„Nagyon szeretném már tudni, hogy melyik lesz az utolsó »még 2 hét«” – Életünk az egy éve tartó karanténban
Egészen pontosan egy évvel ezelőtt döntött úgy a WMN szerkesztősége, hogy bizonytalan ideig mindannyiunk biztonsága érdekében otthonról folytatjuk a munkát. Hogyan élték meg az elmúlt egy évet kollégáink, a partiarcok, a huszonévesek, az anyukák, a feleségek, a külföldön élők, mire emlékeznek a kezdetekből? Erről meséltek nekem, ti pedig, ha van kedvetek, osszátok meg velünk az emlékeiteket kommentben! Fiala Borcsa írása.
–
Day 1.
Mivel a WMN kifejezetten demokratikus alkotóműhely, az egyik március eleji meetingen szavaztuk meg, hogy home office-ba vonulunk bizonytalan időre. Szerencsések vagyunk, hogy megtehetjük, hogy ilyen a munkánk, amit egy jó internettel bárhonnan el lehet végezni. Ám hogy ez majd ennyi ideig el fog tartani, azt még csak nem is sejtettük – tudom, ha valaki felvillantja a lehetséges jövőt, hogy egy év elteltével még mindig otthon gubbasztunk majd, kitértünk volna a hitünkből. Én egész biztosan.
Csütörtökön, 2020. március 12-én már mindenki otthonról jelentkezett be, emlékszem az első online meetingünkre, az izgatottságunkra az újtól, a mélyen parázsló félelemre, amit az olaszországi hírek is tápláltak, és a tömény aggodalomra, amit az okozott, hogy fogalmunk sem volt, mi lesz a gyerekeinkkel, mennek-e iskolába hétfőn. Aztán péntek délutánra nagy nehezen megszületett a döntés, és ránk szakadt a komplett lezárás. Akkor még semmi rutinunk nem volt ebben, nem tudtuk, mire számítsunk, elhűlve néztük a vécépapír bespájzolásáról és a hirtelen támadt élesztőhiányról szóló híreket.
Arra is határozottan emlékszem, ahogy ülök vasárnap, március 15-én este az étkezőasztalnál, és miközben a telefonom naptárjából vérző szívvel kitörlöm a következő hetek összes programját (találkozókat barátokkal, vacsorázásokat, bulikat, majd egy komplett bordeaux-i hosszú hétvégét főzőkurzusostul), azt mondogatom, hogy én ezt tutira nem fogom kibírni. Aztán tessék…
Mostanra mind elmondhatjuk, kibírtuk, megacélozódtunk benne, túl vagyunk együtt és külön-külön is megannyi hullámvölgyön, kovásznevelésen, belerázódtunk az online életbe, megtanultunk fegyelmezettek lenni, és elválasztani a munkát a magánélettől, hiába folyik mindkettő gyakran a kanapén, a laptoppal az ölünkben. Ezzel együtt sose gondoltam volna, hogy a 2020–2021-es éveim egyik legnagyobb rutinja, amire szert teszek, az lesz, hogy egyre ügyesebben rántom az arcomra hol a szemüvegemet, hol a maszkomat – a kettő együtt nem megy.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ki hogyan élte meg az élet hirtelen földbe állását, és mit tanult ebből az egy évből? Erről kérdeztem a kollégáimat, ti pedig kommentben meséljetek nekünk a saját emlékeitekről!
Akit már gyerekként meglegyintett a halál és a magány
Arról a bizonyos utolsó értekezletről, amikor eldöntöttük, hogy otthonról dolgozunk a továbbiakban, Marossy Krisztának is élénk emlékei vannak. „D. Tóth Krisztának hamarabb el kellett mennie, mi még javában értekeztünk. Az igazán furcsa abban a napban végül az lett számomra, hogy Kriszta nem elviharzott szokása szerint, hanem megtorpant, benézett hozzánk az üvegen keresztül, és intett nekünk. Kedvesen mosolygott, de a tekintete inkább sugárzott aggodalmat és szomorúságot.
