„Életem leghosszabb 30 másodperce” – Öt éve történt a terrortámadás a Bataclanban

–

A mindennapok felforgása, a koronavírus kihívásai, az óvodába való időre érkezés, az aktuális bevásárlólista mellett be-be villan most már öt éve, hogy azon a bizonyos november 13-án, pénteken, útnak indultunk Párizsban. Emlékszem a munkanap utáni izgatottságra, hogy elkezdődik egy hosszú hétvége, a párizsi hideg novemberi levegőre, a fáradtságra, ami elkezdett ránk telepedni, és csak arra várt, hogy az új élmények hatására fel tudjon töltődni. Látom a karácsonyi világításban úszó Párizst és benne az embereket, akik munka után igyekeznek valamit meginni. 

Egy csodálatosan pezsgő nagyváros van előttem, amit jól ismerünk, nem először vagyunk itt. Mosolygok, amikor erre gondolok. Nagyon jó érzéssel tölt el ez a tudatállapot, hogy akkor nem érkezett egy „push noti”, hogy

„Kedves Zsuzsi, két óra múlva egy terrortámadás kellős közepén leszel. Készülj!”. 

Emlékszem a „menjünk vagy kuckózzunk be” vacillálásra, és hogy nyer a „természetesen menjünk”, mert 27 évesen még inkább az igeneket szórtuk, mint a nemeket. És mentünk, késésben, de igyekeztünk. Látom, ahogy elmegyünk a bárok, éttermek és szórakozóhelyek mellett. Éhesek vagyunk és szomjasak, és valójában nagyon fáradtak, de hajt minket, hogy „ez csak egy koncert”, utána szépen hazasomfordálunk az éjszakába. 

Megérkezünk, leadjuk a kabátokat, átvesszük a tiszteletjegyünket, és megérkezünk a fülledt koncertterembe. Én először járok itt, színház ez valójában, páholyok mindenhol. Boldog zene szól, jólesik. Nem látok semmit, fogom a szakállas kezét, és megyünk feljebb, hogy ne csak halljunk, de lássunk is.

Nagyon várok egy dalt, „Wannabe in LA”, ahol még Párizshoz képest is sokkal szívesebben lennék – emlékszem, hogy erre gondolok. De jó is lenne inkább Los Angelesben lenni a melegben. 

Kalandozik az agy, pörög a hét, repkednek a gondolatok, kortyolom a sört, boldog vagyok. Snitt. Elromlott az erősítő, valami furán szól, lerohan a zenekar a színpadról. A leghosszabb 30 másodperce kezdődik az életemnek. Az agyam szépen burkot von a „realitásérzékelőm” felett. Látom kívülről, ahogy állunk és nézünk egymásra. Valójában nem tudjuk, hogy mi történik. Nem akarjuk tudni. Idáig látom a filmet. 

Amikor idáig eljutok egy átlagos hétköznap – az autóban ülve, egy meetingen elmélázva –, olyan érzés kelt hatalmába, mint amikor az űrhajó elstartol, és látod benne a talpig beöltözött űrhajósokat: iszonyat sebességgel ráz az űrhajó, elmondhatatlan sebességgel kifelé haladsz a világból, a valóságból – ilyenkor villámgyorsan jönnek a kérdések: „mi lett volna, ha máshova indulunk, mi van, ha a szakállas éppen sört vett volna, és egyedül kell döntenem? Mi van, ha épp a vécében vagyok? Mi van, ha 15 perccel később érkezünk, mert még megállunk enni? Mi van, ha a szakállas nem döntésképes, mi van, ha éppen felér a támadó, amíg mi kúszunk, mi van, ha a támadó előttem áll, amikor leérek a lépcsőn?” Ezek a kérdések fénysebességgel cikáznak, elönt a szorongás, sejtszinten megfeszülök, és pár másodperc múlva elhagyom a gravitációt. Lebegek az űrben. Üresség van, üres vagyok. Mert nincsenek válaszok.

