„Kevés családnak sikerül azonnal”

„Amikor az ember gyereket szeretne, és eldönti, hogy bele is vág, akkor kevés családnak jön össze azonnal. Ezzel mi is így voltunk. Nagyon szerettük volna, de nem sikerült. Amikor sikerült, akkor először nagyon korán elment, aztán még egyszer. Harmadszor minden úgy tűnt, hogy végre örülhetünk, aztán kiderült, hogy nem úgy fejlődött a baba, ahogy az orvosok remélték. Ekkor jutottunk el a Babagenetika Egyesülethez és Sevcsik M. Annához – a szerencsének köszönhetően, ugyanis a sógornőm éppen akkor készített vele interjút a munkájukról. Mire eljutottunk hozzájuk, már túl voltunk egy nagyon rossz időszakon, kétszer vettek magzatvízmintát, voltunk szívultrahangon is. Anna segített, hogy hova fordulhatunk még, de sajnos a további vizsgálatok is megerősítették, hogy baj van – kezd a történetébe tényszerűen András. 

– Jó volt, hogy mindenhova el tudtam menni a feleségemmel, mindent közösen csináltunk, éltünk meg, és közösen döntöttünk. De amikor meg kellett szakítani a terhességet, az orvos is sokat segített a végső döntés meghozatalában. Mi hezitáltunk, pedig én multinál dolgozom vezetőként, szóval tudok dönteni.

De a szakmai támogatás egy kicsit megkönnyítette a dolgunkat, még akkor is, ha ez rettenetesen nehéz döntés.”

A lelki támogatásra ugyanúgy szükség van, mint a hasznos infókra

Babagenetika Egyesület alapítójaként Sevcsik M. Anna rengeteg hasonló helyzetben lévő családdal találkozik, amelyeknek a magzati vizsgálatok mellett a lelki feldolgozásban és a továbblépésben is segít – ha van rá igény. Azt mondja, sokszor fordul elő, hogy az apukák keresik meg, mert az anyukáknak egyszerűen túl fájdalmas a következő lépés, és nem tudnak még előre gondolkozni. András feleségével, Bettivel például nem is beszélt, végig a férjjel tartotta a kapcsolatot. És egy ilyen nehéz helyzetben kiemelten fontos, hogy az a segítő, akit megkeresel, hogyan reagál. András ezt meséli erről: „Anna olyan racionális, mint én. Mondta, hogy »ezt csináljuk«, »azt csináljuk«, »oda megyünk«, adta az újabb és újabb kontaktokat. És ez nagyon hasznos volt, mert így tudtunk haladni, és jól megértettük egymást.”

Mivel Annát évek óta ismerem, és többek között a saját történetüket is elmesélte nekem, pontosan tudom, hogy nem minden helyzetben ilyen racionális. Ezért is reagált így András dicséretére: „Nekem a legnehezebb felismerni, hogy annak, aki a vonal másik végén van, mire van igénye – a kézzelfogható infókra vagy inkább a lelki támogatásra. A legtöbb családdal legfeljebb később találkozunk személyesen, de segíteni rögtön kell, amikor megkeresnek. Vannak, akiknek előbb a betegút pontos vázolására van szükségük – és minden magzatkori fejlődési rendellenességnél fontosnak tartjuk, hogy tudjunk ilyen utat mutatni –, mással viszont először együtt sírunk, aztán térünk rá a hasznos információkra.

Az a tapasztalatom, hogy az apukák igénylik a lelki részt is, de először a gyakorlati dolgokat.”

Sevcsik M. Anna – Fotó: Chripkó Lili/WMN

Mi a legnehezebb az apukáknak?

Korábban már írtam a babagyászról, és abban a cikkben is megszólalt egy apuka, de most Andrástól is megkérdeztem, hogy mi volt számára a legnehezebb abban, hogy 23 hetesen elvesztették a babájukat.

