Tényleg mindenben van valami jó?

Tavaly, az első hullám idején egymást érték azok a szuperpozitív „mozgalmak”, amelyekkel arra buzdították egymást az emberek, hogy „hozzák ki a maximumot” a karanténból. A fél ország kovászt nevelt, online jógázott, instant bölcsességeket osztott meg a közösségi oldalakon arról, hogy mindenben meg KELL látni a jót – és itt a felszólító módon van a hangsúly. Ennek hatására egy idő után pedig sokan azt érezhettük, hogy „még a karantént sem csináljuk jól”; a bezártság és a bizonytalanság mellett amiatt is szorongtunk, hogy – többekkel ellentétben – bennünk miért nem buzog a tettvágy, miért nem tudjuk megtalálni ebben a helyzetben azt a sok pozitívumot, amit (állítólag) tartogat – csak észre kellene vennünk. Mivel ez nem mindig sikerült, jogosan érezhettük úgy: „a mi készülékünkben van a hiba”. Ez azonban teljesen természetes válaszreakció, ha mérgező pozitivitással találja magát szembe az ember: a leggyakoribb érzések, amiket ennek hatására átélhet: a szorongás, az elhagyatottság, a szégyen és a bűntudat. 

Alapvetően nem arról van szó, hogy pozitívnak lenni ártalmas.

Érdemes azt is leszögezni, hogy amikor a mérgező pozitivitás romboló hatásairól beszélünk, akkor nem az optimizmus ellen szólunk, sőt. Közte és a mérgező pozitivitás között számos lényegi különbség rejlik. „Az optimizmus nyitottság, reális helyzetértékelés alapján várakozás arra, hogy valami jó történjen. De miközben a legjobbra számítunk, tisztában vagyunk vele, és elfogadjuk, hogy az élet a maga természetességében írja majd a történetet, így minden megeshet – a rossz is. Elismerjük, hogy az élet természetes velejárója a sok nehézség, de traumától traumáig megpróbáljuk a legjobb életet élni. Ez az élettel szemben is korrekt hozzáállás” – mondja Bóta Tímea tanácsadó szakpszichológus.

„Szedd össze magad, minden rendben lesz, hiszen a boldogság végtére is döntés kérdése”

A mérgező pozitivitás ezzel szemben nem ad teret a nehézségeknek. Épp ellenkezőleg: eltartja őket magától. Sok benne a kényszer, a görcsösség arra vonatkozóan, hogy „bármi történjék, jól kell lenni, hogy a boldogság csupán döntés kérdése, hogy mindenben meg kell látni a pozitívumot – másképp nem lehet”. Így, amikor valaki a problémájával fordulna oda egy ilyen stratégiával élő emberhez, a leggyakrabban bagatellizálással, tagadással szembesülhet, és annak bizonygatásával, hogy „minden nehézségnek van jó oldala”.

Mindamellett, ha valakinél „mindig minden nagyon jó”, ott a szakértő szerint a mélyben sok szenvedés, félelem, szorongás lapulhat.

A mérgező pozitivitás alapvetően elkerülő attitűd. Ha ugyanis találkozunk más fájdalmával, annak hatására mi is közel kerülünk a sajátunkhoz.

„A te félelmed, szorongásod, aggodalmad felerősíti az enyémet is, mert azon keresztül tudok, tudnék kapcsolódni hozzád. Aki a mérgező pozitivitást alkalmazza, épp azt szeretné elkerülni, hogy más fájdalmán keresztül érintkezzen a sajátjával. Ezért egy falat húz maga köré, olyan viselkedést vesz fel, amellyel meg akarja magát védeni. Ezek az emberek azonban pont annyira félnek, csak rossz stratégiát választanak. Nem azt mondják, hogy a saját félelmeiktől is kiveri őket a víz, így nem bírják el a másik emberéit – ami önreflektív reakció lenne –, hanem úgy tesznek, mintha a másik nehézsége nem lenne érvényes. Így pont azt nem ismerik el, hogy vannak helyzetek, amiknek nem a jó oldala kell hogy először látsszon. Egy nehéz helyzetre ugyanis a negatív érzelem az adekvát reakció” – mondja Bóta Tímea. 

Nem járhatunk mindig kizárólag az élet napos oldalán

Minden érzésnek helye van az ember életében.

