–

A legtöbb ember nem tud mit kezdeni egy kisbaba halálával

Julianna és Dávid kisfia, Nimród, a terhesség 24. hetében született meg, de sajnos nem tudták megmenteni, leállt a szíve. Julianna altatásban szült, és mire felébredt, a kisfia már a kórház PIC-osztályán volt az apukájával. Később Dávidot hívták fel a kórházból: „Amikor azt hallod a vonal másik végén, hogy »Sajnáljuk, a kisfiának leállt a szíve, nem tudtuk megmenteni« ott megáll veled a világ. Kinyomtam a telefont, és csak sírtam. Nem tudtam, mit csináljak. Hogyan mondjam el egyáltalán a feleségemnek. Abban biztos voltam, hogy tőlem kell megtudnia. Beértem a kórházba, nem tudtam, mit tegyek, mit mondjak, mit csináljak. Erre nincsenek tankönyvek, erre nem készít fel senki. Elég volt egymásra néznünk, már tudta, mi történt. Mindketten összetörtünk. Egy részünket magával vitte belőlünk.”

Julianna csak fényképen láthatta Nimródot:

„Elbúcsúzhattam volna tőle, de akkor és ott úgy éreztem, hogy nem tudnám otthagyni, belehalnék. Valamint az is nagy visszatartó erő volt, hogy azt akartam: a férjem úgy emlékezzen rá, ahogy vele lehetett, a meleg puha kis bőrére, a szíve dobogására, és arra a félmosolyra, amivel már az ultrahangon is elvarázsolt minket.

Ha visszamehetnék az időben arra a napra, biztosan nem így döntenék. Sokszor kívánom, hogy bárcsak egyetlenegyszer magamhoz ölelhettem volna őt.”

Férje így élte meg a kisfiuk elvesztése óta eltelt közel egy évet:

„Már 11 hónap eltelt, de még mindig nagyon fáj. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elment. Időm sem volt felfogni és átélni, mi történik, hogy apa vagyok. Mindig emlékezni fogok, milyen volt vele lenni. Milyen volt az a 24 hét amíg vártuk őt. Azóta minden egyes nap küzdelem és gyötrelem.

A legfájóbb a gyász mellett, hogy hozzánk közel álló emberek mondják: »Felejtsük el, majd lesz másik, ne vegyük körbe magunkat az emlékeivel, mert így nem tudjuk túltenni magunkat rajta«. A legtöbb ember nem tud mit kezdeni egy kisbaba halálával.

Küzdenem kell ezekkel az emberekkel, küzdenem kell azzal, hogy elveszítettem a fiamat, és küzdenem kell a feleségemért, hogy a lehető legkevésbé sérüljön a lelke. Olyan érzés, mintha széttépnének. Felhúztam magam köré egy falat, ami mögé csak a feleségem lát be. Azt a látszatot keltettem, hogy jól vagyok, pedig nem. Sokszor a feleségemen csattant az ostor, hogy ha én jól tudok lenni, ő miért nem. Pedig én sem vagyok jól, csak mások ezt nem látták. Nincs olyan nap, hogy ne beszélnénk róla, hogy ne néznénk meg a képét. Időről-időre elővesszük az emlékdobozát, vagy esténként összebújva mesét olvasunk neki, hogy közelebb érezzük őt magunkhoz, és minden héten kilátogatunk a temetőbe is. A szívem szakad ki, amikor a feleségem megöleli a hideg urnafalat, hiszen tudom, hogy a kisbabánknak kellene a karjai közt lennie. Néha feladnám, de tudom, és érzem, hogy Nimród nem ezt akarná. Tovább csináljuk. Nimródért, az emlékéért és a leendő testvéreiért.”

Julianna igyekszik kiírni magából a fájdalmát, mindigazanyukadleszek néven blogol.

„Tudom és érzem, hogy sokan rosszallják ezt, és azt mondogatják, hogy »majd lesz másik«, vagy, hogy »minek tépjük fel a sebeinket azzal, hogy körbevesszük magunkat az emlékeivel«, de nekünk csak ez maradt, és mi így tartjuk életben az ő emlékét. Anya lehettem, de mégsem tudom, milyen igazán anyának lenni.”

I.V. Orsi alkotása

Mit kell mondani egy anyukának, aki elvesztette a babáját?

Jenniferék átsuhanó babájának a kifejezetten friss történetét ITT tudjátok elolvasni. Ő is a feldolgozás fázisában van, neki sokat segít az, hogy csatlakozott a Babagenetika csapatához, és igyekszik mindent megtenni, hogy segítsen azokon a családokon, akik hasonló helyzetben vannak, mint ők voltak:

„Nekem a Babagenetika mellett az is sokat segít, hogy ki tudom magamból beszélni a fájdalmat, ráadásul különböző platformokon: családon belül, baráti körben, és szakmai közegben is. Ezért fontos az, hogy a babagyász ne legyen tabu. Főleg az elején voltak olyan mondatok, szavak vagy akár nézések, sokszor szakemberektől, amik blokkolták a feldolgozást, ami egyébként magától elindulna.