„Nekem az volt a legrosszabb, szinte lehetetlennek tűnő feladat, hogy elmondjam a páromnak meg bárkinek, hogy ez nem azért van, mert mi elrontottunk valamit. Hogy nem a vitaminok vagy akármi miatt történt így, hiszen minden adott volt. Egyszerűen vannak olyan dolgok, amikre nem vagyunk hatással. Ezt meg kell érteni, és akkor könnyebb feldolgozni. Mint a munkában – nem minden rajtunk múlik, és amikor egy kész helyzettel találjuk magunkat szembe, akkor abból kell a legtöbbet kihoznunk. Ebben az időszakban nagyon sokat beszélgettünk. Nálunk valahogy én vagyok az »érzelemmentesebb«, a gondolkozó, aki megy előre és keresi a következő lépést. A feleségem, Betti pedig eleinte izgul, aggódik – de ez is rendjén van így. Amikor megtudtuk a rossz híreket, próbáltam mindig előremenni, a következő lépést látni. Betti pedig próbálta feldolgozni a történéseket.

Egy anyát ez jobban megvisel. Egy apát is, de nekünk talán kicsit másképp rossz. Egyfelől fájdalmas, hogy látom a páromat szenvedni, másfelől ott a személyes veszteség, ami talán egy kicsit később érint meg bennünket. De azt is éreztem, hogy ha a páromnak sikerült feldolgoznia, és újra boldog, akkor máris könnyebb nekem is.”

Anna azt tapasztalja, hogy bár az apukák is gyászolnak, ők kevésbé direkten fejezik ezt ki: „Van olyan érintett apuka, aki inkább igyekszik úgy tenni, mintha »elfelejtette« volna az elveszített babákat, így segítséget is nehezebben kér. Egyértelműen látszik, hogy sokkal nehezebben beszélnek róla.”

Ezt András is alátámasztja: „Ez szerintem személyiségfüggő. Én nagyon extrovertált vagyok, de ezt a témát nem osztottam meg szinte senkivel. Vannak dolgok, amiket az ember magában is fel kell hogy dolgozzon. Családon belül azért beszéltünk róla, a sógornőm férjével például, aki nagyon bölcs, és az apukámmal. Más férfiaknak nem meséltem el. Viszont a feleségemmel nagyon sokat beszélgettünk a veszteség után.

Szerintem egy pár egy ilyen helyzetben egymás sebeit tudja gyógyítani a legjobban. Jól jön egy kis segítség hozzá, de egymás felé is kell fordulni.

Ha jó a kapcsolat, akkor szerintem az a legfontosabb, hogy egymással le tudjunk ülni és a fájdalmas dolgokat is meg tudjuk beszélni. Ez közelebb hozott bennünket egymáshoz.”

Andrásék azóta is számontartják az elvesztett gyermekeiket is, gondolnak rájuk minden évfordulón. Anna szerint ez sokszor nehezebb az apukáknak, főleg ha „hepienddel” zárul a családalapítási terv. Akkor ők gyakran megpróbálják elfelejtettként kezelni a meg nem született babákat, akkor is, ha még nem dolgozták fel a veszteséget. Azt mondja, ezért fontos, hogy az apákat is „behúzzuk” a gyászfeldolgozásba.

Horváthné Rényei Szabina tanácsadó szakpszichológus, dúla gondolatai az apák gyászfeldolgozásáról:

Horváthné Rényei Szabina
Horváthné Rényei Szabina

„Az elvesztett babák okozta fájdalom sokszor elszigeteli az érintett szülőket – ami az apákat is érinti. Szerencsére egyre több apukával találkozom a gyászcsoportokban, de azért még mindig sokkal kevesebben vannak, mint az anyukák. Eleve nehezebb helyzetben vannak, mert ők nem élik meg fizikailag sem a várandósságot, sem a veszteséget. A fizikai veszteség érzése helyett ők »csak« a lelkivel találkoznak. Ráadásul a férfiak általában hajlamosak a megoldás felől közelíteni egy helyzethez, csak éppen egy gyászfolyamatot nem lehet »megoldani«. Ebből adódhat akár konfliktus is, mivel a nő azt a következtetést vonhatja le, hogy a párja már továbblépett, és ez rosszuleshet neki. Közben a legtöbbször ez nem igaz, egyszerűen a férfiak egy ilyen helyzetben gyakran hónapokkal később élik meg a fájdalom egy részét. Ebben az is szerepet játszik, hogy azt gondolják, nekik kell támaszt nyújtaniuk a nőnek – miközben belül lehet, hogy ők maguk is össze vannak törve. Ráadásul az ember logikus lény, ezért nehezen fogadja el, ha valami rossz dolog »ok nélkül«, vagyis nem tudjuk, miért történik, ami megnehezítheti a feldolgozást. Jó, ha a párok tudnak ezekről az eltérő feldolgozási módokról és beszélnek egymással arról, hogy mire van szükségük.”

