Pásztory Dóri: Az úszás gerincet ad – WMN-Naplók
Ha valaki hosszú éveken keresztül minden egyes nap kilométereket úszik, hogy felkészüljön a soron következő versenyre, az nagy eséllyel egy jó darabig nem fog visszavágyni a medencébe csak úgy, hobbiból. Hogy újra megszülessen benne a vágy a nagy csempés kékség után, ahhoz lehet, hogy az is kellett, hogy ne is legyen esélye egy jó darabig csobbanni. Pásztory Dóri bő egy év szünet után végre valahára visszatért az uszodába, hogy olyan felismerésekre jusson, amire korábban, olimpikonként nem volt lehetősége.
–
Újra párolog belőlem a klórszag. A nap legváratlanabb pillanataiban csapja meg az orromat az illat, amiről még néhány éve is azt gondoltam, hogy soha többé nem akarom érezni a testemen. Nagyon sokáig nem úsztam, miután visszavonultam. Elég profán oka volt: egyszerűen úgy akartam emlékezni az úszó énemre, mint aki gyors, könnyed és eggyé válik a folyékony közeggel. Nem akartam szembesülni azzal a ténnyel, hogy békatalp nélkül nem tudom leúszni azt a számot, amiben világcsúcstartó voltam. Még ezen a felületen is előbb írtam a futásról és a pilatesről, mint arról, hogy az úszás amúgy milyen fantasztikus mozgásforma.
Mondjuk, az elmúlt 13 hónapban, ha akartam sem tudtam volna erről írni, ugyanis többnyire zárva voltak az uszodák, köztük az is, ahol én tartottam edzéseket a világjárvány előtt. Belőlem, mint olyan sokszor az eddigi életem során, most is fordított reakciót váltott ki a helyzet. Amíg ott volt előttem a lehetőség, hogy beugorjak, addig nem nagyon vonzott, onnantól kezdve viszont, hogy ki lett mondva, nem lehet, rögtön elkezdett nagyon hiányozni. Annyira, amennyire soha az elmúlt 17 évben, amióta visszavonultam az élsporttól, és szögre akasztottam a klór által szétmart dresszemet.
Most, 2021 májusában viszont vártam, hogy újra előkeressem az önbizalomnövelő segédeszközeimet (a tenyérellenállást és a békatalpat, amiknek köszönhetően majdnem úgy érzem magam a 200 vegyesen, mint 20 éve, amikor átlagban négyszer úsztam le egy edzésen egymás után a fő számomat) és számoljam a csempéket hosszról hosszra, dobáljam a karjaimat a víz felett és élvezzem azt a suhanást, amit lábtempóval még mindig meg tudok élni a habok között.
Egészen elképesztő élmény, hogy a jó alapok és a tinédzser koromban fejlődő testemnek adott folyamatos terhelésnek köszönhetően még így, közel a negyvenhez is megerőltetés nélkül le tudok úszni két–három kilométert, és sikerélményt ad a koordinált, könnyed, biztos technikai alapokon nyugvó mozgás.
Ezt pedig egyszer kell csak elsajátítani az életben, és utána örökre a miénk marad, ahogy az az alapállóképesség, kitartás, megerősített alapizomzat is, amit kiskamasz és kamasz éveink során beépítünk a szervezetbe és a személyiségünkbe. Ezért mondom el újra és újra minden tizenéves úszómnak, hogy 20 éve múlva baromira hálásak lesznek ezekért a vízben töltött órákért. Nem kell most megérteniük, csak jöjjenek edzésre.
Nagyon megrázó és szívszorító látni az elmúlt lassan másfél év rombolását, amit ebben a sportágban végzett. Rengeteg tagot vesztettünk, sok gyerek váltott sportágat, vagy annyira leépült az önbizalma, hogy ekkora kihagyás után nem szívesen tér vissza a medencébe. Pedig a gyerekek szuperek, rendkívül gyorsan adaptálódnak, veszik fel újra a ritmust, és építik vissza az állóképességet. Tényleg néhány hét után szinte ott folytattuk, ahol tavaly márciusban abbahagytuk.