Mindenki nagyon igyekezett beletanulni az új ismeretlenbe és helytállni a lehető legjobban.
Nem leszek népszerű ezzel, de nem igazán félek a vírustól, ám vannak, akiket féltek. Sokkal jobban tartok azoktól a károktól, amiket a tömeges szabadságvesztés jelent.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Sok időt töltöttem gyerekként kórházban és szanatóriumban a halál lehetőségével a fejem felett, mindenkitől elzárva. Az utóbbi tapasztalás hat a mai napig a legrosszabbul rám…”
Akiknek a legrosszabbkor jött a karantén
Ember tervez, a Covid meg ráborítja az asztalt, mint egy hisztis kisgyerek, aki vesztésre állt a játékban – valahogy így élhette meg Csepelyi Adri és Filákovity Radojka is a hirtelen beálló karantént. Adri ugyanis épp akkor fogott bele a költözésbe, lakásfelújításba: „Ahogy sejtettem, minden fejre állt, és ez végül hatalmas csúszást okozott. Nem mentem pánikvásárolni, mert a kamrámat eleve egy Martha Stewart-műsorban lehetett volna mutogatni, de egy tisztességes bevásárlással felkészültem a karanténra. Ez amúgy az utóbbi egy év egyik hozadéka: sokkal összeszedettebben vásárolok, tömbösítve intézem a feladataimat, emiatt pedig van, hogy a kutyasétáltatáson kívül nem lépek ki a lakásból. És ezt imádom. Most már az új lakásomban ugyan, de élvezem, hogy nem kell túl gyakran átbumliznom a városon, tök szuper, hogy rengeteg dolgot megoldunk online, és ezzel rengeteg időm szabadult fel. Még ezzel együtt is több hónap volt, mire rendet vágtam az extrém túlterhelt mindennapjaimban. A vírust eddig, úgy tűnik, a fenti stratégiával elkerültem. Az egyetlen, ami pokolian hiányzott tavaly, az a családom: újév és nyár közepe közt nem láttam őket, aztán sokáig megint nem – ez megviselt nagyon.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Radi a korábbi munkahelyét hagyta ott a WMN-ért. Hiába készült arra, hogy belecsöppenhet egy hozzá hasonlóan hedonista társaságba, ahol brunch meetingeket tartunk, és mindent, de tényleg mindent megbeszélünk egymással, hol a meetingszobában, hol a konyhában vagy az iroda előtti gangon, az első találkozója velünk már kamerán keresztül zajlott. „Nagyon nehéz időszakomban ért az első hullámos karantén, és amellett, hogy iszonyatosan féltettem a szeretteimet, sokat szorongtam az egészségük miatt, jólesett visszavonulni, otthon lenni, regenerálódni lelkileg, újratervezni.
Sokáig nagyon optimistán álltam az egészhez, hittem, hogy mára a járványhelyzet egy rossz emlékké szelídül majd, de mostanra belefásultam kicsit.
Azt hiszem, holtpontra értem. Minden erőmmel igyekszem hát az elmúlt év jó élményeire összpontosítani – mert szerencsére sok volt, még úgy is, hogy a legfontosabbakat is átszőtte a járvány.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Akik igyekeztek gyorsan adaptálódni a kihívásokhoz
A WMN hippi anyukája, Szabó Anna Eszter próbált belesimulni az új helyzet romantikájába, ha már így hozta a sors. „Kovászolás, online jóga, együtt a család, és az erkély a külvilág. Érzelmes találkozás a családtagokkal a ház előtt, kétméteres távolságban, anya földre lerakott és ott átvett húslevesével és a szülinapi tortámmal. Izgi volt maszkban, kesztyűben kimenni, nem használni a liftet, kulcsot használni a kapukód helyett. Mindez elmúlt. Egy évvel ezelőtt nem féltem igazán, csak a világmegváltás és a társadalmi felelősségvállalás buzgott bennem. Mostanra elkezdtem félni. Utálom a káoszt, hogy nem érzem magunkat biztonságban. Utálom, hogy a férjem nem koncertezhet, nem láthatom-hallhatom zenélni, hogy szétdolgozom magam, és emiatt rengeteget van bekapcsolva a tévébébiszitter. Elfáradtam. De küzdök, hogy talpon maradjak.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Szentesi Évi, akinek hatalmas baráti társasága van, és normális esetben egyik izgalmas programból hullámzik át a másikba, igyekezett mindezt átültetni online-ra. „Annyira izgatott voltam, hogy az elején mindennap órákat beszéltünk a barátaimmal, esténként pedig videócsetbulikat tartottunk. Viszont nem féltem akkor sem, és most sem félek ettől a nyavalyától.