Egy krízisből, traumából való felépülésig a fájdalmas, félelmetes, negatív érzelmeken keresztül vezet az út – ez a folyamat pedig nem spórolható meg.

„A mérgező pozitivitás azonban azt üzeni, hogy ha az ember jól csinálja, ezek mind nincsenek. Eltagadja a rosszat, holott fontos, hogy megéljük a nehézségeket is, és elfogadjuk, hogy ezek az időszakok is részei az életnek. A fájdalom megélése tesz képessé minket rá, hogy a későbbiekben, ha nem is könnyebben, de ismerősebben tudjunk ezekben a helyzetekben mozogni, döntéseket hozni és másokhoz kapcsolódni.

Ha kiszorítjuk az életünkből a fájdalmat, hosszú távon nagy árat fizetünk érte”

– fejti ki a szakértő. 

Ahhoz, hogy át tudjuk keretezni a nehézségeket, hogy a félelmeinkben, traumáinkban megláthassuk a nyereséget, idő kell, amit a mérgező pozitivitás nem vesz figyelembe. „»Most kell összeszedned magad, elfogadnod, hogy minden rendben lesz, most kell meglátnod a helyzetben a jót.« Ezekkel a mondatokkal szembesülni nagyon magára hagyott érzés annak, aki megosztaná a fájdalmát. Kvázi a fejére van csapva a fedő, hogy »már rég nem itt kellene tartania« – ebben az attitűdben pedig sokszor az áldozathibáztatás is megjelenik. Érvénytelenítve lesznek az érzései, és magára marad a szégyennel, hogy még a krízist sem csinálja jól.

Nem arról van szó, hogy mostantól nem mondhatjuk a másiknak, hogy »minden rendben lesz«, hiszen jó időben pont olyan megnyugtató lehet ez a kijelentés, mint amilyen felszínes, ha rosszkor találkozunk vele. Amikor az ember benne van egy fájdalmas, szorongató élethelyzetben, akkor ez a mondat nem segíti ki belőle, egy nehéz élethelyzetből kilábalva – nem megspórolva a fájdalmat – azonban már nagyon is érvényes kijelentés. Ezek a megerősítő szuggesztiók akkor lehetnek hasznosak, amikor a másik már alkalmas arra, hogy befogadja, meghallja őket, amikor már át tudja keretezni őket. Ez pedig akkor történik, amikor már átjutott a fájdalom folyóján” – mondja Bóta Tímea. 

 

A szándék alapvetően jó, csak ártalmas – mindkét félnek

A mérgező pozitivitás egyfajta öndestrukció, ami egyik fél érzéseit sem ismeri el. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy a mérgezően pozitív ember nem empatikusan fordul a másikhoz, hanem arról is, hogy saját magához sem.

„Ezek az emberek magukat védik az önáltatásokkal, nekik sincs meg az engedélyük saját maguk felé, hogy őszintén megéljék a nehézségeket. Holott ez a pozitív buborék náluk is kipukkadhat. Hosszú távon ugyanis mindenki visszakerül az eredeti kiindulóponthoz, mégpedig, hogy az élet a gyönyörűsége mellett olykor nyomorúságos – de épp ettől gyönyörű, hogy minden megvan benne” – teszi hozzá a szakértő.

A mérgezően pozitív embert alapvetően a jó szándék vezérli, tényleg elhiszi, hogy valódi segítséget nyújt, miközben egy falat épít maga és a másik köré, ami miatt nem tudnak hozzáférni egymáshoz.

Ez az attitűd a társas kapcsolatokat is mérgezi. Aki ugyanis segítséget kér, annak arra van szüksége, hogy őszintén, biztonságosan kapcsolódhasson – és épp ezt nem kapja meg a másiktól. Helyette azt érezheti, hogy nem figyelnek rá, az érzései terhesek a másik számára, ami csak tovább erősíti benne a szégyent és a félelmet.

Nem mindegy, hogyan vigasztalsz

Jogosan merülhet tehát fel a kérdés, hogyan érdemes fordulni ahhoz, aki egy nehéz helyzetben támogatást kér tőlünk. Bóta Tímea szerint a jó kommunikáció kulcsfontosságú a dologban: a valódi segítő beszélgetés pedig kérdésekből áll, nem felszólításokból.

