús sebeket nehezen heverték ki, de a korszak nagy antropofózus gondolkodója, a filozófus Rudolf Steiner szülei baráti körében igyekezett megvilágítani az élet értelmét, így a müncheni gimnáziumot hátrahagyva, Michael egy stuttgarti Waldorf iskolában folytatta tanulmányait két éven át, amit szintén nem fejezett be, de élete végéig hatott rá az ottani szellemi közeg és a spirituális gondolkodás.
Ott szerzett barátaival megalapították a „Tetőtér Színházat”, amelyben ő maga lefordította, sőt elő is adta Cocteau Orfet című darabját. Az idő természete már ekkor is mélyen foglalkoztatta, ezért Hirosima emlékére Az idő jön (Die Zeit kommt) címmel írt egy színdarabot is.
„Az ember sokkal több annál, mint az az idő, ami beleszorult” – ez az egyik legtöbbször idézett mondat Endétől.
Az összművész
A mutatványos (Der Gaukler) című verse volt az első publikációja, amely az Esslinger Zeitungban jelent meg 1947-ben. A szonett Ende életöröméről szólt, ő maga is olyanná vált, mint egy a mutatványos, aki magába szívta a körülötte élő művészek minden tudását.
1948-ban a müncheni Otto Falckenberg drámaiskolában kezdte meg tanulmányait, a diploma után pedig a lensburgi Schleswig-Holstein színházba szerződött színészként. Ez az időszak rendkívül kiábrándító volt számára, de az irodalmi pályáját nagyban elősegítette.
1951-ben költözött vissza Münchenbe, és a következő évben ismerte meg a színésznő Ingeborg Hoffmannt, aki szabad utat nyitott számára a kabarék világába. Néhány évig a müncheni Volkstheaterben színészkedett, valamint kabaréjeleneteket írt és rendezett.
1953-ban váltak el a szülei, apja beleszeretett egy fiatal tanítványába, ő lett a harmadik felesége, anyja pedig bánatában öngyilkosságot kísérelt meg.
Az addig szinte istenített apafigura, akitől a világlátását kapta, ekkor erős gellert kapott, igen feszültté vált a viszonyuk.
1954-től a Bajor Rádió filmkritikusa lett, és végérvényesen beszeretett Kurosawa filmjei által a japán kultúrába, de Brecht színházelmélete is komolyan foglalkoztatta, és sorra jelentek meg színdarabjai az 1955-ös, Friedrich Schiller halálának 150. évfordulója alkalmából írt, nagy sikert aratott A kis halak (Die kleinen Fische) című kabaréjelenete után.
1956-ban Olaszországba utazott, Palermóban töltött néhány hónapot, és tanulmányozta a hivatásos mesélőket, akik pénzért osztották meg a nagyobb tereken történeteiket. Ráébredt, hogy ő is történeteket szeretne mesélni az embereknek.
Egy évvel később egy grafikus barátja javasolta neki, hogy írja meg Gombos Jim történetét, amivel aztán másfél éven át házalt különböző kiadóknál. Mindenki túl hosszúnak tartotta a mesét, míg végül a Thienemann Kiadó igent mondott a könyvre, és 1960-ban megjelent az első saját kötete Gombos Jim és Lukács, a masiniszta (Jim Knopf und Lukas, der Lokomotivführer) címmel, aminek folytatása is lett. A Gombos Jim és a rettegett 13 (Jim Knopf und die wilde 13) két évvel később akkora sikert aratott, hogy hamarosan húsz nyelvre lefordították, és bábszínházi adaptáció is készült belőle.
Az álomkastély
Az anyagi függetlenséget meghozta számára Gombos Jim, így nem kellett már állásban lennie, és tizenhárom évnyi szövetség után, 1964. augusztus 7-én, Rómában, a Capitóliumban, feleségül vette Ingeborg Hoffmannt. Édesapja rá egy évre halt meg – épp karácsonykor szívinfarktusban.
A gyermeki énjét mindvégig megőrző Ende 1966-ban vásárolt egy 1415-ben épült, romos állapotban lévő kastélyt Münchentől harminc kilométerre, Mangfalltalban.
Négy éven át tartott az építkezés, ami minden pénzét fölemésztette, de még ekkor is lakhatatlan volt az épület, így 1971-ben túladott rajta, és feleségével együtt Olaszországba költözött.
A világhírű író
Genzano városában írta jórészt a ma már klasszikusnak számító regényét, ami 1972-ben jelent meg, és Magyarországon a nyolcvanas évek közepén került forgalomba, Kalász Márton fordításában. Az olasz környezetre hajazó Soha és Sehol birodalmában játszódó Momo – Avagy furcsa történet az időtolvajokról s a gyermekről, aki visszahozta az embereknek az ellopott időt című könyvét saját rajzaival illusztrálta, a kötet pedig világszerte kirobbanó sikert aratott.