Ilyenkor az sem segít, hogy az ismerősök nem mernek kérdezni, borzasztó zavarban méregetnek – mert ettől csak frusztrált leszek én is, de nyilván nem fogok előhozakodni a történtekkel. Nemrég egy tévéműsorban megkérdezte a műsorvezető: »Mit szokás ilyenkor mondani egy átsuhanó baba anyukájának? Hogy részvétem?« Igen, valóban ez a megfelelő kifejezés, mert tényleg elveszítettük egy szerettünket. De megkérdezni is helytálló.

A pszichológusom, aki segít feldolgozni a gyászt, azt mondta, hogy az ember logikus lény, felteszi magának a kérdést, hogy »Ez miért történt velem?« Egy ilyen veszteség esetén erre nincs valódi válasz. De aki keres okot, az könnyen talál, és én elkezdtem picit azt gondolni, hogy nekünk azért kellett átélnünk Blanka elvesztését, mert ez mutatott nekem egy utat. Azért gondolok erre, mert ez számomra megnyugtató.”

Sokan, akik elvesztették a babájukat, valamilyen kézzelfogható dologgal is segítik az emlékezést. Jennifer is így tesz, mivel a Blanka név fehéret jelent, egy fehér hegyikristály gyűrűt készít neki egy ékszertervező barátnője.

„A családom is hasonló gondolkodású, mint én, ez azt jelenti, hogy amennyire lehet, együttélünk a fájdalommal, de közben pörgősen éljük a mindennapokat. Ez nem jelenti azt, hogy nem hagyunk időt néha megállni és emlékezni. Nekem jólesik beszélni is róla, akár nagyobb nyilvánosság előtt, a párom viszont nem így gyászol. Az is feladat, hogy elfogadók legyünk egymással, semmit nem szabad ráerőltetni a másikra.”

Tóth Brigitta alkotása

Nem vigasz, hogy lesz másik!

Zita öt kis lélek, és egy szivárványkislány anyukája [szivárványbabáknak azokat a gyerekeket nevezik, akik elvesztett testvérük után érkeznek – a szerk.]. Hét hétig volt velük Gréti, akit nagyon vártak, de sajnos nem hozzájuk érkezett: „A Valentin-napot (ami a »műszeres befejezés« másnapja volt), végigsírtuk az ágyban ülve, belőlem ömlött a vér. Nem hittük el, hogy csak ennyi volt, és vége van… Három nappal korábban ugyanitt Grétikéhez beszéltünk, hogy mennyire szeretjük és várjuk. Boldogok és felszabadultak voltunk. Aznap is, csak már nem volt bennem, hanem máshol, fentről láthatott minket összeborulva. Később mécsest gyújtottam, és gyújtok azóta is. A neve az emlékünk, valahogy gondolkodás nélkül adtunk nevet neki, aki csak héthetes volt. A másik négy »pöttyünket« [néhány napos várandósság után elvesztett babák – a szerk.] is a családunkhoz számolom, hiszen elindultak belőlünk egy rövid kis útra. Mind tanítóink!”

Zita szerint nagyon fontos, hogy tilos azt mondani egy babáját elvesztett szülőnek, hogy „lesz másik”: „Ha nem vesztettél el egyetlen babát sem, megkérlek valamire.

Kérlek, soha ne mondd vigasztalásul, hogy »lesz másik«. Ez nem vigasz. A legmélyebb gyászunkat veszi félvállról és söpri félre, aki így próbál vigasztalni.

Egy szívbéli boldogságot elveszítő, lelkileg-testileg kisemmizett anyukának – mert anya lesz rögtön, akinek baba költözik a méhébe, együttérzésre, gyászolásra van szüksége. Elment egy kis élet tőle. Akit a legjobban várt. Ugye, így már másképp szól ez a mondat?! Ha vesztettél el babát, akkor most lélekben átölellek, melegen és szorosan.”

Sutta Bernadett alkotása

Vannak babák, akik megágyaznak a testvéreiknek

Anna – amellett, hogy a Babagenetika Egyesület motorja – olyan nyolcgyerekes anyuka, akinek öt gyereke és három átsuhanó babája van (erről ITT is mesél). Nemcsak évek óta együtt él a saját gyászával, de számtalan más szülőnek segít a feldolgozásban: „Egy idő után könnyebbé válik valahol, már ha ezt a szót lehet használni. Enyhül a fájdalom, de mindenkinek más az útja, más segít. Nekem személy szerint mindig nagyon fontos része volt ennek, hogy egy következő baba megfogant. A gyászfolyamat az elején egy erős sokkal kezdődik, majd végig kell lépkedni a különböző fázisain, és aztán szépen elkezdjük feldolgozni. Azt tapasztaltam, hogy van egy különleges erő ezekben az anyákban. Soha nem felejtjük el azokat a babáinkat, akik nincsenek velünk.

