Az alul-/túlöltöztetés kérdését egy könnyed huszárvágással megoldottuk a lányom négyéves korában. A döntés a kezébe került a férjem által egyébként is favorizált önállóságra nevelés miatt: elég nagy a gyerek, hogy érezze, fázik-e, vagy sem, mi meg tartsuk azt tiszteletben. Pont.

Persze, az Egyesült Államok sokszínű, és sokféle kultúra keveredik benne, így nehéz szétszálazni a kulturális különbségeket, ráadásul összehasonlításaimat generációs változások is áthatották. Én az alábbiakat tapasztaltam egy félig amerikai gyerek anyukájaként.

Ahogy a lányom megszületett, sorra jöttek a számomra meglepő szokások

Az újszülöttet csak hetente egyszer fürdessük – javasolták a virginiai gyerekorvosok. A magyar barátnőm döbbenten állt a lányom kiságya felett, amelyben egy darab plüssállat sem volt, mivel az amerikai szakemberek erősen ellenzik azokat a fulladás elkerülése érdekében.

Az apróságokat persze könnyen beiktattam az életünkbe…

…vagy éppen ki. De aztán jött három igazán fejbe vágós dolog, amit nagyon másképp tapasztaltam otthon: az alvástréning, a szoptatás és a beszoktatás. Az alvástréninget a gyerekorvosunk kérte számon rajtam, amikor a lányom hat hónaposan még nem aludta át az éjszakát, de barátnőim is ajánlották a módszert: ez olyan formában tanítja meg a kisbabát aludni, hogy első éjjel öt, második éjjel tíz percig hagyja a picit sírni.

A szoptatásról hat hónapos kora óta próbált lebeszélni a gyerekorvos minden egyes orvosi vizsgálat alkalmával, de ezt a lányom 17 hónapos korában engedtem csak el, és addig szoptattam, amíg igényelte. Amikor így elverekedtük magunkat a gyerek kétéves koráig, és kétnapos bölcsődét kerestem,

a legtöbb helyen kerek perec kijelentették, hogy beszoktatásról szó sem lehet. Hagyjam ott, integessek, és sétáljak ki az ajtón – javasolták. Abban a bölcsiben nem is maradtam, mert találtam olyat, amelyik a szülők igen aktív részvételével működött: mi takarítottunk, felváltva segítettünk az óvónőknek, gyurmát gyártottunk.

Ami újdonság volt számomra és nagyon szeretem, az az, hogy sokkal hamarabb elkezdik önállóságra nevelni a gyerekeket. Eleve a gyereknevelés szellemét belengi a mágikus tizennyolcadik év, amikor a legtöbb gyerek főiskolára megy, de általában szinte mindenki elkerül a háztól. Az azt megelőző évek a nagybetűs Életben való boldoguláshoz szükséges önállóságot készítik elő. 

 

Én sorra kaptam visszajelzéseket olyan automatikus reakcióimra, amelyek nekem még bőven a babusgatás, segítés kategóriának minősültek, de azokat a környezetemben „elveszem a tanulási lehetőséget a lányomtól” jelenségnek tartották, így a férjemmel is hamar összezörrentünk azon, hogy a hároméves kösse be a cipőjét vagy majd én megcsinálom. A „you can do it” típusú bátorítás persze ezeket a próbálkozásokat is áthatotta, mint oly sok minden mást.

Nyugalom, csak összetöri magát!

Ami nem, nem és nem megy nekem, de úgy érzem, általános elvárás a szülőktől, és belátom, a gyerek szemszögéből valóban jól működő mechanizmus: maradj nyugodt – akkor is, ha a gyerek éppen véres homlokkal mászik ki a hinta alól (megesett velünk), akkor is, ha huszonötször mondtál el neki valamit (ez nem a mi esetünk. Deeee.).

Elképesztő hidegvérrel kérik a gyereket az anyukák a játszótéren, hogy ne egyensúlyozzon két méter magasságban a csúszda szélén. Hát, az én temperamentumom sajnos nem egyszer előcsalt egy-egy az ég áldja meg!-et.

De belátom, van még hova fejlődnöm.

Ki a jó anya? És ki szerint?

Anyának lenni persze sehol nem könnyű, akár kultúrák között mozog egy-egy szülő, akár nem. Obama elnök és Oprah Winfrey is többször kijelentette, hogy „a legnehezebb munka a világon anyának lenni”. All on One Plate című könyvében Solveig Brown a miértekre keresi a választ: azt vizsgálja, miért nehéz amerikai anyának lenni. A megkérdezett nők első három okként a család, párkapcsolat, munka, háztartás és gyerekek közötti balanszírozást, az időhiányt és a tökéletlenségük feletti bűntudatot említik. Ezzel sok millió édesanya lehet így a világon bárhol. A szerző az egyik legérdekesebb jelenséget a jó anya kulturális ideálja és a kutatásban részt vevő anyák személyes „jóanya-képe”  között találta.

A társadalom által elfogadott jó anya képe az 50-es évek reklámjainak hangulatát idézi: a jó anya önfeláldozó, mindig türelmes, nem stresszel, boldog, egészséges ételeket főz, gyönyörű és tiszta a lakása, a gyerekei jólneveltek, és többféle iskolán kívüli különórán vesznek részt.

Érdekes módon azonban a saját véleményük arról, hogy milyen is egy jó anya, nagyban eltér ettől: a jó anya feltétel nélkül szereti a gyerekeit, szabályokat állít fel nekik, fegyelmezi őket, miközben tiszteletre, becsületre, kedvességre, jó modorra, egészséges étkezésre és szokásokra tanítja őket. Úgy alakít ki egyensúlyt, hogy azt választja, ami saját maga számára is jó, de alapvetően azért küzd, hogy jó példa legyen a gyerekei számára.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Az idő nem csak pénz

Mivel a felgyorsult világban az idő és a figyelem vált az egyik legértékesebb forrásunkká, ezért a legtöbb ítélkezés amiatt éri a középosztálybeli amerikai anyákat, ha nem töltenek elég „minőségi időt” a gyerekekkel. Az úgynevezett intenzív gyereknevelés pedig erre rátett még egy lapáttal: e szerint a szülő vegyen részt aktívan a gyerek mindennapjaiban, ingergazdag játékokon keresztül teremtse meg számára az intellektuális, a gyakori és mély beszélgetésekkel pedig az érzelmi fejlődés lehetőségét.

Az alul- vagy túlöltöztetés sokáig felbukkanó problémáját megoldottuk. Néha azért még most is rohangálok extra pulóverrel a táskámban a tíz fokban is lengén öltözködő, nyolcéves lányom után. De azt hiszem, a lényeg az, amit az amerikai anyák fogalmaztak meg Solveig Brown kutatásában: „A jó anya azért küzd, hogy jó példa legyen a gyerekek számára.”

Trembácz Éva Zsuzsanna

A szerző írásait a Facebook-oldalán és a honlapján is olvashatod.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/bojanstory