„Sírva imádkoztunk minden este” – egy Gulag-túlélő asszony visszaemlékezései

–

Egy román határ menti kis falu, Vállaj egyik csendes utcájában él Anna néni (ahogy sokan hívják), aki takaros háza hosszú tornácán ülve várta, hogy meglátogassam. „Nagy öröm neki, ha valakinek elmesélheti a történetét, szívesen fogad bárkit, aki kíváncsi rá” – mondták a rokonai. Miután bemutatkoztam, feltűnt, mekkora szuggesztív erő lakozik az egyébként törékenynek tűnő idős nőben – csodálattal hallgattam minden szavát. 

Épp csak elhagyta a gyerekkort, Scheibli Annának máris felnőttként kellett helytállnia, ugyanis a második világháború alatt az édesapja a fronton harcolt, ezért helyette is dolgozott, hogy a család megélhessen.

„A férfiakat elvitték katonának, így a nők művelték a földet. Édesanyám is egyedül maradt, tehát nekem is ki kellett vennem a részem a munkából. Kapáltam, fogtam az ekét, teheneket gondoztam, mindent megcsináltam, amire szükség volt” – emlékezett vissza a fiatalkorára.

Amíg a falu népe megmaradásért küzdött, a történelem kereke fordult egyet: 1944 őszén a térségben megjelentek a szovjet csapatok, és ellenőrzésük alá vonták az ott található településeket. Új világ köszöntött a megélhetésért dupla erővel küzdő, közben a harctéren lévő szeretteikért aggódó vállajiak számára. Hamarosan viszont eljött a karácsony, így bármennyire is nehéz volt, mindenki igyekezett ünnepi díszbe öltöztetni nyugtalansággal teli, megfáradt lelkét. A meghitt és magasztos, de a háború és a megszállás árnyékát magán hordozó december végi napok egyikén, váratlan látogató kopogtatott a Scheibli család ajtaján, aki közölte, hogy gyűlés lesz a falu iskolájának épületében, ahol minden nagykorúnak meg kell jelennie. 

Nem volt hazaút a falugyűlésről

Scheibli Anna még csak tizenhét éves volt, mégis részt kellett vennie az „összejövetelen.

„Közölték velünk, hogy mindenkit, aki a teremben van, tizennyolc napi munkára visznek Szovjetunióba. Arra utasítottak minket, hogy készítsünk össze meleg ruhát és annyi élelmet, amennyi elég lesz erre az időszakra” – idézte fel a sorsfordító perceket.

Tiltakozásra nem volt lehetőség: gépfegyveres szovjet katonák állták körül az épületet. A rémült sokaságot párokba állították, majd a szomszédos Mérk nevű faluba irányították, ahol három napig várakozniuk kellett, ez idő alatt átvették a rokonaik által összekészített élelmet és ruhákat. Ezt követően a Mérktől tizenöt kilométerre levő Nagykárolyba terelték az embereket, amelyre hamarosan egy Szovjetunióba induló, marhavagonokból álló vonat várt. Végül 1945. január 6-án indult el a transzport, mert még más településekről is vártak foglyokat, hogy a szerelvény minél több foglyot elszállíthasson Sztálin poklába.

A zsúfolt vagonokban embertelenek voltak a körülmények.

„A tetvek és a poloskák egyfolytában csíptek minket. A vonatkocsiban egy kályha és két vödör volt: az egyikbe vizet tettek, abból ihattunk, a másik pedig arra szolgált, hogy mindenki ott végezze el a szükségét. Amikor a vonat megállt valahol, akkor sem szállhattunk ki, de legalább kaptunk egy kis vizet, így nem haltunk szomjan.”

A szerelvény végül tizennyolc nap után ért célba.

„Borzasztóan hosszú volt az a kínkeserves utazás. Miután megérkeztünk, megkérdeztem magamtól, vajon meddig leszek még az otthonomtól távol, ha csak az út volt annyi – tizennyolc nap – amennyit a munkára ígértek” – jegyezte meg Scheibli Anna, hangjában szívszorító keserűséggel. 

A kimerült és kétségbeesett foglyoknak fogalmuk sem volt, hova érkeztek meg.

„Egy olyan épületbe vittek minket, amelyen egyetlen ablak sem volt. Este állt meg a vonat, mínusz negyven fokos hideg volt, nagyon fáztunk, hiába vettünk magunkra minden ruhát, amit otthonról hoztunk. Valakinek volt egy sűrű fogazatú fésűje, azzal ráztuk ki a vonaton összeszedett tetveket a hajunkból, amelyek marokszámra hullottak a földre.” 

Az épületben, ahová a foglyokat irányították, fekvőhely sem volt, az első éjszakát mindenki a jéghideg földön töltötte.