Azt érzem, hogy kibírjuk most már úgyis valahogy, és nem gondolok arra, hogy meddig tart még, milyen következményei lesznek, és hányféleképpen halunk bele. Egyszer úgyis elmúlik.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Külföldön élő kollégáink valósága
Amikor újra karanténba került (ami nekünk az első volt), Trembácz Éva Zsuzsa pontosan tudta, hogy mire számítson, ugyanis korábban már átélt egy hasonlót. „Tavaly az első karantén Amerikában ért. Virginiában rekreációs céllal ki lehetett menni, így szerencsére mindennap elmentünk az egyik barátnőmmel és a gyerekekkel egy kis patakhoz. Arra tippeltünk közel egy éve, hogy júliusra újraindul az élet, és ez akkor nagyon távolinak, a három-négy hónapos megszorítás pedig nagyon hosszúnak tűnt. Dühvel vegyes déjà vu érzés volt, mert Kínában már hasonló élményen átmentünk.”
Pásztory Dóriék, bár Londonban élnek, az itthoni barátaiktól, családjuktól sosem szakadtak el igazán, hiszen rendszeresen mentek ki hozzájuk vendégségbe (egy ízben én is náluk kéróztam), és a kisfiuk felvigyázását is gyakran bízhatták a kiutazó nagymamákra, így a férjével, Mártonnal sok időt tölthettek kettesben. Ez mostanra mind megváltozott. „Egy éve, március 10-én repült haza anyukám. Ő volt az utolsó vendégünk az elmúlt 12 hónapban, míg előtte havonta egy-két ember azért megfordult nálunk. Azon a hétvégén voltunk randiesten Marcival, anyukámmal Science múzeumban, metróztunk, étteremben ebédeltünk, beültünk a kedvenc helyünkre egy kávéra. Az volt az utolsó olyan hétvége, amikor már sejtettük, hogy baj lesz, de még kapaszkodtunk a normális életbe maszk nélkül, de kézfertőtlenítővel a zsebünkben. Rá egy hétre bezárták az iskolákat és becsukott az uszoda (ami azóta se nyitott ki), ahol dolgoztam. Tavasz volt, jó idő, és dolgozott bennünk egy nagy adag adrenalin, amit a vészhelyzet kapcsolt be.
Egész nap a híreket bújtam, mindent tudni, érteni akartam, az otthoniakat tájékoztatni, hiteles infóval ellátni. Elképesztő híréhségem volt, ez volt az én túlélési stratégiám, azt gondoltam, ha tudásom van, akkor marad egy kis kontrollom is.
