Csepelyi Adrienn: Néha egy működő fűkasza kell ahhoz, hogy ne ellenkezz reflexből – WMN-naplók

–

Úgy akartam kezdeni ezt a naplóbejegyzést, hogy „vidéki birtokom udvarán”…

Ez remekül hangzik, de valójában egy apró parasztházról van szó, amelynek az udvarán derékig ért a gaz a tavaszi esőzések hatására, úgyhogy maradjunk annyiban: a valóság nem volt ennyire előkelő.

Mivel a motoros fűkasza a sógorom állhatatos próbálkozása ellenére sem óhajtott beindulni, formabontó megoldást kellett találnom: vettem egy kaszát. Mármint kézit. Hagyományosat. Hogy akkor én most lekaszálom az udvart. Huszonéves koromban egyszer már vállalkoztam hasonlóra, amikor elromlott a fűnyíró, ehhez képest a család nemigen vette komolyan a bejelentésemet, mindenesetre a húgom elvitt a gazdaboltba, ahol ki is választottam egy csinos 70 centiméterest. 

Alaposan megéleztem, ezt nagyon megtanította nagyapám annak idején: életlen kaszával bele se kezdjen az ember, mert abból csak a baj lesz. Kis családom kíváncsi tekintetének kereszttüzében bele is vetettem magam a falusi fitneszbe, és mondhatom, jelentős sikereket arattam (haha, arattam, értitek), amikor is a nyél egy határozott reccsenéssel a kezemben maradt.

Körülbelül fél óráig bírta.

Nem azért, mert olyan erős lennék vagy esetleg, mert nem tudok kaszálni, hanem mert egy szar volt. A brant ette vón' meg a repedést benne, ahogy mifelénk mondanánk, ötezer öccázé' cifra nyomoruság!

A nyélnek valót hagyományosan egy évre a padlásra akasztják, hogy csontszáraz legyen, mire a faragáshoz fognak. Így a kifaragott nyél már legfeljebb dagadni tud, szétszáradni nem, emiatt stabil lesz és strapabíró. Nem úgy, mint ez, amit láthatóan frissen faragtak, és több helyen is szét volt száradva a megmunkálás után.

A sógorom először hősiesen összecsavarozta a nyelet, így aztán a hátsó udvarral el is készültem, amikor újabb reccsenés: a nyél végleg felmondta a szolgálatot.

Ekkor már egyedül voltam a birtokon – gondolom, a családom is csak limitált ideig képes gyönyörködni abban, ahogy küzdök az elemekkel –, a gaz meg, úgy éreztem, szemmel láthatóan nő, szóval gyorsan ki kellett ókumlálnom valamit. 

 

A disznóólra akasztva lógott ugyan egy ősrégi kaszanyél, de azon csak egy csonk árválkodott, úgyhogy eddig nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Most viszont nem volt mit tenni: leakasztottam, és lebontottam róla a fémet, ami alaposan ki volt ékelve, így könnyen ment a művelet. Fogalmam sincs, mikor faraghatta nagyapám, de az ötvenhez közelebbinek tűnt a megfejtés, mint a harminchoz, és még mindig igen masszívnak tetszett a szerkezete – arról nem is beszélve, ergonómiailag mennyivel okosabban volt megtervezve, mint a bolti.

Leszereltem hát az új nyélről az új kaszát, átraktam a régi nyélre, és közben megtanultam az első leckét: vannak dolgok, amiket egyszerűen ki kell várni, különben reccsenés lesz a nagy sietség vége. Igaz ez kaszanyelekre és emberekre egyaránt.

Régi-új kaszám csak úgy suhant az udvar füve közt – folytathatnám, ha meg akarnám szépíteni a sztorit. A valóság ezzel szemben az, hogy bizonyos fajta növényeket úgy lehet vágni, mint az álom – más fajtákkal meg akkor is meggyűlik az ember baja, ha erőből próbálja lecsapni őket. Már vagy másfél órája küzdöttem, amikor kikristályosodott előttem a második lecke.

Ha egy áthatolhatatlannak tűnő akadályon kell átverekedned magad, akkor egyszerre csak keveset szabad fognod: ha túl sok gazt akarsz egyszerre levágni, a fű elfekszik a földön, beleakad a kaszádba, és sokkal nagyobb macera lesz szépen levágni, mintha két-három kisebb csapással mentél volna neki.

Vannak területek, amelyekben úgy siklik a kaszád, mint az álom, erőt sem kell kifejtened, megy magától szinte. És vannak, amelyekkel rendesen megszenvedsz, mégsem lesznek olyan egyenletesek. De mindez – ha engem kérdezel – nem számít. Mert egy nem tökéletesen egyenletesre kaszált udvar is sokkal jobb, mint a derékig érő gyom.

Egyszerűen nem tudtam nem a depresszióval való küzdelmemre gondolni, miközben vágtam a füvet.

Rendet vágok a gazban, rendet vágok a gondolataimban.

Egyszerre csak keveset, de az minden alkalommal sikerélményt ad.

Lehet, hogy nem lesz tökéletes, de megdolgoztam érte.

Mire ezeket így kigondoltam magamban, berregést hallottam.

Kis utca a mienk, alig pár ház áll benne, de – amint az percekkel később kiderült – egy számomra ismeretlen férfi jelent meg a kapuban, kezében egy motoros fűkaszával. Egy szó nem sok, annyit se szólt (én meg nem ettem meszet, hogy kötözködjek egy működő fűkaszát lóbáló emberrel), belépett az udvarra, és néhány perc alatt (ami bosszantóan kevésnek tűnt az én kézikaszás szenvedésemhez képest) levágta a maradék gazt, gondosan ügyelve a dísznövényekre.

  

Amikor végzett, levette a védőszemüveget, és bemutatkozott, kiderült, hogy három házzal lejjebb lakik, és nem bírta nézni, ahogy hadakozok. Eleinte még akartam is mondani neki, hogy ebben, ugye, jelképesen épp az lett volna a lényeg, hogy kemény vagyok, rendet vágok, egyedül, de aztán rájöttem, hogy ez a harmadik lecke.

A segítség néha egészen váratlan helyekről érkezik, és elfogadni azt egyáltalán nem gyengeség. Még az olyan nyakas nőszemélyeknek sem, mint én. Igaz, néha egy működő fűkasza kell ahhoz, hogy ne ellenkezzek reflexből.

A szomszéd dolga végeztével elbúcsúzott, nekem így volt időm még a kiskertet is kigyomlálni, és közben átgondolni, micsoda emberfeletti munkát jelentett, amikor nagyapámék (ki tudja, talán épp ezzel a kaszával is még) aratni jártak Istvándi alá. Keresztanyu vitte nekik az ebédet gyalog, mezítláb – már önmagában ez az ebédszállítás is mekkora fizikai megterhelés volt! Arról már ne is beszéljünk egyébként, hogy a füvet még csak-csak levágom, viszonylag normálisan is néz ki – na de hogy szépen, katonás rendbe suhintsam a levágott szálakat, mint nagyapámék? Nem tudom, hány évig kell tanulnom.

Lehet, hogy ez a negyedik lecke. Ellesni a régiektől az egyszerű igazságokat. Azokat az apró mozzanatokat, amikről minden szál a helyére kerül majd. Mindenesetre gyakorlok szorgalmasan, és közben magam elé képzelem, mit mondana Papa vagy Keresztapu a munkamódszeremre. Nevetek. Ők is nevetnének, de azért megtanítanának. Bárcsak megkérdeztem volna tőlük többször, hogy kell ezt.

A kaszálást.

A rendet.

Az életet.

Csepelyi Adrienn