Szabó Anna Eszter/WMN: Szerintem mind ismerjük a jelenséget, de mondanál rá még pár példát? Milyen módokon tud megnyilvánulni az ezerarcú örömrablás?

Kazimir Ágnes: Szép ruhában elindulsz, valaki kinevet, és azt mondja, kinn a segged belőle. Éppen beleharapnál egy falatba, amikor váratlanul megkérdezik, hány kiló vagy, mintha híztál volna. Vagy azt mondják, nem biztos, hogy kéne még repetázni. Tolod a picit a babakocsiban, talpig rózsaszín minden, az ismerős belenéz, és azt kérdezi: kisfiú? A szülészeten az újszülött nevét kérdező nővérnek felelve: Benji lesz, mire azt feleli, valami rendes név kellene ennek a szegény gyereknek. Fodrásznál azt mondja a szakember: ebből a hajból sok jót nem tudok kihozni. Diagnózisra várva kijön az orvos, és azt mondja: gyorsan lakjon jól, mert ezután semmi jót nem ehet. Barátnő (?) így szól: láttam a pasid egy másik, nagyon csinos csajjal reggel a villamoson, csak hogy tudd. Jé, mennyibe került ez a cipőd, mert olyan olcsónak látszik, de azért nem rossz. Hova valósi vagy? Igen? Pedig azt hittem, vidéki vagy a beszéded alapján. Piros rúzst viselsz? Amúgy nem rossz, bár csak hófehér fogúaknak áll jól. Beszél (és/vagy szobatiszta, alszik, eszik, ül, áll, jár, kúszik… stb.) már a gyereked? Neeem?! Hogyhogy?! Az enyém már fél éve… Voltál mammográfián? Igen? Negatív? Sajnos sokszor nem mutatja ki a daganatot, amikor még pici. Sorolhatnám.

Sz. A. E./WMN: Kis millió példa ugrott be nekem is, például amikor évekkel ezelőtt megjelent az egyik könyv, aminek társszerzője voltam, és egy ismerősöm megjegyezte, hogy ja, de ez csak ilyen puha borítós, akkor ez nem is igazi könyv. Emlékszel?

K. Á.: Igen, ez tipikus, bravúros és tökéletesen betalál az olyan önbizalmi és önértékelési problémákkal küszködőknek, mint amilyen te évekkel ezelőtt voltál, vagy nagyon gyakran még most is.

Sz. A. E./WMN: Tapasztalataim szerint azért javarészt nőktől érkeznek az ilyen beszólások. Miért?

K. Á.: Férfiakra is ugyanúgy jellemző, csak másra helyezik a hangsúlyt. Hány olyat hallottam, hogy a boldog házasságban élő férfit piszkálják a haverok, hogy papucs, mert szeret otthon lenni. Vagy ha bomba nő a párja, akkor azzal szívatják, hogy nincs a saját nőjével egy súlycsoportban. Ha nagy autót vesz, akkor a kicsi szerszámával viccelődnek, ha kicsi autót, akkor meg a nemi identitásával. Szóval ott is megvan ez, csak mások a módszerek.

Kazimir Ágnes

Sz. A. E./WMN: Hogy működnek az örömgyilkos emberek?

K. Á.:

Az örömrablók, hétköznapi trollok, gonoszak, rosszindulatúak. Valódi örömük a saját életükben nincs. Épp ezért élvezik (tudattalanul is), amikor a másik kedve elromlik. Ha az addig jókedvű ember aggódni, félni, félteni, szorongani, pánikolni kezd, ők elégedetten folytatják útjukat, mert tönkretették a jókedvet, a hitet, az önbizalmat, a jó érzéseket.

Sz. A. E./WMN: Na, de mit lehet tenni? Hogyan lehet védekezni ellenük?

K. Á.: A legeslegfontosabb, hogy észre kell venni, kivel állunk szemben. Fel kell tudni ismerni az ártatlanul mosolygó örömgyilkos kéjes vágyát arra, hogy a másiknak rossz legyen. Attól lesz neki ugyanis jó, hogy másnak belerondíthatott a napjába, örömteli pillanatába, úgy egyáltalán, a jelenébe. Mint a szadista mazochista vicce: „Üss! – Nem ütlek.”
Így kell(ene) leállítani az örömrabló ámokfutását is. Nem megadni neki az örömöt.

