„Jó voltam, de nem elég jó” – 50 éves David Coulthard autóversenyző

–

Apa álma

A motorsport iránti érdeklődés és szeretet mindig is a családi életük része volt. Nagyapja a Monte-Carlo-ralin indult, édesapja skót gokartbajnok volt, de autóversenyzői pályafutását váratlanul, tizennégy évesen meg kellett szakítania, amikor David nagypapája életét vesztette. Ettől függetlenül az apja sportág iránti rajongása megmaradt, úgyhogy rendszeresen járt versenyekre, sőt ha úgy adódott, támogatott is feltörekvő skót versenyzőket. David sosem kérte, hogy versenyezhessen, a tizenegyedik születésnapjára mégis kapott egy gokartot. Az első versenyén nagyjából mindenki lekörözte, utána nagyon dinamikusan kezdett el fejlődni, aminek a kulcsa az az alázatos munkamorál volt, amit otthonról, a saját szállítmányozási vállalkozásukat irányító szüleitől hozott. Gyakorlással, kitartással, a rutinosabb versenyzők megfigyelésével haladt előre az úton egyre nagyobb versenyeken indulva. 

Kis autóból nagyba

1989-ben váltott gokartról autóversenyzésre, amit az elején egyáltalán nem élvezett, és fogalma sem volt róla, hogy van-e hozzá tehetsége. Úgy tűnik, volt, mert ebben az évben (ekkor adták át először) ő kapta meg a McLaren „az év fiatal versenyzője” elismerését, amivel tesztelési lehetőséget kapott a csapattól egy Forma–1-es autóval. Emellett a Formula–3000 versenysorozatban csiszolgatta tudását és vezetési technikáját. Állítása szerint ekkor fordult meg először a fejében, hogy akár hivatásszerűen is foglalkozhatna autóversenyzéssel, addig úgy gondolta, neki is a családi vállalkozásban lesz valami munkája. Mindezt úgy, hogy az édesapja hite mindvégig töretlen volt benne. Egy interjújában idézte vissza azt az emléket,

amikor tizennégy évesen együtt néztek egy futamot, ami alatt az apukája elkezdte magyarázni, hogy amikor majd Forma–1-es pilóta lesz, biztosan Monacóba kell költöznie, és hogy mindig tartsa észben, az autóversenyzők pályafutása elég rövid, úgyhogy igyekezzen maximalizálni a bevételét az aktív évei alatt.

Akkor nem vette ezt túl komolyan, de tíz év múlva már valóban Monacóban élt, és elég jól keresett.

Senna halála, egy karrier kezdete

1993-ban a Williams-csapat hivatalos tesztpilótájaként érkezett meg a Forma–1-be, amihez állítása szerint nagy adag szerencse és rengeteg ember támogatása kellett. „A Forma–1-ben egy dobásod van. Ha élsz a lehetőséggel, lehet belőled versenyző, ha nem, akkor ennyi volt, kereshetsz más munkát” – nyilatkozta. Tesztpilótaként vágott neki az 1994-es esztendőnek is, amikor a csapat és a sportág egyik legnagyobb csillaga, Ayrton Senna halálos balesetet szenvedett Imolában. Ő aznap Silverstone-ban volt a versenypályán, a másnapi verseny kvalifikációjára készült, és a csapattól még kapott egy biztató faxot, rajta Senna aláírásával is, de mire az üzenet odaért, a világbajnok versenyző már nem élt. Még ott megkérdezte tőle egy újságíró, elképzelhető-e, hogy keresni fogja a csapat. Már maga a kérdés is megrázta, mert egyáltalán nem jutott ez eszébe a tragédia pillanatában.

Ezután elment tesztelni a csapattal, de még akkor sem jutott eszébe arról beszélni bárkivel, hogy mi az elképzelés vagy stratégia Senna helyének betöltésével.

Egyetlenegyszer törte össze a Williams autóját tesztelés közben, méghozzá azon a napon, amikor a csapat tulajdonosa, Frank Williams megérkezett a tesztpályára, hogy közölje vele, ő lesz a csapat másik pilótája. Így kezdődött a tizenöt éves pályafutása.

Még két évig versenyzett a Williams tagjaként, de már az 1994-es szezon végén ott akarta hagyni őket. Állítólag akkor változott meg a viszonyuk, amikor a szezon közben a csapat motorszállítójának nyomására (Renault volt akkoriban) visszaültették az autóba az 1992-es világbajnok Nigel Mansellt a Francia Nagydíjra.

