Csepelyi Adrienn: Elharapom a legalábbokat, mások szájából nem segítenek – WMN-naplók

–

Három és fél lyuk a falban. Tizenöt napja nézem.

Oda akartam felfúrni a tévét, amikor – szó szerint egyik óráról a másikra – ledöntött a lábamról a Covid. A fél lyuk annak köszönhető, hogy lemerült a fúróm, és bár már tűvé tettem mindent érte, egyszerűen nem találom a töltőjét. Valószínűleg tévedésből hazavittem vidékre, de efelől csak akkor lehettem biztos, amikor már tényleg minden elképzelhető helyen megnéztem, ami ugyan nem nagy teljesítmény egy 18 négyzetméteres lakásban, mégis napokba telt.

Kis keresés, nagy pihenés. Keresés, fekvés. Ezt is csak a második héten ment, az elsőről igazából csak elmosódott emlékeim vannak, meg fotóim, mikor mennyi volt a lázam. Napokig állomásozott 39 fölött, és nem vitte le semmi.

Egyszerre vicces és szánalmas, mik jutnak az ember eszébe, ha nagyon rosszul van. Például amikor a legbrutálisabb volt a köhögés, és azon gondolkodtam, biztonságosabb lenne mentőt hívnom, mert meg fogok fulladni éjszaka, akkor az jutott eszembe, hogy el kell mosogatnom. Mert mit fog gondolni a mentős, mekkora kuplerájban élek én itt, és még a hangom is elment, nincs mivel megmagyaráznom, hogy épp a nagytakarítás meg tévészerelés közben csapott le rám a korona.

Kutatások szerint az rontja a leginkább az első benyomást a lakásról az első belépéskor, ha tele a mosogató. Én hiszek a tudományban, úgyhogy felszívtam a taknyomat (szó szerint meg képletesen is), és elmosogattam a felgyűlt edényeket.

Lassított felvételben haladok előre a napokban. Kis valami, sok fekvés. Szoknom kell, hogy ne próbáljak előrerohanni magam elől, mert annak összerogyás a vége.

Anyám, keresztanyám, nagynéném, unokahúgom váltásban főz rám – én örülök, ha meg tudom melegíteni a gondosan becsomagolt ételt. A szomszéd lány szív alakú kölesfasírtot süt, kedvesen megpucolt retkeket is csomagol mellé. Kibontom a dobozt, meglátom a szíveket, elbőgöm magam. 

A másik szomszéd, akivel alig beszéltünk a két év alatt, mióta itt lakom, bekopog: hallotta a falon át, mennyire csúnyán köhögök, aggódik, tud-e valamit segíteni. A harmadik szomszéd narancsot hoz, kérdi, van-e szemetem, amit levigyen.

Elég szarul nézhetek ki, ha ennyien aggódnak értem.

Próbálok humorizálni, de amikor két hét alatt másodszor menstruálsz (mindkétszer cikluson kívül), akkor azért nehéz. De aztán egy férfi ismerősöm ír: ő is elkapta, mondjam, mire készüljön. Mondom neki, hogy a köhögés pokoli, a láz szintén, fáj a tüdőm, a hangom elment, az arcüregem-fülem hasogat, minden ízületem sajog, de egyet azért viszonylag biztosra ígérhetek: menstruálni ő legalább nem fog.

Lassan megszokom, hogy megálljt kell parancsolnom magamnak. Hogy egy napra elegendő program a zuhanyzás hajmosással. Hogy nem tudok tükörtojást sütni reggel.

Hogy nem bírok ülni, de a könyveket tartani sem, épp ezért felesleges amiatt pityeregnem, hány könyvet olvashattam volna el ebben a két hétben.

A második héten kötök végre békét magammal és a ninccsel. Bámulom a sorozatokat, néha vetek egy pillantást a négy és fél lyukra a falon, meg az ideiglenesen a könyvespolcra állított tévére. Legalább annyi erőm volt még az első napon, hogy összeszereljem. 

Ezt a szót kell megtanulnom újra jól használni: legalább. Hogy megnyugtasson és ne agyonnyomjon. Hogy ne az legyen belőle, mint oly sokszor, amikor mások mondják: „legalább nem kerültél intenzívre”. Ez nem vigasz.

Ám, ha a legalább dicsérettel ér fel (legalább letusoltál ma/legalább tudod nézni a tévét), akkor jó szó. Akkor erőt ad, nem pedig összenyom. Csakhogy azt hiszem, ezeket a legalábbokat csak magunknak mondhatjuk, más nem tudja nekünk mondani őket.

Tizenöt nap, és ma újra az orvosnál kezdtem a reggelt. Visszamaradt gyulladások, mellkasröntgen, vérvétel, gyógyszerek. De legalább már el tudtál menni a rendelőbe, Adrienn. Legalább ki tudtad váltani a gyógyszered.

Így beszélgetek magamban hazafelé menet, még vásárolni is összeszedtem az erőmet. A lépcsőházban felfelé légszomjam lesz persze. De legalább voltam odakint. Legalább ezt is bírtad már egyedül, Adrienn.

Aztán hazaérve persze elbőgöm magam. Videócset a húgommal, aki ötödik hete fekszik begipszelt lábbal. Nézzük egymást és bőgünk, szép kis család, röhögünk is kicsit magunkon, de valójában nehéz biztatót mondanunk egymásnak.

Elharapom a legalábbokat, mások szájából nem segítenek.

Az orvos szerint még vagy tíz nap, mire meggyógyulok. Fontos a probiotikum és a fekvés. DTK nyugtat a telefonban, Dóri szervezi a Popfiltert, jön a február, és végre tudok majd mindent csinálni, csak most feküdjek és gyógyuljak.

Jön az ablakos, cserélik az üvegeimet, hő- és hangszigetelő rétegek, legalább már el bírtad ma pakolni a növényeimet az ablak elől, Adrienn. Kérdezi az ablakos, itthon leszek-e szerdán, hoznák vissza a kivett táblákat. Hol lennék máshol, nevetek magamon, együttérzően néz rám, azt mondja, majd visszahúzza szerdán a könyvespolcot a helyére, ne aggódjak.

Nem aggódom. Visszalassultam önmagamhoz. Kis mosogatás, sok fekvés. Holnapra beütemeztem egy porszívózást, két hét óta az elsőt. Mondjuk, amikor a mentő reális eshetőséggé vált, akkor felsepertem. Hiszen hát mit szólna, ugye.

Most már, azt hiszem, mindegy, mit szólna.

Ha van teljesítményem az utóbbi két hétben, akkor az feltétlenül ez. Már nem zavar a három és fél lyuk a falban.

Úgyhogy most megyek, felkapcsolom az égőket a karácsonyfámon. Ha már úgyis itt ragadtunk még pár napra, legalább adjuk meg a módját.

Csepelyi Adrienn