Ha felismerjük, kivel állunk szemben, akkor máris lefegyvereztük, elvész a jelentősége, a súlya, és csak annyival kell megbirkóznunk (az is elég), hogy helyre tegyük magunkban azt, hogy ilyen emberek bizony léteznek.

Sz. A. E./WMN: Rendben, de azért ez legtöbbször elég váratlanul szokott megtörténni, és pont ez benne a rossz, hogy az illető egyik pillanatról a másikra leránt a mocsárba. Mire észrevesszük, mi történt, már túl is vagyunk rajta, és ott maradtunk a rossz érzéssel.

K. Á.: Nyilván vannak olyanok, akikről előre tudjuk, hogy szokott ilyet csinálni. Az ő esetükben nincs ebben semmi meglepő. Velük érdemes minimalizálni a kontaktust. Ha váratlanul csapnak le, akkor újra le kell játszani a fejünkben a jelenetet. Jól éreztük magunkat, a másik beszólása után pedig rosszul. Ha éretten, kellő önértékeléssel állunk a helyzethez, akkor nem olyan nehéz felismerni, mi történt, és máris a helyén lehet kezelni. Nem kell, hogy fájjon, mert nem egy rosszindulatú ember szavai határoznak meg minket. Létezik konstruktív kritika, de az ilyen odaszúrás egyáltalán nem az. Innentől kezdve nyugodtan el is lehet engedni. Nem számít. Az ő véleménye nem számít. Ez megsemmisítő erejű válasz lehet. 

 

Sz. A. E./WMN: Nagyon sokan iszonyú nehezen engedik el mások véleményét, jóváhagyását. Magamra is gondolok épp…

K. Á.: Persze, sok az érzelmileg dependens felnőtt, aki akkor hiszi el, hogy jól csinál valamit, ha valaki megerősíti szavakkal, gesztusokkal. Ha nem ezt kapja, sőt inkább az ellenkezőjét, akkor máris bizonytalan. Az ilyen embert pillanatok alatt kiszimatolják az örömrablók! Ez az egész érzelmi dependencia gyermekkori minta. Ha anya, vagy apa igent mond valamire, akkor az jó, ha nemet, akkor az nem jó.

A felnövekedés egyik fontos kritériuma az, hogy ha meghallgatom is a másik véleményét, a sajátomat nem attól teszem függővé.

Sz. A. E./WMN: Vannak random emberek, akiknek a gonoszságát, rosszindulatát könnyebb ignorálni, de mi van, ha közelebbi emberekről van szó? Akiket nem lehet csak úgy elkerülni, akikkel nem lenne jó konfrontálódni?

K. Á.: Ez bizony nehéz kérdés. De tényleg fontos, hogy ha észrevesszük ezt a primitív, gonosz hozzáállást, akkor ennek fényében mindenképp gondoljuk újra az illetővel való kapcsolatunkat. És tudom, hogy keményen hangzik, de nem számít, hogy az az ember szülő, gyerek, barát, bárki.

Egy életünk van, és ne tűrjünk benne mérgező kapcsolatokat! Nem lehet fontosabb egy olyan ember boldogsága, aki épp fájdalmat okozott, mint a sajátunk.

Az illendőségnek, jólneveltségnek is ott húzódjon a vége, ahol szántszándékkal belerondítanak az életünkbe. Egyszer, évtizedekkel ezelőtt, egy jó ismerősöm adott öt forint borravalót a benzinkutasnak, amikor tankolt. Nem volt az kis pénz akkoriban. A kutas nem köszönte meg. Úgyhogy az ismerősöm visszakérte az ötöst. Valahogy így kellene. Ha bánt valaki, nem szabad hagyni, hogy elrabolja az örömöt, a nehezen megszerzett önbecsülést, jókedvet, harmóniát, egyensúlyt. Kérjük mindig vissza az ötöst!

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Mixmike