Nem lesznek válaszok. Nem tudom, miért így alakult – a szerencse, a sors. Nem tudom. És ebben az űrben kell visszaérkeznem a valóságba, a meetingre, a zöldre váltó lámpához. 

A kis űrutazásaimmal folyamatosan tanulok együtt élni, és arra a következtetésre jutni: van, hogy nincsenek válaszok. Mint ahogy arra sincsenek most válaszok, hogy merre haladunk a pandémiával, hogy mi történik holnap, mi lesz következő nyáron. A lélek rugalmassága az, amit tanulok. Egy folyamatosan fejlesztendő terület, ami rengeteg lehetőséget tartogat még magában.

A folyamatos válaszkeresésben, a kapaszkodók kreálásában és a kontroll hajkurászásával forgatókönyveket írunk egyfolytában, ezek adják a biztonságot. És snitt. A forgatókönyveket dobjuk a kukába, mert egy számunkra váratlan esemény/döntés/mondat hatására az űrben találjuk magunkat. Van, aki hosszabban utazik, van, aki gyorsabban odaér. És a lebegésben is változó, hogy mennyit időzünk – 30 másodpercet? Napokat? Éveket? 

Kétségtelenül fárasztóak ezek az utazások, és mintha a megpróbáltatások egyre sűrűbben jönnének, így egyre több forgatókönyvet írunk, állnak a polcon, várják, vajon sorra kerülnek-e.

Közben zajlik az élet. Mert ő már csak ilyen. Kapkodjuk a fejünket, hogy mi történik a világban, mi történik a közvetlen környezetünkben. Olyan sokfélék vagyunk, és mindannyian nehéz időkön megyünk keresztül, holott már előtte is éppen elég nehéz volt.

Rá vagyunk kényszerítve, hogy befelé forduljunk, de közben száguld a világ mellettünk. Elönt minket a félelem, a szorongás és a rengeteg kérdés, amit ki magányosan él át, vagy ha szerencsés, legalább egy ember van az életében, aki ott ül mellette az űrhajóban, és fogja a kezét.

Nekem a Bataclanban végig fogták a kezem. A színházterem egyszerre volt hangos a pániktól és a lövésektől, majd mire a backstage ajtaja felé kúsztunk, már tapintani lehetett a csendet. Csak a lövések hasítottak élesen a visszafojtott levegővételekbe. Az ajtón átérve, a harmadik emelet hátsó lépcsőfordulójában találtuk magunkat még vagy 15 koncerttársunkkal. A védelmező agyam kopogásra fordította a lövést, amit már az emeletről lőttek. És akkor megindultunk lefelé a végtelenbe. Nem tudtam, hova vezetnek az előttem lévő méterek, viszont a földszinten a hátsó ajtó tárva-nyitva állt előttünk. A túlélési ösztön és az adrenalin a lábamba szállva repített ki az utcára, ami már közel sem volt olyan barátságos. Idegennek tűnt és hidegnek. Csak később dolgozta fel az agyam a képeket, hogy olyan embereket ugráltam át, akik – előttem pár perccel – nem jutottak tovább.

Engem ez az elmúlt öt év arra tanít nagyon lassan, hogy felszántsak tabutémákat, mert bíznom kell a másikban, a párbeszédben. A tiszteletteljes és nem ítélkező párbeszéd olyan csodás helyekre viheti el az embereket. Ez maradt nekünk, és fontosabb most, mint valaha. A nagybetűs élet, a kontrollálhatatlan – és ennek hatására  – a kis újratervezéseink pedig mindig új forgatókönyveket dobnak elénk, de folyton arra jutok, hogy ennek elfogadása A feladat, és ez az élet. 

Kövér Zsuzsa

A cikk szerzőjével készítettünk egy interjút is korábban, ITT olvashatod el

Kiemelt kép: Getty Images/Chesnot