„Vannak a Föld forgásában ritka pillanatok […], amikor megesik, hogy valamennyi dolog és lény, még a legtávolabbi csillagok is soha nem ismétlődő módon együttműködnek, úgyhogy olyasmi történhetik, ami se előtte, se utána soha nem. Sajnos az emberek általában nem értik, hogyan éljenek vele, így aztán a csillagórák észrevétlenül múlnak el. De ha akad valaki, aki érti, fölismeri őket, nagy dolgok esnek a világon” – mondta bölcs főhőse, Momo az árva és nincstelen kislány a mesében, akinek semmije nem volt, mégis mindenki kereste a társaságát, mert „úgy tudott meghallgatni másokat, ahogy senki más a világon”.
Egy évvel később édesanyját is eltemette, talán őt idézte meg Momo figurájában.
1978-ban Rómában megismerkedett Wilfried Hiller zeneszerzővel, akivel különösen egymásra hangolódtak, majd éveken át írtak különböző közös zenés-színházi műveket, például A sárkány és a pillangó vagy Az állhatatos teknősbéka is nagy sikert aratott.
1979-ben pedig megjelent A végtelen történet, ami még a Momo sikereit is túlszárnyalta, ez a legismertebb könyve, amelyért rengeteg díjat kapott, többek között a Buxtehuder Bullát is.
1984-ben Wolfgang Petersen elképesztően sikeres filmet készített A végtelen történetből, Ende pedig hiába harcolt a szerinte borzalmas giccs ellen, mindössze néhány jelenetet vágtak ki a moziból.
1985-ben Ende és Hiller operáját, a „Der Goggolori” ősbemutatóját is megtartották Münchenben, ami a második világháború után az egyik leggyakrabban játszott német nyelvű előadás.
Még ugyanebben az évben, március 27-én, váratlanul meghalt felesége, Ingeborg Ende, aki mindössze 64 éves volt. Michael Endét összetörte felesége halála, otthagyta Olaszországot, és ismét Münchenbe költözött.
Már a hetvenes években is ismerte japán könyveinek fordítóját, a városba visszatérve pedig újra felvette a kapcsolatot a müncheni nemzetközi ifjúsági könyvtárban dolgozó Mariko Satóval.
1986-ban mutatták be a Momo filmváltozatát, Johannes Schaaf rendezésében és Armin Mueller-Stahl főszereplésével. Ende ezzel a filmmel már kiegyezett valamelyest, bár nem volt maradéktalanul elégedett, de legalább nem perelte be az alkotókat.
1987-ben költözött össze Mariko Satóval, 1988-ban pedig egy újabb összeomlást kellett megélnie, amikor kiderült, hogy adótanácsadója gyakorlatilag kiforgatta a vagyonából, amikor Ende nevében több milliós adósságot csinált. A csőd szélére került írót a kiadója és a barátai mentették meg, bár így is zálogba került apja több munkája és az összes ingósága.
1988-ban volt még egy operabemutatója, és megjelent néhány könyve, például a Sátánármányosparázsvarázspokolikőrpuncspancslódító-bódítóka, ami szintén rendkívül népszerű lett az egész világon.
1989-ben feleségül vette Mariko Satót, és megkapta a Szövetségi Érdemkeresztet.
A kritikusok életében nem értékelték
1990-ben már tizenötmillió példányban keltek el világszerte a művei, a kritikusok azonban teljes mértékben ignorálták az életművét.
„Minden ajtón keresztül beléphetünk az irodalmi szalonba: a börtönajtón, az őrültek háza ajtaján, vagy a bordélyház ajtaján keresztül, csak egy ajtón, a gyerekszoba ajtaján keresztül nem szabad bejönni” – mondta Ende.
Amióta meghalt, tanulmányok százai születtek életművéről… milyen jó is lett volna, ha még életében megkaphatja a bőven megérdemelt szakmai elismerést.
„Ende könyvei generációkat inspiráltak a teljesebb életre. Csodálói úgy érezték, a történetei mitikus allegóriák arról, hogy a lelketlenné váló modern társadalom bajaira a gyógyír a belső világunkban rejtőzik, amihez a kulcsot a gyermeki perspektíva őrzi” – írta róla a New York Times.
1994-ben gyomorrákot diagnosztizáltak nála csakúgy, mint édesanyjánál. Megműtötték, és a kemoterápiát is elkezdték, de sajnos 1995. augusztus 28-án, Stuttgartban életét vesztette a nagy író.
A müncheni Erdei Temetőben nyugszik, mesebeli síremléke is emlékeztet bennünket arra, hogy minden történet végtelen.
Momo ezt mondja az időről:
„Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolnak rá. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő. Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy-egy óra néha örökkévalóságnak tetszhetik, de el is suhanhat, akár egy pillanat – attól függ, mit élünk meg abban az órában. Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünkben lakik.”
Források: ITT, ITT, ITT és ITT
És ha szívesen meghallgatnátok akár a gyerekeitekkel együtt a Momót, akkor Madarász Éva színész-író kiváló előadásában megtehetitek ITT.
Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ United Archives / Contributor