De közben tudjuk, hogy nem lennének velünk az azóta megszületett gyerekeink (ők a szivárványbabák), ha a testvéreik, akik elmentek, nem ágyaztak volna meg nekik. Azért is kell tudnunk beszélni erről, mert nekünk együtt kell élnünk ezzel a fájdalommal, és ugyanúgy, ahogy a megszületett kisbabáink esetében először napokban, aztán hetekben, majd hónapokban, és végül években emlékezünk meg a születésükről, ugyanezt tesszük az elvesztett babákkal.

Nekem mindhárom átsuhanó babám évfordulóján van egy kis elvonulós időszakom, amikor rájuk tudok gondolni.”

Így tudunk segíteni a gyászoló családoknak – Horváthné Rényei Szabina tanácsadó szakpszichológus, dúla gondolatai

Nagyon sokszor mondanak akár a szakemberek, barátok, családtagok is olyan fájó mondatokat, amiket a jószándék vezet, de több kárt okoznak, mint vigasztalást. Az egyik ilyen tipikus mondat a „lesz majd másik”. Ez akár igaz is lehet, de attól még azt a babát elveszítette az az édesanya, az a család, ezt a veszteséget igenis validálni kell, ez egy haláleset.

Ilyenkor az segít a legtöbbet, ha egyszerűen nem mondunk ilyen vigasztaló közhelyeket – mert nem tudunk jót mondani. Elég csak annyit tenni, hogy ott vagyunk, felajánlani a segítséget, ha olyan a viszony. De minden esetben ér megkérdezni, hogy hogy van, szeretne-e beszélni róla. És természetesen tiszteletben kell tartani a válaszát. Ez ugyanúgy igaz az apukákra, mert ez a gyász őket is érinti – még akkor is, ha gyakran másképp. Ez a különbség abból is adódik, hogy a nő fizikailag megéli a várandósságot, míg a férfi nem. Ez igaz a baba elvesztésére is. Általában a férfiakra ráadásul jellemző a megoldásfókuszú megküzdés, a „mi a probléma, szereljük meg, oldjuk meg típusú hozzáállás” – csakhogy ez itt nem lehetséges, mert nincs egy csavarhúzó, ami erre a fájdalomra megoldást nyújt. Ezt nehéz elfogadni. Ahogy azt is, hogy egy ilyen tragédiának a legtöbb esetben nincs kézzelfogható oka, nincs rá konkrét magyarázat. Ez az anyák esetében esetleg önváddal is összekapcsolódhat. A különböző feldolgozási módok vagy akár tempó miatt a családon belül születhetnek meg nem értések.

Akinek segítségre van szüksége, tud hova fordulni, vannak gyászfeldolgozást segítő csoportok, kifejezetten babagyásszal kapcsolatban is, én is tartok ilyet. De ez nem terápia, ettől függetlenül sokat tud adni, mert a babagyász sok esetben izolációval, magányossággal is jár. A gyász maga olyan folyamat, ami során sok minden, akár sok szélsőséges reakció is normálisnak tekinthető. Időszakosan esetleg olyan tünetek is, amik alapesetben például depresszió jelei lehetnek. De ha elhúzódóan jelen vannak, akkor lehet, hogy szükség van szakemberre. Éppen ezért fontos, hogy folyamatosan támogassuk azokat, akik átéltek egy ilyen tragédiát, ne csak az első pár hétben. Vegyük észre, ha támogatásra szorulnak.

Egy életre szóló kötődés – kiállítás az átsuhanó babák emlékeiből

Nemcsak az segít valamennyire feldolgozni egy átsuhanó baba által hagyott űrt, ha nem tabusítjuk, hanem elfogadjuk, hogy sajnos ez is az élet része, amiről lehet beszélni – a gyászoló igényeinek megfelelő körben, hanem bizonyos tárgyi emlékek, művészeti alkotások, a baba emlékére ültetett fák. Ebből rendez most, a babagyász napja alkalmából online és offline is megtekinthető kiállítást a Babagenetika Egyesület. Ezzel az is a céljuk, hogy ledöntsék a témával kapcsolatos gátlásokat. A kiállítást IDE kattintva lehet megnézni, az átsuhanó babáknak készült üzenetekből és műalkotásokból a cikkben is láthattatok már néhányat. Fájdalmas, de közben mégis felemelő látni őket. Merjünk tudomást venni azokról a családokról, akiket ez érint, merjünk kérdezni, beszélni a babagyászról, akkor is, ha még kívülállóként is megrázó.

Tóth Flóra

Kiemelt kép: Horváth Ramóna alkotása