Sokat sétáltunk, elkezdtünk kertészkedni, kovászt nevelni, kenyeret sütni, napirendünk volt, és játékos feladatok az otthoni tanulás megkönnyítésére. Volt benne izgalom, remény, várakozás és bizonytalanság. Ehhez képest az elmúlt két és fél hónap a nettó túlélésről szólt. Összehasonlíthatatlan a kettő. Nem érzem, hogy az első lockdown tapasztalata olyan sok erővel vértezett volna fel a többire. Azt tanultam meg belőle, hogy elfogadjam, ha szarul vagyok, nagyon sokat beszéljek a gyerekemnek az érzéseinkről, hogy megértse, min megyünk keresztül, és bármekkora is a feszültség köztünk, mindig nagyon, nagyon szeretjük egymást, és ezt nagyon sokszor elmondjuk egymásnak, megerősítjük nap mint nap. Ez az egy nem változott, minden más hullámzó, ahogy a statisztikai görbék is az elmúlt évben.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Ez a híréhség Both Gabira is jellemző volt az első lezárások idején: „Hetekig nem tudtam leszakadni a netről, újabb és újabb információkra vadásztam, és nem igazán akartam felfogni, hogy ez itt és most a valóságunk. Volt bennem egy olyan érzés, hogy ez csak egy rossz kollektív álom, amiből hamarosan mindannyian felébredünk. Ezt azóta is várom.”
Aki a munkába menekült
Kurucz Adri úgy tudta csak elterelni a gondolatait, és átkeretezni az aggasztó gondolatait, hogy azokat cikkekbe csatornázta, és jó újságíró módjára igyekezett utánajárni a dolgoknak, amik félelmet keltenek benne: „Ami először beugrik emlékként az az aggódás, amiért az iskolákat nem zárták (még akkor) be, amikor mi már itthon maradtunk. Munkába forgattam a frusztrációt, és cikket írtam, amelyben egy iskolaigazgató beszélt arról, hogy nem érti, miért teszünk úgy, mintha ezt az iskolaévet be lehetne normálisan fejezni. Megjelent a cikk, másnap bejelentették, hogy a gyerekek otthon maradnak. (Nem azt mondom, hogy a cikk miatt, csak azt, hogy nagyon sokan követelték ezt akkor már.) Nem gondoltuk persze, hogy egy évvel később is itthon fognak dekkolni a kölykök, nagyon nem jó nekik az izoláció, én mégis örülök, hogy most is itthon van az enyém, és nem kell aggódnom az egészsége miatt, és hogy megfertőzi a családot. Jól bírom a home office-t, csak ritkán nyomaszt az egyedüllét, de persze hiányzik jó pár ember, akikkel szeretnék többet találkozni. Ugyanakkor a munkám mindig lefoglal, az értelmes, örömöt adó tevékenység feldob, a szoros napirend miatt pedig nincs időm búslakodni vagy túlzásba vinni az aggódást. A mi esetünkben a legnehezebb talán az, hogy a férjem színházi ember, és egy év alatt négy estet tudott mindössze megtartani.
Összességében optimista vagyok azonban, szerintem nyárra újra fog indulni az élet, ha nem is egészen ugyanúgy, mint korábban.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Akiknek a fiatal életébe barmolt bele a vírus
„Én ugye tavaly voltam végzős, és eleinte viccesnek találtam, hogy mindenki más is magántanuló lesz, mint én – mesél Nyáry Luca a kezdetekről. – Elég fiatal vagyok, sose éltem meg még semmi hasonló világméretű krízist, és először izginek találtam, hogy most mindenki együtt van ebben, ez a közös harcunk, és hogy a részese lehetek valami emlékezetesnek. Aztán eltelt pár hónap úgy, hogy nem tudtam matektanárhoz menni, se pszichológushoz, se fogorvoshoz, és rájöttem, hogy ez nem egy-két hónap lesz, hanem potenciálisan az egész életem. Valahogy ráébresztett arra, hogy ha ez a vírus elmúlik is, az én generációm életében nagyon sok ilyen rémisztő esemény lesz. Emiatt nagyon eluralkodott rajtam a nihil meg a depresszió.
Kábé az egész jövőre vonatkozó tervemet elvitte a járvány, és csak még jobban kiábrándultam azokból az emberekből, akiknek segíteniük kellett volna rajtunk.