Az 1995-ös szezont még a kék-fehérekkel, Damon Hill csapattársaként teljesítette, több dobogós helyezést ért el, és pályafutása első pole-pozícióját, majd az egész versenyt vezetve a Portugál Nagydíjon első győzelmét is megszerezte.

McLaren

1996-ban sikerült átigazolnia a McLarenhez Mika Häkkinen csapattársaként, ami a finnek két világbajnoki címet jelentett, Coulthard pedig a kilenc évével a leghosszabb időszakot jegyezheti, amennyit egy csapat és pilóta együtt dolgozott a Forma–1-ben. Akik nézik a Netflix Forma–1-ről szóló dokumentumsorozatát, talán értik, hogy ebben a műfajban mennyire pimasz húzás, hogy ugyanazon a napon írt alá a Williamsszel egy egyéves szerződést (amúgy a szerződés napjáig azt remélte, hogy kétéves lesz), majd a McLarenhez a következő szezonra.

David nem másodhegedűsként érkezett a csapathoz, ugyanolyan világbajnoki álmai voltak, mint a csapattársának. Emiatt a Ferrari ajánlatát is elutasította, ott ugyanis ki lett volna mondva, hogy Schumacher az első számú pilóta. Ez a Mercedesnél papíron sosem volt így. Emiatt hosszú ideig tartott belátnia, hogy ő nem kelhet versenyre a Mika Häkkinen és Ron Dennis csapatfőnök között kialakult véd- és dacszövetséggel. Ehhez hozzátartozik, hogy Häkkinen az 1995-ös szezonban, Adelaide-ben súlyos, koponyatöréses balesetet szenvedett, így életveszélyes állapotban került kórházba, ahol hónapokig kezelték. Ron Dennis végig mellette volt, hiszen az ő csapata autójában történt az ütközés. 

Erről így nyilatkozott: „Ahhoz, hogy te lehess a legjobb, mindenre szükséged van. Nem elég a jó autó, a jó mérnökök, a tehetség, olyan apróságok is előnyhöz juttathatnak, mint hogy a csapatvezető hozzád kötődik jobban, ezáltal több érzelmi és mentális támogatást nyújt a versenyhétvégék során. 

Megvolt a sebességem, de nem volt meg a kiegyensúlyozott teljesítmény mellé úgy, mint a sportág őstehetségeinek. Jó voltam, de nem elég jó” – így reflektált a saját képességeire.

Csapatutasítás: add át a győzelmed!

Amikor 1998-ban, csapatutasításra át kellett engednie a győzelmet a csapattársának, ez még nem volt egy bejáratott jelenség a Forma–1-ben, és óriási visszhangot váltott ki. Abban az évben elképesztően gyors autójuk volt, a tesztek alatt viszont rengeteg technikai problémával küszködtek, nem is tudtak egy versenynek megfelelő távot megtenni vele hiba nélkül. Így érkeztek meg Ausztráliába, abban a tudatban, hogy ha túlhajtják az autót, akkor valószínűleg nem tudják befejezni a versenyt, tehát nem versenyezhetnek egymás ellen. Az lett a megegyezés, hogy aki megnyeri a pole-pozíciót és az első kanyarba ér, az élvezheti a védettséget. Ez a finn volt, viszont Häkkinen az 1995-ös balesete következtében megsüketült a bal fülére, és félreértett egy csapatutasítást, kiment a bokszba, így a csapattársa mögé került. Ha hagyja a csapat ezt a sorrendet, akkor talán kevésbé kellett volna magyarázkodniuk a verseny után, mégis a fülére szóltak a skótnak, hogy adja át a győzelmet. Ő pedig megtette, mert mindig is olyan embernek tartotta magát, aki követi a vezetői utasításokat és aki a csapatért, csapatban dolgozik – ha kell, akár a saját sikerét is beáldozva. Akkor azt mondták neki, egyszer még visszakapja ezt a győzelmet, de ez sosem történt meg. 

