–

Elsősorban azt, hogy egy nyamvadt döntetlen néha sokkal, de sokkal több önmagánál. Amikor 2016-ban Marseille-ben egy szerencsétlen öngóllal egyenlítettünk ki Izland ellen, bőgtünk, nevettünk, ordítottunk a boldogságtól. Pedig csak egy öngól volt. De nekünk a továbbjutásunkat jelentette. Tyúkszaros kis életünk első továbbjutását.

Életem tíz legboldogabb pillanatainak egyike. És akkor most persze le lehet hülyézni, hogy ne már, hát milyen életem van nekem, ha ez ennyit számít… Ahogyan meg is teszik állandóan huszonöt éve. Mikor épp miért. Például, ha

  • szarrá ázom a hidegben a lelátón;
  • ha kimegyek a nyócegy után is;
  • ha az utolsó pénzem is egy marseille-i túrára költöm;
  • ha az Eb-re való kijutáskor nem azt károgom, hogy de úgyis kiesünk;
  • ha képes vagyok örülni annak, ha egyáltalán pontot szerzünk;
  • ha kiesünk, és sírok;
  • ha kikapunk, és nem szidom a csapatot.

A jelek szerint Magyarországon mindenki jobban tudja azt is, hogy kell szurkolni. Vagy inkább: hogyan szabad. A legjobban persze azok, akik maguk sohasem próbálták még megérteni, milyen ez.

A libabőr a Himnusz alatt. Az élőkép a kapu mögött. Ahogy a portugálok odajönnek fotózkodni velem, mert tetszik a népviseletem.

Ahogy lépten-nyomon ismerősökbe, barátokba botlok, mindenki mezben és mosolyban, mert elhisszük, hogy itt ma nyerhetünk – de ha nem, akkor mi a döntetlennek is tudunk győzelemként örülni, és a vereség után is elénekeljük a Himnuszt a csapatnak. Tulajdonképpen elég szép életfilozófia, nem?

Ettől persze még lehetek hülye.

De amikor a stadion rácsozatán át rám süt a nap, amikor morajlik a hangunk szabadrúgásnál, amikor teli tüdőből ordítunk és egymás nyakába ugrálunk: boldog hülye vagyok. És az még mindig sokkal jobb, mint szomorú hülyének lenni.

Nem esik jól, amikor bántanak azért, hogy kimegyek a meccsre. Nálam nagyobb filozófusok sem tudnának arra pontos választ adni, mit kell tenned akkor, ha valami negyedszázada az életedet jelenti, csak közben megváltozott körülötted az ország.

Én a romos Népstadionban is ott voltam. Akkor most ne menjek be az újba?

Tomi barátom hajnali negyed egykor még mindig nem hitte el, hogy nem nyertünk. Én még most sem igazán.

Az internet népe már a 85. percben tudta, hogy NA UGYE. Ahhoz, mondjuk, hogy az ember bármilyen mérkőzésen kijelenthesse, hogy NA UGYE, nem árt egyébként, ha az a meccs már le van fújva, és az illető végig is nézte, máskülönben téves következtetésekre juthat.

Klasszikus példa az 1999-es Bajnokok Ligája-döntő, amikor a közismert történet szerint az illetékes elindult a gravírozóhoz a trófeával a Bayern München 1–0-s vezetésénél a meccs utolsó perceiben, és mire felért a lifttel, már 2–1-re nyert a Manchester United. A Milan 2005-ben 3–0-ra vezetett a félidőben a Liverpool ellen, a többit tudjuk, forgattak róla filmet meg mindent: a Liverpoolé lett a kupa.

Életem tíz legboldogabb pillanatai közül egy másik. (Dobogós.)

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy abban reménykedtem, hogy a Puskás Ferenc Stadion fölött megjelenik Szent László, kardjával átszúrja a labdát, amikor a portugálok támadnak, és ad a nevemben egy tockost Pepének – csupán azt, hogy az egy nagyon csúnya és szomorú élet, amiben reménykedni sem lehet.

Meg azt is, hogy ha a lelátón meg tudod tanulni, hogy a meccsnek a lefújáskor van csak vége, de a döntetlen néha felér egy győzelemmel, akkor ez a saját életedben is sokkal könnyebben fog menni.

Oké, nézzünk nem focis példát: a depresszió és a költözés nem jó páros. Mondhatjuk úgy, hogy nyögvenyelősen haladtam a rendrakással, halmokban álltak a kipakolatlan holmik, mert néha jártányi erőm sem volt a betegség miatt. Amikor egy lépéssel közelebb kerültem a rendhez – például felszereltem valamit vagy felakasztottam egy képet –, egy kicsit megünnepeltem magam. Ha valaki belépett volna a lakásba, azt látja, hogy kupleráj van. Ami tényszerűen igaz is volt. Én viszont azt láttam, mekkora erőfeszítésembe került, hogy már sokkal kisebb a kupleráj, mint két napja.

Ha nem látod a meccset, fogalmad sincs a játék képéről, érted?

Van olyan, hogy egy 0–3 után nem kell szégyenkezned. Csak ahhoz le kell vetkőznöd a cinizmust és az előítéleteket. 

Én tegnap már berendezkedtem a 0–0-ra és az azt követő ünneplésre. Aztán mindkettő elmaradt. Sétáltam haza a naplementében, szomorú voltam, de belülről még fűtött a stadion rácsozatán bevilágító napfény, és arra gondoltam, hogy ma a cikkemben le kell írnom: elnézést kérek, de nem tudok nem nyálasan írni erről, két éve voltam utoljára telt házas meccsen, és ez most olyan érzés volt, mintha hirtelen újra kapnék levegőt.

És azt szeretném, ha nem bántanának azért, mert nekem szükségem van erre a levegőre.

Azt szeretném, ha senkit nem bántanának ebben az országban. Soha, semmiért. Sem szóval, sem törvényekkel. Úgy szeretném énekelni a Himnuszt, hogy az mindannyiunkra vonatkozzon. Az áldás is, a védő kar is.

Látjátok? Az olyan napokon például, mint a tegnapi, nagyon jól jön a meccseken tanult optimizmusom.

Erre gondoltam, miközben a Himnuszt énekeltem. 

Csepelyi Adrienn

A képek a szerző tulajdonában vannak