„Kérdéseken keresztül tudunk hozzáférni a másikhoz. Ha felszólító módban kommunikálunk, azzal azt üzenjük, mi diktáljuk a tempót, mi mondjuk meg, mit csináljon. De a segítséghez sokszor az is elég, ha mellette vagyunk, és annyit mondunk: »Megértelek.« Kibírni a másik ember fájdalmát úgy, hogy ne cselekedjünk, ne igyekezzünk mindenáron megoldást találni a helyzetére, iszonyúan nehéz. Ugyanakkor sok esetben a legtöbb, amit tehetünk, ha megtartjuk, és biztosítjuk róla, jelen vagyunk számára” – mondja a szakértő.

A másikra való rákapcsolódás pedig elengedhetetlen része a folyamatnak; tudni és merni teljes egészében a másik emberre figyelni, és hagyni, hogy abban a pillanatban csak ő legyen a fontos. 

„Nem az az igazi segítség ugyanis, ha napocskát rajzolunk a másik fölé, hanem ha éreztetjük vele, az érzéseivel, megéléseivel mellettünk biztonságban van.”

Kibírni a másik fájdalmát, amikor nekünk is elképesztően nehéz

A mostani, válságos időszak mindenkit megvisel, azt pedig, hogy milyen hosszú távú hatásai lesznek a mentális egészségünkre, még mindig nem tudjuk. Sokszor a saját szorongásainkat is nehezen kezeljük, így jogosan merülhet fel a kérdés: hogyan tudjuk még a másikat is megtartani, aki hozzánk fordul lelki támogatásért? Kell egyáltalán? Nem feltétlenül. Ennek belátásához azonban kellő önreflexióra van szükség, hogy érezzük, hol vannak a határaink. A szakértő szerint fontos, hogy ilyenkor jelezzük a másiknak: nagyon szeretjük, de abban a pillanatban nem tudjuk megtartani, mert magunkat is alig bírjuk el.

„Ha transzparensen húzzuk meg a határainkat egy másik emberrel, abban rengeteg tisztelet is van. Egy szeretetkapcsolatba belefér, ha azt mondjuk a másiknak: »Ne most.« Nem kell tartani attól, hogy emiatt törés keletkezik, az ilyen őszinte viszonyok ugyanis erősen egymásba vannak huzalozva, biztonságban vannak egymásnál. A mérgező kapcsolatokból pont ez a biztonság, a másik elfogadása hiányzik” – fejti ki a szakember.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

A mi döntésünk tehát, kihez fordulunk segítségért

Az, hogy kiket engedünk közel magunkhoz, a mi felelősségünk. Ha szükséghelyzetben folyton abba ütközünk, hogy valaki valódi, őszinte odafordulás helyett üres frázisokkal bombáz, akkor érdemes elgondolkodni, miért hozzá fordultunk.

„Ha nemcsak hogy magamra hagy a szorongásommal, hanem még rá is dob egy lapáttal valamilyen büntető mondattal, akkor nem helyeztem jó kézbe a fájdalmam.

A támogatásnak sokféle formája lehet, nekünk pedig lehetőségünk van megválasztani, honnan jöjjön a segítség – még egy terápiás folyamatban is”

– mondja Bóta Tímea.

Ehhez azonban jól kell ismerni a szükségleteinket: azt, hogy simogatásra vágyunk, vagy arra, hogy valaki akár mérgező pozitivitással rugdosson ki a fájdalmunkból – utóbbiba is „bele lehet tanulni”, ha valaki olyan családi környezetben nőtt fel, amelyben nem lehetett megélnie az érzéseit. Ebben az esetben olyanokkal fogja a szükségleteit kielégíteni, akik azt a mintát hozzák, amit már ismer. Holott óriási élményt jelent, és hihetetlenül felszabadító, ha valaki teljes, feltétlen odaadással figyel ránk – ez az igazi varázslat, ettől gyógyulunk ezekben a kapcsolatokban.

Fontos azonban, hogy a mérgezően pozitív embereket sem szabad elítélni, mert nekik sincs más eszközük a nehézségek leküzdésére. Az, hogy kinek milyen segítség válhat érvényessé, egy folyamat, amiben meglehetősen sok még a „szürke zóna”.

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/eldadcarin