Hepiend kis kitérővel

Andráséknak azóta született két gyerekük, egy kisfiú és egy kislány, de amikor a fiukat várták, folytatódtak a „kalandok”. Erről így mesél:

„Amikor Marcit vártuk, mindent apróságra figyeltünk és nagyon aggódtunk. Minden tesztet megcsináltattunk, hogy nyugodtabban aludjunk.

Nekem nagyon fontos volt, hogy a vizsgálatok, amiket elvégeztetünk, a lehető legpontosabb eredményt adják – ne csupán egy arányszámot. Én minimális befektetésnek hívtam, hogy kiadunk rá valamennyit, de akkor huszonvalahány hétig nyugodtak vagyunk. Mindennek utánaolvastunk, nyakig bújtuk a netet. Egyértelmű volt, hogy ugyanazokhoz a szakemberekhez megyünk vissza, akiknél korábban már jártunk, mert bíztunk bennük. Sajnos ezt a terhességet sem úsztuk meg aggódás nélkül: a 32. héten vették észre, hogy Marci veséje a jobb oldalon eltérést mutatott. Akkor megint felhívtuk Annát, aki rögtön segített megtalálni a megfelelő szakértőket. Miután megszületett Marci, két műtét várt ránk a SOTE-n – dr. Máttyus István és dr. Kiss Imre volt a két orvos, akik nemcsak profi szakemberek, de nagyon támogatók voltak. Kiss doktor úr még a mobilszámát is megadta, hogy nyugodtan hívjuk, ha bármi van, és amikor volt valami, hétvégén is segített. A veseprobléma Marci másfél éves korára megoldódott.

Bár azt gondolom magamról, hogy kemény vagyok, amikor hónapokon keresztül mindennap antibiotikumot kellett fecskendezni a pici babánk szájába, vagy amikor órákon át tartottuk a gyűjtőedényt a vizeletmintához, vagy éppen az izotópos vizsgálaton nekem kellett mozdulatlanul tartani a sugárelnyelő fóliába csomagolt kisfiamat – az azért engem is padlóra küldött.

Sok apuka külön szobába költözteti a feleségét, hogy éjszaka tudjon aludni – én az első időkben akkor is keltem, amikor Betti tudta csak megetetni. Azóta Marci rendbe jött, és néhány hónapja megszületett Zsófi is. Vele azért már nem kelek éjszakánként, de amikor az anyukája altatja, akkor én vagyok Marcival.”

Nyilván nem tudhatjuk, hogy mekkora az összefüggés a két dolog között, de az biztos, hogy a fájdalom és veszteség után Andrásból szuper apuka lett. Ő persze ezt nem mondta, de nem is kellett. És biztos, hogy nagyon sok hasonlóan „kalandos” családi út van, ami ugyanilyen szerencsés végkifejlethez vezet. De vannak olyan apák is, akik még annyira sem dolgozták fel a fájdalmukat, hogy tudjanak, merjenek beszélni róla. Ha szeretnék megtenni az első lépéseket ehhez, keressék meg a Babagenetika Egyesületet vagy Horváthné Rényei Szabinát. Nem kétlem, hogy nehéz segítséget kérni, de mindenkinek nagyon drukkolok, hogy képes legyen megpróbálni, ha kell – és ebben is támogatni egymást.

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Oleg_Ermak