Biztos vagyok benne, hogy még jó pár évig nem lesz olyan életünk, amilyet szeretnénk, de fokozatosan jobb lesz, és remélem, a következő katasztrófa előtt lesz egy kis időnk élvezni az életet. De én már nem tervezek öt évnél hosszabb időre.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Emlékszem, Dián Dóri milyen izgatottan készült korábban arra, hogy Brüsszelbe utazhat egy sajtóútra. Szegény nem sejtette, hogy mire megvalósul a külföldi kirándulás, egészen más színezetet kap az egész. „A lezárások előtt pont egy héttel értem haza Brüsszelből egy sajtóútról. Emlékszem, az Európai Parlament büféjében beszélgettünk az akkor még indexes kolléganővel, hogy nálunk mi lesz a »policy«, bemegyünk-e a szerkesztőségbe, miután hazaértünk. Kint voltunk még, amikor bejelentették az első fertőzötteket itthon, egy héttel később már mindenki home office-ban dolgozott, és mentünk egy barátunkhoz, aki tudott adni kesztyűt, maszkot, meg kézfertőtlenítőt a fogorvos nagynénje révén, mert mi már sehol nem találtunk.
Az első egy-két hónapban még élveztem, hogy nem kell órákat zötykölődnöm a BKK járatain, hogy sok időt tölthetünk együtt a barátommal. De nagyon hiányzott a családom, sokáig nem találkoztunk velük – és sajnos nem találkozunk most sem. Ez az egyik legrosszabb az egészben. Meg a bizonytalanság.
Egyre inkább az a realitás, hogy a laptopom képernyőjének fogom megvédeni a diplomamunkámat, aminek a gondolatától is kiráz a hideg, ahogy az öcsém is totál stresszben van a ki tudja, hogyan tartandó érettségi miatt.
Ez az egész húzd meg, ereszd meg, ami egy éve az életünk, egészen kiborító, eléggé elfáradtam mostanra benne. Tudom, hogy lesz ez még jobb is, csak nagyon szeretném már tudni, hogy melyik lesz az utolsó »még 2 hét«.”
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Életem egyik legboldogabb pillanata
Tudod, amióta ebben a rettenetes valóságban élünk, gyakran eszembe jut egy jelenet a múltamból.
A gyerekeim még nagyon kicsik voltak, kettő- és négyévesek talán. Mivel az immunrendszer az, ami a leglassabban fejlődik ki, az az őszöm és telem pokolian telt, ugyanis nagyon rosszul bírom a bezártságot és a magányt. Azon a télen hol az egyik volt beteg, hol a másik, folyamatosan pingpongozták egymás között a kórságokat. Hosszú hetekig ki sem mozdultam a pici, másfél szobás lakásunkból, a legnagyobb luxus az volt, ha kiállhattam a két négyzetméteres betonerkélyre pár percre levegőzni. Kilátástalannak éreztem az egész helyzetemet, és szenvedtem, mint a kutya. Aztán az egyik nap úgy tűnt, mindketten a gyógyulás útjára léptek, én pedig elindultam velük a gyerekorvoshoz kontrollra. Mindenre pontosan emlékszem: az volt a tavasz (számomra első) napja, zöld vászonnadrág és hófehér póló volt rajtam. Toltam fel a testvérbabakocsiban a kivételesen nem hisztériázó, köhécselő, egymással civakodó csemetéimet a meredek úton, éreztem, ahogy a bőrömet lágyan cirógatja a napsütés, madarak csiripeltek, a fák rügyeztek, és engem hirtelen elfogott az a ritka, bizsergető érzés, a biztos tudat, hogy mennyire boldog vagyok, és milyen tökéletes most itt minden.
Tudom, ez, amiben vagyunk, rettentő nehéz. A kiszámíthatatlanság, a tervezhetetlenség, az izoláció, a kiszolgáltatottság. Most mind ott állunk aggodalmaskodva, kitérdelt mackónadrágban, dideregve, reményveszetten egy betonerkélyen. De ahogy minden rossznak, ennek is vége lesz egyszer. Az a balzsamos illatú, boldog pillanat ott vár már ránk a sarkon. Csak addig kell valahogy eltolni magunkat.
Fiala Borcsa