Nekem azért nem ment ilyen könnyedén, de így is csodás élmény volt múlt hétfőn újra beleereszkedni a nagy csempés kékségbe. Nem, nem fogok újra versenyezni, és triatlonozni sem kezdek el (nem mutatnék jól a kosaras mami bicómmal), de a heti egyszer egy óra úszás biztos, hogy visszatér a heti rutinba. Olyannyira elkapott a lelkesedés, hogy gyorsan a Mártont is felírattam a klubunk felnőtt újrakezdő csoportjába, ahol 25 év kihagyás után továbbcsiszolhatja meglehetősen rusztikus úszótudását. A boldog házasság egyik zálogaként természetesen nem én tartom neki az edzéseket, egy szakavatott kollégára bíztam a hálás feladatot, hogy összehangolja a férjem kar és lábtempóját a számára beazonosítható úszásnemekben.
És hogy miért most jött el ez a pillanat, hogy az egész család jár úszni? Egyszerűen annyira megváltoztak a körülmények az elmúlt másfél évben, annyival több időt töltünk itthon ülve, home office-ban, hogy muszáj mesterségesen feltornázni a napi aktivitást. Az úszás pedig a leghatékonyabb fegyver a ülésben meggörbült hát és gerinc regenerálására és erősítésére. Mindezt pedig úgy teszi ez a csodás sportág, hogy az ízületeinket maximálisan kíméli, növeli a tüdőkapacitást, erősíti a szívet és a keringési rendszert.
A test szinte összes izma mozgásban van, ezért igazi kalóriatemető, úgyhogy, ha nem eszünk meg egy fél disznót edzés után, akkor fogyni is szépen lehet tőle.
Azt azonban nem gondoltam volna, hogy még mindig tud nekem újat tartogatni a medencében töltött idő, márpedig egy teljesen új élménnyel gazdagodtam az elmúlt néhány alkalommal, amire élsportolóként sosem volt esélyem: arra, hogy teljesen kiázik az agyamból egy csomó gondolat. Úszás után tudok aludni! Ehhez az kellett, hogy képes legyek úgy is úszni, hogy nem számolom a hosszokat, nem nézem az időt, csak hajtom magam a lábammal, és csúsztatom egyik kezem a másik után a vízbe, közben hagyom, hogy a testem mellett az ezerhatszázas fordulatszámon pörgő agyam is belemerüljön a hullámokba. Ez így leírva olyan nagyon egyszerű, de tíz év strukturált edzésterv-követés után erre a mai napig csak öt–tíz percig vagyok képes, a maradék időben pedig követem a táblára (néha saját magam által) felírt edzéstervet.
Ha pedig még ezen a ponton is van olyan, aki időközben nem vásárolt egy bérletet valamelyik uszodába vagy nem keresett rá a közelében meghirdetett tanfolyamokra, akkor előhúzom a jolly joker kártyát, amivel Barnit rángattam két évig az úszóórákra, annak ellenére, hogy minden egyes alkalommal érvelt, vitatkozott, tiltakozott: az úszótudás életmentő képesség. Ezzel érveltem a víztől rettegő gyerekemnek is, akinek minden egyes alkalommal elmondtam: azonnal abbahagyhatja az úszást, amint magabiztos a vízben. Természetesen pont a magabiztosság adta meg neki az úszás szeretetét, amit minden áron meg fogok őrizni, akkor is, ha lesz kedve versenyezni, és akkor is ha, csak a fitnesz miatt vesz részt edzéseken. Nagyon örülök, hogy erre lesz lehetősége, ugyanis tudom, milyen sokakat térített el az úszástól az, hogy túl fiatalon belekényszerítették egy egyesületi rendszerbe, és ott nem volt olyan opció, hogy úgy jár edzésekre, hogy nem képviseli a klubot a megyei bajnokságon.
Az úszás mindenkinek való, a versenyúszás nagyon keveseknek.
Ezért lenne rendkívül fontos minél több helyen lehetőséget biztosítani fitneszcsoportok, kezdők, újrakezdők, gyerekek, felnőttek, szeniorok, megváltozott testi adottságú és valamilyen, más sportág űzését kizáró sérüléssel élők számára.
Bizton állíthatom: rengeteg remek szakember van, aki felül tudja írni a korábbi rendszerek és tanítási módszerek okozta lelki sérüléseket, aki vissza tudja adni az úszás iránti szeretetet, aki olyan élményt ad a gyerekeknek, felnőtteknek, hogy boldogan és felszabadultan járnak edzésekre.
Az úszás csodát tesz a testtel, szétszálazza az összekuszálódott gondolatokat, és végül, de nem utolsó sorban (egészségesebb) gerincet ad, amire azért egyre nagyobb az igény. Szóval: irány a rajtkő!
Pásztory Dóri