„Másnap reggel jött egy orosz, és arra utasított minket, hogy csináljunk priccseket, azokon fogunk majd aludni. Jeges léceket kaptunk, azokból eszkábáltuk össze a »fekhelyeket«, amelyekre ráterítettük a ruháinkat. Reggelre aztán tiszta víz lett mindenünk. Az épület – csakúgy, mint a vagon – tele volt tetvekkel és poloskákkal, így jóformán csak az udvaron tudtunk aludni. Később aztán csinálhattunk magunknak szalmazsákot, így valamivel jobb lett a helyzetünk.”

„Csak az számított, hogy valahogy túléljük”

A foglyok – akik egy bányában és annak környékén dolgoztak – borzasztóan alultápláltak voltak.

„Egy hétig nem kaptunk sem enni, sem inni. Abból éltünk, amit még otthonról hoztunk. A priccsek után a konyhát is nekünk kellett kialakítani. Reggelire egy szálkás, kenyérnek nevezett valamit – ami nem tudtuk, miből készült – kaptunk, illetve üres teát. Az ebéd mindig káposztaleves és kása volt, vacsorára pedig semmit sem adtak. Akinek maradt a »kenyérből«, az azt ette, de volt, hogy adtunk belőle az út szélén kéregető szegény gyerekeknek, miközben mentünk vissza a lágerbe a bányából. Sokszor azonban üres gyomorral feküdtünk le aludni.”

A férfiak és a nők egy helyen tisztálkodtak és végezték el a szükségüket.

„Ott, a lágerben teljesen megszűnt a szeméremérzet. Csak az számított, hogy valahogy túléljük ezt az egészet.”

A nehéz fizikai munka, a hideg, a betegségek és az elégtelen táplálkozás miatt a hónapok előrehaladtával egyre gyengébbek lettek a foglyok, de voltak, akik még ilyen körülmények között is megosztották rabtársaikkal azt a kevés élelmet, amit kaptak. Scheibli Anna is úgy gondolta, más jobban rászorul az ételre, mint ő.

„Mondtam egy falumbeli férfinek, aki velem egy lágerben volt: »Engem csak édesanyám és édesapám sirat majd, ha meghalok, érted viszont három gyerek hullajtaná a könnyeit«, majd odaadtam neki a kenyeremet. Egy orosz fogolytársam pedig a sajátját adta oda nekem időnként.”

Amikor pedig már végképp elfogyott az étel, a rabok bármit megettek, amit emészthetőnek gondoltak, hogy elkerüljék az éhhalált.

„A férfiak szereztek konzervdobozokat, a nők pedig összeszedtek mindenféle gazt a földről, amelyekből aztán »levest« főztünk, hogy valamelyest csillapítsuk az éhségünket.”  

 

Temetetlen halottak

Sokan elbuktak a túlélésért folyó küzdelemben.

„Amikor dolgozni mentünk, vagy onnan jöttünk vissza, egy szekér kísért minket. Akik kiestek a sorból, azokat feltették arra a szekérre. Hogy mi lett a sorsuk, nem tudjuk, de az biztos, hogy soha többé nem láttuk őket” – mesélte Scheibli Anna könnyes szemmel, és hozzátette, egy kecskelegelő volt az elhunyt rabtársaik nyughelye.

„Ahogy mondtam, borzasztó hideg volt arrafelé, fagyott volt a föld is, így el sem lehetett temetni a szerencsétleneket. Az oroszok kapartak egy kis mélyedést, amelybe beletették a halottakat, majd rájuk szórták azt a kis földet. Hogy a melegebb hónapokban eltemették-e őket rendesen, arról sem tudunk semmit.”

Végső elkeseredésükben néhányan megpróbáltak megszökni a lágerből. Volt, akinek sikerült, és volt, akinek nem.

„Egy mérkit elfogtak a tábortól nem messze, visszahozták, majd arra utasítottak minket, hogy vegyük körbe. »Így jár az, aki szökéssel próbálkozik«, mondta az őr, majd agyonlőtte. Másoknak viszont sikerült elmenekülniük, őket a helyiek ellátták orosz viselettel, élelemmel, és némi pénzt is adtak nekik. »Így úgy néztek ki, mint az oroszok. De vigyázzatok, ne beszéljetek sokat, és magyarul még véletlenül se szólaljatok meg, nehogy lebukjatok. A vonatokon is csak rövid ideig tartózkodjatok!«, ezeket javasolták nekik.”

Scheibli Anna egy Nyikitovka nevű település, illetve a dombászi régióban található Gorlovka melletti kényszermunkatáborokban dolgozott, egyszer éjszaka, másszor nappal. Volt, ahol ércet kellett felhoznia a bányából; volt, ahol egy fűrésztelepről kellett fát hordania a vállán; higanygyárban is dolgozott, vagont is pakolt. 