 

Étkezési zavarok

Az egyik brit reggeli műsorban beszélt arról, hogy fiatalon bulimiával is küszködött, magas alkata miatt állandóan súlyhátrányban volt csapattársaival szemben, ami étkezési zavarhoz vezetett. Egy másik alkalommal azt is megosztotta, hogy a rengeteg folyadékfogyasztás egyik mellékhatásaként kialakuló refluxa miként keserítette meg az életét, és hogy volt olyan időszak, amikor szinte csak folyékony állapotban fogyasztott táplálékot, amivel egyrészt enyhíteni tudta a tüneteket, másrészt sokkal gyorsabb tápanyagfelszívódást ért el a versenyhétvégéken.

Repülőgép-baleset és a halál árnyéka

2000-ben a Spanyol Nagydíj előtt a repülőgép, amellyel utazott, motorhiba miatt kényszerleszállást hajtott végre a lyoni reptéren. A gép pilótája és másodpilótája a helyszínen életét vesztette, a gép utasai, David Coulthard, az akkori barátnője és a személyi edzője kisebb horzsolásokkal megúszták a balesetet. Az eset ellenére a versenyzés mellett döntött, miután beszélt az elhunyt pilóta édesapjával, aki biztosította róla, hogy Forma–1-rajongó fia – aki nagyon izgatott volt, hogy Coulthardot szállíthatja aznap – is ezt akarná. Egész életet meghatározó, sokkoló élményként emlékszik még mindig erre. Az a pillanat, amikor felfogta, hogy akár meg is halhatott volna, személyiségformáló felismerés is volt számára. Önző és öntelt volt akkoriban – harmincéves, jól kereső autóversenyzőként olyan döntéseket is hozhatott, mint aznap, amikor reggel felkelve határozott úgy, hogy nem várja meg az előre lefoglalt esti gépet, hanem megkéri a menedzsmentjét, hogy kerítsenek neki egy másikat, hogy néhány órával előbb érhessen haza Monacóba. Ha akkor másképp dönt, türelmesebb, kivárja az estét és a tervek szerint repül haza, talán másképp alakulnak a dolgok. 

A halálhoz és a halálfélelemhez való viszonya az apasággal változott meg végképp. Egy 1995-ös silverstone-i ütközésekor elvesztette az eszméletét, és ez az élmény ébresztette rá, hogy egy pilóta fejében a becsapódás előtt nem az jár, hogy meg fog halni, hanem az, hogyan tudná csökkenteni az ütközés erejét és a lehető legkisebb kárt okozni az autóban. Az utolsó pillanatig manővereznek, majd elvesztik az eszméletüket, és utána vagy felébrednek, vagy nem.

Ezután után felhívta az édesanyját, hogy elmondja neki, ha esetleg verseny közben halna meg, amit valószínűleg amaz a tévén követne, akkor tudja, hogy nem a félelem az utolsó, amit érzett.

A fiáért mindig nagyon izguló anyukája számára nem igazán volt megnyugtató ez a beszélgetés, Davidnek mégis fontos volt, hogy ezt elmondja neki.

Élet a Forma–1 után

2008-ban, a Red Bull-csapat tagjaként, a Brazil Nagydíjon ért véget a 246 nagydíjat, 13 győzelmet és 15 évet átívelő karrier. 2010-ben még a Német Túraautó-bajnokságban visszatért a motorsporthoz, az itt eltöltött két év után vonult vissza végleg a versenyzéstől, de a sportágtól sosem távolodott el. Számtalan szponzorával megmaradt a szoros kapcsolat, több cég márkanagykövete, a többi között a Mercedesé is, amely az SLS AMG fejlesztésébe is bevonta. A BBC Forma–1-szakértőjeként majd kommentátoraként is állandóan láthatjuk a versenypályák körül, emellett nagykövete egy gerincsérülteket támogató alapítványnak. Az üzleti életben is fontos sikereket ért el a vállalkozásaival. A húszas éveiben hírhedt volt arról, hogy gyakrabban cseréli barátnőit, mint a versenyruházatát, ehhez képest most egy tizenhárom fiú édesapja. 2013-ban feleségül vette barátnőjét, egy belga tévériportert, akivel már tizenhat éve vannak együtt. 

Nem lett világbajnok, de nagyon keveseknek sikerült olyan könnyedén és sikeresen váltaniuk a civil életre, mint neki. Mi pedig nagyon boldogok lehetünk, hogy sajátos humorát, intelligenciáját, jó kapcsolatát a sportág résztvevőivel még mindig élvezhetjük a képernyőn. A mikrofon is legalább olyan jól áll a kezében, mint a kormány.

Pásztory Dóri

Kiemelt kép: Getty Images/Humberto Romero