A legutolsó lágerben, ahova került, kicsit jobbak voltak a körülmények, mint a korábbiakban.

„Néha, ünnepi alkalmakkor még fehér kenyeret is kaptunk. 1947 karácsonyán pedig ajándékot készíthettünk egymásnak, én például egy nagyon szép festményt kaptam az egyik német fogolytársamtól.” 

A szovjet kényszermunkatáborokban töltött idő alatt Scheibli Anna sok szívszorító vagy iszonytató történetnek volt szemtanúja, időnként pedig részese is. Az egyik ilyet könnyek között idézte fel.

„Az egyik férfi fogolytársunk nagyon gyenge volt már, érezte, hogy nemsokára magához szólítja a Teremtő. »Úgy szeretnék enni még egy jót, mielőtt felköltözöm az égbe«, mondta egy sóhajtás kíséretében. Gondoltam, készítek neki egy bőséges és finom ennivalót krumpliból – abban a lágerben, ahol akkor voltam, krumplit is ehettünk –, de mire elkészült az étel, már nem volt kinek odaadnom.”

Amikor megkérdeztem, mi segítette neki elviselni az elviselhetetlent, azt válaszolta, csak a hitének köszönhette, hogy túlélte a lágerélet rengeteg szörnyűségét.

„Sírva imádkoztunk minden este, hogy valahogy éljük túl ezt az egészet, és minél előbb otthon legyünk újra. Az olvasó, amivel számoltuk az imákat, még munka közben is végig rajtunk volt.”

Scheibli Anna 1948 nyarán tért vissza Magyarországra.

„A táborőrök a fogságom elejétől kezdve azt hajtogatták: »hamarosan hazamehettek«, de csak nem akart eljönni az a »hamarosan«, végtelennek tűnt az a három és fél év, amit az oroszok karmai között töltöttem. Összesen négyszázunkat vittek el Vállajról, abból nagyjából kétszázan soha nem tértek haza” – mondta.

„Debrecenig vitt minket a vonat, amikor hazajutottunk, ott mindenkit lefertőtlenítettek, majd kérték, hogy értesítsük a rokonainkat, némi pénzt is adtak. Engem onnan egy szekér vitt haza Vállajra.”

Szégyellt a faluban mutatkozni

A család nagyon készült az akkor már húszéves lány fogadására, akit mind testileg, mind lelkileg meggyötört a több évnyi leírhatatlan borzalom.

„Apám az utcán várt nagy örömmel, de én a kertek alatt kullogtam haza, mert szégyelltem, ahogy kinézek: huszonkét kilósra fogytam, és ki tudja, milyen rongyokat viseltem. Apám, amikor meglátott, sírva ölelt meg.”

A csontsovány lány egy idő után felerősödött. Még a lágerekben megfogadta, ha majd hazakerül, habzsolni fogja a jobbnál jobb ételeket, de a családja óvatosságra intette.

„Elhatároztam, hogy pukkadásig tömöm magam mindenféle finomsággal, de a többiek kérésére csak kis adagokat ettem, mert sokan meghaltak, miután jól belakmároztak.”

Scheibli Anna a hazatérése után két évvel férjhez ment, a helyi termelőszövetkezetnél dolgozott, és munka mellett hosszú ideig ápolta az ágyhoz kötött édesanyját is. Két gyermeke, négy unokája és kilenc dédunokája született.

„Kemény volt az életem a málenkij robot után is, de Isten mindig megsegített. Látja, itt vagyok még most is, jövőre leszek kilencvenhét éves, és egészen addig fogok élni, amíg az égiek akarják” – vallja.

A fogsága óta hetvenöt év telt már el, de a szépkorú nő még mindig élénken emlékszik mindarra, amit az, aki nem élte át, elképzelni sem tud. 

 

„Még ma is álmodom ezekről az évekről. Mindig, amikor felébredek, megkérdezem magamtól: »Hogy voltam képes én ezt túlélni?« Jól tudom a választ: A Jóisten segítségével. Ha ő átölel az óvó karjaival, engem semmilyen baj nem érhet” – mondta ragyogó szemmel.

A beszélgetésünk közben megértettem, miért sugárzik ekkora erő ebből a sokszorosan meggyötört idős nőből. Miután pedig kiléptem a háza kapuján, arra gondoltam, milyen rendkívüli perceket éltem meg: találkoztam egy történelmi szégyenfolt egyik utolsó, még élő szemtanújával, aki elmesélte nekem az elmesélhetetlent. Azt, aminek soha többé nem szabad megtörténnie.

Képek forrása: Szántó Ferencné Scheibli Anna 

Nádudvari Péter